{21.} 1.

A RÉGI MAGYAR énekmondók ügyében a máig általánosságban elfogadott „utolsó szót” Réthei Prikkel Marián 1917-ben megjelent tanulmánya mondotta ki.21-1 Ennek a nagyjelentőségű vizsgálódásnak eredményeit a következő pontokban foglalhatjuk össze:

1. A középkorban nem lehet szó külön énekmondó rendről.

2. A XVI. században hegedős és lantos nem jelentenek külön-külön réteget, mert e kettő között semmiféle számbavehető különbség nincs. Általában lantos- vagy hegedős-rendről sem beszélhetünk; hegedős-lantos nem jelentenek okvetlenül hivatásos énekmondót, a hangszer inkább esetleges járuléka, akcidencia. Ehelyett inkább zenész- és énekes- lantosokat, illetve hegedősöket kellene megkülönböztetni s az utóbbiak sorában ezenkívül különbséget tenni deák- és népi hegedősök között. Összefoglalásként az „énekmondó deák” elnevezést ajánlja, „mellékesen hozzátéve azt, hogy mivel többen közülük hegedő- vagy lantpengetéssel szokták volna kísérni énekeiket, ezért hegedősöknek és lantosoknak is nevezték őket, de nem általánosságban”.21-2

3. A középkori joculator-igric nem ősi magyar, hivatásos, komoly énekmondó, hanem „nemzetközi családból való honosítás”: szláv eredetú muzsikus-kókler (mellékesen énekes), kit később kiszorít a német spilmann; produkcióban lényegében értéktelen, züllött, idegen réteg, mely csak részben magyarosodott meg. Eredeti invenciója nincs, de eltanulta a magyar énekeket s a nép dalainak kontár tolmácsolója.

4. Van azonban műveltebb, értékes, magyar előadó-csoport is: ez az udvari regesek gyérszámú csoportja. Ezek a regesek a nemzeti hagyomány komoly őrzői. Vannak ezenkívül énekesdiákok, akik szintén hivatásos, tanult énekmondó-réteget jelentenek s vannak végül külön népi regesek is. A XVI. század énekszerzői az ősi reges-költészet folytatói, befejezői.

E négy megállapítás közül az első kettő máig helytállónak bizonyult. Az utóbbi kettő azonban az adatok közelebbi vizsgálata nyomán merőben tarthatatlannak tűnik fel, hibás konstrukciónak, mely nemcsak komoly egykorú adat híján, de a megbízható adatoknak félretolásával vagy félreértésével, ingadozó következtetéseken épült.

Nem a logikus történeti meggondolásra hivatkozunk itt, mely már egymagában lehetetlennek mondja az énekmondásnak ilyen bonyolult és mesterkélt {22.} differenciáltságát egy fiatal népi-nemzeti szervezetben. Maguk a középkori feljegyzések döntik meg az énekmondókról felállított hipotézist, egyszerűen kronológikus rendjük erejével. Ez a kronológia a fentebb 2. számmal jelölt megállapítást, a XVI. századi lantosok-hegedősök kérédést is új fénybe fogja állítani.

