17.

Eddig az apparátusra figyeltünk; vizsgáljuk most magát a zenei anyagot. Az első momentum, mely itt szembetűnik, mint már említettük, az hogy zenekari kultúrának nyomát sem találjuk; legfeljebb annak a zenei anyagnak, melyet hihetőleg a zenekarok is játszottak, láthatjuk halvány reflexét a virginál-átiratokban. A korszak magyar zenéje hat kéziratban maradt ránk: a Kájoni-kódexben (1634–71, csiksomlyói ferencrendi zárda), a Kájoni-féle Organo Missaleban (1667, ugyanott), a Vietórisz-kódexben (1680 körül, M. Tud. Akadémia kézirattára), a Stark-féle virginálkönyvben (1689–, soproni városi múzeum: egyebek közt négy magyar táncot tartalmaz), egy lőcsei kéziratban (a század második feléből), valamint az újabban felfedezett Nagy Iván-féle kéziratban (1670 körül).254-152 A negyedik kivétel valamennyi kézirat írásformája az ún. Ammerbach-féle orgona-tabulatúra; a Stark-féle gyűjteménynek címe ugyan „Tabulatur”, de írása rendes kótaírás. Az a magyar anyag, melyet e kéziratok tartalmaznak, majdnem kizárólag virginálzene (az egyházi énekeket talán inkább orgonán játszottak, de stílusuk azonos a többiével); ezenkívül csak a Vietórisz-kódex trombitadarabjai között találunk néhány figyelemreméltó dokumentumot. A teljes anyagot ezekre a kategóriákra oszthatjuk:

1.	egyházi népénekek orgona- vagy virginál-átiratai,
2.	világi, lírikus énekek dallamai virginálra,
3.	népi- vagy népies táncnóták	egyszerű virginál-átiratai,
4.	nem népies táncnóták
5.	stilizált táncdallamok virginálra,
6.	trombitadarabok.

Ami tehát előttünk áll, jórészt virginál-átirat, tulajdonképp alkalmazott zeneanyag, az énekes zene hangszeres visszfénye; s mégis elhatározóan fontos jelenség. Bizonyítja, hogy a vokális zene mellett feltűnik a hangszeres zene igénye, s ha a meginduló instrumentális irodalom egyelőre a vokális zene kíséreteként, annak árnyékában indul is útnak,254-153 fellelhetjük már benne azokat a vonásokat, melyek szabad, független kialakulás lehetőségére mutatnak; itt kell keresnünk az önálló magyar hangszeres zene első nyomait. Hogy a rezidenciák magyar zenekarai is ezt vagy hasonló anyagot játszottak, csak gyaníthatjuk; valószínű, hogy jelentékeny részben azok is ismert dallamok és táncnóták hangszeres „átiratait” kultiválták, s ez a zenei anyag legalább is közel állhatott a virginálmuzsika népszerű darabjaihoz.

{255.} Egyházi népének átiratai legnagyobb számban az Organo Missaleban maradtak fenn. Ennek a Kájoni-féle gyűjteménynek litániai még behatóbb vizsgálatra várnak; több közülük félreismerhetetlenül népi dallamok hatása alatt keletkezett. Magyar szövegű csak egy van, a 42. sz. litánia (Litaniae B. V. Vngarice); első fele latin szöveggel is szerepel (40. sz.) és ott ez a felirata: Litaniae B. V. Aliae eiusdem Monast. (Csikiensis.) Patris Nicolai Somlyai. (Somlyai Miklós csiksomlyói házfőnök az, kinek kezébe Kájoni 1649 szeptemberében leteszi az ünnepélyes fogadalmat.255-154) A dallam második fele a Cantus Catholici litánái között fordul elő (1651: 207. l. Más Régi Nóta. 1675: 263. l. stb.). Szöveg szempontjából érdekesebbek a Kájoni-kódex idevágó darabjai, különösen két magyar éneke, a „Bocsásd meg Úristen” kezdetű Balassi-vers dallamának (más szövegekkel már a Hofgreff-gyűjteményben, később a Cantus Catholiciban, Ujfalvy Halott temetéskorra való énekeinek kótás kiadásaiban s a XVIII. század kótás ref. énekeskönyveiben is megvan) és „Az gazdag siralma Sz. Bernard látásából” c. éneknek („Mely keserves legyen halálnak fulá[n]kia”) virginálátirata. Az utóbbi melódia szintén a Cantus Catholici-ból ismeretes („Fel-virradt a nagy öröm nap fénye” szöveggel). A korszak egyházi népénekének problémái más kereteket kívánnak s ezért itt nem térhetünk ki rájuk részletesen; ami leginkább vizsgálódásunk körébe vágna: hangszeres kíséretük, illetve előadásuk kérdése, mindmáig teljesen felderítetlen. A templomi ének körül felmerült nehézségeket és visszaéléseket Geleji Katona István panaszaiból ismerjük; de hogy a magyar egyházi éneket hogyan adták elő, s kíséretében milyen szerepe volt a hangszeres zenének, arról nincs adatunk. Hogy a tempolomokban többfajta hangszer volt otthonos, azt szintén Katona Öreg Graduál-jának Ajánló Leveléből tudjuk, ahol hevesen kikel mindenfajta templomi hangszeres zene ellen: „Jób vólna azért azokat a’ nagy tömlójü fúvókot, a’ hol vagynak-is, a’ templomokból ki hányni…” Később nemcsak a katholikus templomokról említi, hogy a „sok költségben késült musicai esközökre tesnek szert, nagy fizetéssel Organistákat, és egyéb musikásokat fogadnak…”, hanem „Vagyon hirünkkel, hogy az mi babonákból ki kendett Ecclesiáinkba-is el néhol a’ fele Musika szerszámok találtatnak”, melyeket a pápistaság maradványainak tart s melyeket palotákban, vendégségekben eltűr, de a templomból el akar tüntetni. Kájoni Fekete könyv-nek nevezett történeti feljegyzéseiben (De Origine Custodiae)255-155 figyelemreméltó adatot közöl a hangszeres kíséret problémájára vonatkozólag. Az 1681. évről ugyanis, a maga működését regisztrálva, ezt írja (69b 1.): „az Templomban az ogonat meg ujtatta, mert egy igen szep Pedalt csinaltatott melleje, egy Positivumot hátul pro Cantu Ungarico. pro fl. 80.” Ez az adat meglepő, mert arra mutat, hogy a magyar népéneket másként kísérték, mint a liturgikus dallamokat; a technikai megkülönböztetés azonban kétségkívül nem strukturális sajátságokra, hanem a kísérő elhelyezkedésére utal. A kántornak, illetve orgonistának valószínűleg olyan helyről kellett az éneket kísérnie, ahol a községgel szoros kontaktusban maradhatott.

Az egyházi népénekek átiratai, mint említettük, nem mutatnak instrumentális stílusbeli eltérést a világi dallamokétól, úgy hogy orgonán való {256.} előadásukra cak tartalmukból következtethetünk; s az tény, hogy az Esterházy Pál nádor játszotta virgináldarabok listáján („Énekek, Tánczok s Nóták száma, az Virginán kit tudok verni”)256-156 nemcsak Balassi említett istenes éneke, de egész sor egyházi ének is szerepel, bizonyítja, hogy legalább egy részük a virginálon is otthonos volt.