Mielőtt azonban magukhoz az adatokhoz fordulnánk, pillantsunk végig az érveken, melyeknek alapján a joculator-igriceknek imént vázolt képe kutatóink előtt kialakult. Idegen eredetük kérdését Réthei Prikkel előtt már Szinnyei József fejtegette (Nyelvőr, XXIII. 940.: „nevükből következtetve, legalább az elsők, szlávok voltak… de később is alkalmasint idegen volt a legtöbbje, mert a magyarnak sohase volt különös tehetsége a hangszeres zenére”), szláv voltukat Sztripszky Hiador hangsúlyozta leghatározottabban.22-3 Sztripszky szerint „nyilvánvaló, hogy foglalkozásuk és nevük eredete dolgában valamiféle tótok, mondjuk általában szlávok voltak”. „A középkor igriczei… elmagyarosodott szlávok voltak.” Érvei a következők: „az igrecz szó változatlanul fönnmaradt idegen alakja mutatja, hogy eredetileg szlávokkal állott ez a mesterség összefüggésben”.22-4 Továbbá: „A magyarság szélei felé kapták telepeiket adományul: mert Igriczi nevű falut egyet se találunk a magyarság derekában, ellenben Zalában, Borsodban, Szolnok-Dobokában és Aradban stb. igen.” „…kisorosz-telepesek pedig nagy számmal voltak az első Árpád-királyok korában éppen a Dunántúl…, Nógrádban, Borsodban, Szabolcsban, Aradban, Torontálban, Biharban és Erdély északi meg keleti megyéiben.” Jegyzetben hozzáteszi: „Szolnok-Dobokában Igricze, Kolozsban Ugrucz, Tordában Igrichteluk, Krassóban a Pojána Ruszka tövén Igrechy, de sőt a mai is kisorosz lakosságú Ungban Igristya nevű falukról már Árpádkori okleveleink emlékeznek meg.”22-5 Kifejti végül, hogy a név és a fogalom ma is él a szlávságban. Ehhez a két érvhez: az idegen név s a széleken fekvő telepek érvéhez Réthei Prikkel sem tud újabb lényeges momentumot hozzátenni. Idézett tanulmányában inkább általános következtetésekkel igyekszik hátterüket megrajzolni: „Bizonyításra nem szoruló, általánosan ismert dolog, hogy a muzsikusi foglalkozást a legrégibb történeti kortól a legújabbig idegen fajbeliek űzték nálunk, mert erre a kenyérkeresetre született magyaroknak se kedvük, se különösebb tehetségük soha nem volt. A magából és másokból csúfot tevő, testfintorgató komédiás-mesterség meg, amely pedig hajdan rendes velejárója volt a muzsikusságnak, éppen nem vágott a büszke magyar természethez… Ukránia síkságán csatlakozhattak hozzájuk rutén ihrecek is. Itten pedig a meghódított szlovének nagyszámú élelmes igrcei bizonyára úgy körülhízelegték őket, hogy a velük jött régi hangosságtevőkön hamarosan felülkerekedtek s ezek kenyerét egészen eltulajdonították. Teljes győzelmüket mi sem mutatja jobban, minthogy eredeti szláv nevüket – mint igreczek, igriczek – továbbra még azután is megtartották, mikor már többé-kevésbé megmagyarosodtak.”22-6 Tehát: magyar muzsikus valószínűleg egyáltalán nem volt, de ha volt, kiszorította a szláv igric, aki azonban ekkor még nem volt magyar.

Amint látjuk, sem Sztripszky, sem Réthei Prikkel nem gondolnak rá, hogy az idegen szó átvételének egyéb magyarázatát keressék, talán azt, {23.} hogy egy épp megtelepülő, fiatal nép a maga új életviszonyai között, új szomszédaitól természetszerűleg átvesz olyan neveket, melyek számára eddig ismeretlen, régi látókörén kívüleső fogalmakat jelölnek, vagy melyeknek régi megjelölése saját nyelvén, valamely okból elhomályosul; hogy király, ispán, udvarnok stb. nem voltak szükségszerűleg szláv méltóságok. Nem vizsgálják azt sem, mennyiben van köze a felsorolt, talán valóban régi szláv telepeknek a magyar énekmondókhoz, más szóval: hogy minden Igrici énekmondó telep volt-e s ha nem, szláv területen feküdtek-e az énekmondók telkei? Végül pedig: mikor és milyen értelemben szerepel a magyar emlékekben az „igric” név mint foglalkozás: s jelentett-e egyáltalán az igric „énekmondó-t”? Az adatokból ki fog tűnni, hogy a puszta tények még távolról sem engednek meg általánosítást ezen a téren, s nem igazolják a szláv énekmondók hipotézisét sem.

Az „idegen eredet” irodalmával ezután röviden végezhetünk. Moór Elemér „A Toldi-monda és német kapcsolatai” c. értékes tanulmányában (1914) a német kapcsolatokat kutatja s bizonyítja, hogy Magyarországon spilmanok is éltek és hatottak. A magyar énekmondók ügyét ez a probléma ily módon csak közvetve érinti, minthogy Moór itt nem azt mutatja ki, hogy Magyarországon az énekmondók spilmanok voltak, hanem csak spilmanok jelenlétét igazolja; Réthei Prikkel azonban azt konstruálja belőle, hogy a szláv igricet kiszorította a német spilman, mint emezt meg később a cigányzenész.23-7 Moór fejtegetéseiből itt csak két, szorosabb idevágó mozzanatok ragadunk ki: azt ti., hogy mind a Szent Gellért említette „scurrá”-kat,23-8 mind a regeseket23-9 szlávoknak tartja. Újabb tanulmányában23-10 Moór részben csatlakozik Réthei Prikkel nézetéhez: a magyar mulattatók eredetét a német spilmanban keresi ugyan, de úgy hiszi, hogy az ősi magyar népi énekmondót már régebben kiszorította a szláv igric s a spilman ennek nyomába lépett. Végül újabban Erdélyi László említi meg23-11 a pogány énekek fenntartói között „a honfoglaláskor Pannóniában talált és magyar várőrökként tovább élő frank-szláv eredetű igricek”-et és regösöket.

Ami az énekmondók erkölcsi és irodalmi értéktelenségét illeti, ezt Réthei Prikkel a következőkkel bizonyítja: a Virginia-kódex elítéli az énekmondások hallgatását, a Nagyszombati kódex és Nádor-kódex pedig a nyelv bűnei közt említik az igric-beszédét, illetve igricséget; az Egyetemi Könyvtár Sziládytól idézett23-12 XV. századi latin prédikációgyűjteménye: a Budapesti Glosszák kézirata el akarja tiltani a síposokat Krisztus testének vételétől. Réthei konklúziója, melyet külföldi analógiák megállapítása után kimond, a következő: „A joculatorok vidámító (vígságtevő) énekeinek költői értékét eszerint csak igen kevésre szabad becsülni.”23-13 Magukra az adatokra nézve itt csak annyit jegyzünk meg, hogy a Virginia-kódex, a Nádor-kódex és a Nagyszombati kódex a XVI. század elejéről valók, az utóbbi kettőt ezenkívül a leíró személye szorosan összeköti;23-14 az adatok tehát, melyekből a XII–XIII. század joculatoraira akarunk következtetés vonni, a XV. és XVI. századból valók, eléggé szűk körből s épp a „joculator” nem fordul bennük elő. Mint látni fogjuk, épp a XV. század egy zsinati rendelkezése segít majd igazolni, hogy ez a korszak nem ismert már igazi joculatort.

{24.} De hátravannak a joculatorok történeti énekei. Itt Anonymus a vádló, aki „garrulus”-nak nevezte éneküket. Hogy maga Anonymus hivatkozik rájuk, hogy épp a „Gesta” bizonyítja az énekmondók nagy tradiciómentő, fenntartó hivatását, arról Réthei Prikkelnél nem esik szó. „Anonymus… nem vétett a tárgyilagosság ellen, mert a rideg valóság az, hogy poétikai érték dolgában igriczeink történeti énekei sem igen emelkedtek a vidámítók fölé, – minden komolykodásuk ellenére. Elsőbben is azon egyszerű lélektani oknál fogva, mert azoknak, kik rendesen önmagukat csúffátevő torzításokkal és trágár bohóckodással szoktak mulattatni, bárminő komolyabb tárgykörből, még a nemzet történetéből vett énekeik sem lehettek volna valódi költészetszámba menő, lélekemelő szerzemények. Másodszor meg azért, mert ezek az énekek igazában nem is az ő költeményeik voltak, hanem a néptől jól-rosszul eltanult históriás énekek, melyeket a naivság zománcától kontár tolmácsolásukkal alkalmasint megfosztottak. Anonymus világosan tanuskodik erről, mikor a „garruli cantus ioculatorum”-ot a „falsae fabulae rusticorum”-mal két helyen is összevágóknak állítja. Mi mást jelenthetne ez, mint azt, hogy az előbbiek az utóbbiaknak kópiái? Vagyis hogy nem a joculatorok költötték! – Ezzel a megállapítással voltaképpen egy újabb lepel hull le róluk; a költőség hamis leple, melyet irodalomtörténetünk… teljesen érdemtelenül terített rájuk. Pőrére vetkőztetve bizony jóval kevesebbet mutatnak: nem költők, csak gyenge előadói a nép történeti énekeinek. S ezt az eredményt bátran kiterjeszthetjük vidámító dalolásukra is. Az sem igen állhatott egyébben, mint a nép trágár nótáinak visszaadásában. A visszaadás itt minden bizonnyal hűbb lehetett, mint amazoknál, de ám – megint csak visszaadás volt.”24-15 Később: „tanulatlanságuknál fogva a népének előadásában sem lehettek valami mesterek… tréfáik alpárisága és életük züllöttsége majdnem kizárttá teszik, hogy a szó nemesebb értelmében népköltészetnek lehessen tartani azt, ami szájukból akár komolyan, akár vidáman elhangzott.”24-16

Ez az egész gondolatsor annyira önmagának cáfolata, annyira megdönti a hitet saját komolyságában, hogy céltalan volna vele vitába szállani. Egyetlen pozitívum sincs még – s máris alig fér meg egyik hipothétikus „bizonyosság” a másiktól. Az olvasó szinte csodálkozik, miért nem használja fel Réthei Prikkel Anonymus „falsa” jelzőjét ugyanolyan perdöntő bizonyítékul a népmese költőisége ellen, mint a „garrulus” jelzőt a joculator-ének értéktelenségének bizonyítására.

Ugyanily kevéssé meggyőzők Réthei egyéb okfejtései is ebben a fejezetben: így mikor Anonymusnak nyilvánvalóan egyértelmű utalását a joculator funkciójára helytelen megvilágításba állítja s részben az „igric”-nek mint szinonimának, részben későbbi dokumentumoknak bevonásával erősíti, hogy „árpádkori igriczeink nem hivatásbeli (komoly) énekmondók, hanem muzsikusok voltak, kik zenejátékok mellett énekléssel és kóklerkedéssel is vidámították-nevettették vala apáinkat.”24-17 Vagy mikor a regesekről ezt írja: „Hogy vérbeli magyaroknak kellett lenniök, azt talán nem szükség hosszabban bizonyítanom. Magyarságuknak nyilvánvaló bizonysága a nevük; de talán még ennél is nyilvánvalóbb az a kétségbevonhatatlan valóság, hogy apáink nagy többsége csak a saját nyelvén szóló énekmondókat tudta megérteni, {25.} csakis ilyenek előadásában gyönyörködhetett igazán.”25-18 A joculatorokról pár lappal előbb jegyezte meg: „…igriczeink… az éneklésben se lehettek mások, mint a néptől eltanult énekek előadói. Másképpen apáink semmi esetre sem lelték volna kedvüket… mulatságtevésükben.”25-19 Végül is, hol itt a határvonal? Ki tanul a néptől s kinek az éneke önálló invenció: mindez eldönthető így, adat és bizonyíték híján, tisztán nevekből? S ha elfogadjuk, amit Anonymus a Gesta előszavában említ, hogy ti. a magyarság a maga múltját a joculatorok énekéből ismerhette meg, elképzelhető-e, hogy bármely közösség idegen réteget tesz meg a maga élő emlékezetének, csak azért, hogy mástól „tanulja vissza”, amit önmaga alkotott? Hasonló téves elmélet vezetett a cigányok szerepének túlbecsülésére a magyar zene történetében.

Réthei Prikkel tanulmányának sarkalatos hibája, hogy a magyar középkorban egységes, osztatlan időszakot lát, melyben egyik adat könnyen megvilágíthatja a két-három évszázaddal közelebb vagy távolabb fekvő másikat. Az adatok kronológiája azonban felvilágosít róla, hogy a magyar középkor énekes-zenés kultúrája is több rétegből áll, melyek a kultúra organizmusát a fejlődés különböző fokain, szakadatlan átalakulásban mutatják meg a kutatónak.