A XVII. SZÁZAD MAGYAR VILÁGI DALLAMAI

TARTALOM

JEGYZETEK

{283.} BEVEZETÉS A DALLAMOKHOZ

E GYŰJTEMÉNY a XVII. század magyar világi melódiáit adja a zenekutató, a történész s a zenekedvelő olvasóközönség kezébe. Anyagának összeállítására elsősorban az adott ösztönzést, hogy zenei és irodalomtörténeti szempontból egyaránt sok szó esett már a barokk-kor magyar dallamairól, de összefoglaló s amellett tudományos hitelű gyűjtemény eddig nem készült belőlük. Pedig e dallamok művészi értéke és fejlődéstörténeti jelentősége egyaránt megérdemli a zenész és a művelődéstörténész figyelmét. A XVII. század magyar világi zenéje csak töredékeiben maradt ránk; de ezek a töredékek világosan mutatják, hogy a magyar zene e korban útban volt a magasabb formák kialakítása, az önálló hangszeres zene megszületése, a tiszta műzenei kultúra birodalma felé. És ennek a fejlődésnek ma egyedüli megfogható képviselője számunkra a kor virginálzenéje; a régi magyar zenekarok elveszett muzsikáját, virágénekek elkallódott dallamait csak általa tudjuk megközelítően felidézni.

A virginál vagy klavikord, a régi zongora, a kor főnemesi rezidenciáinak a trombita mellett legkedveltebb hangszere. I. Rákóczi Ferenc, Apafi Mihály, Thököly Imre, Esterházy Pál herceg, Báthory Endre, Brandenburgi Katalin, Révayné Forgách Zsuzsánna udvarában egyaránt ott találjuk, s a kor irodalma némi ízelítőt ad arról is, mennyire kedvelték s milyen alkalmakkor szerepelt. „Trombitálás, virginálás” e korban a nagyúri jókedv legközvetlenebb kifejezése; „trombita, síp, dob, clavicordiom betölt palotákat”. „Virgina, hegedű, ének, szép muzsika” nemsokára Apor Péter szemében is a régi magyar nemesi jólét szimbólumává emelkedik, s nem véletlen, hogy Szentmártoni Bodó János tékozló hőse mindenekelőtt tizennégy virginást rendel a dorbézolásához. Amilyen gyönyörűséget okozott, ha a „virgina lassúbban nyomogatva csenge” (Kőszeghy Pál), éppannyira fűszerezte a barokk pompát, ha a mitologikus alak kezében ott díszelgett a „lant, hegedű, virgina” (Gyöngyösi); hiszen ez az a kor, melyben „hegedűs, virginás, dudás és trombitás” nélkül „nem lehet semmi vígan lakás”. 1600 táján bizonyára nem Báthory Endre bíboros az egyedüli, aki „az virginált veri volt nocte”. Népi hangszernek bizonyára nem tekinthetjük – de hogy a nép is ismerte, sőt itt-ott művelte, azt azok a vándor virginás katonák bizonyítják, akik a felvidéki várakban feltűnnek (egyikükről épp Forgách Zsuzsánna életrajzából tudunk).

{284.} A hangszer e széleskörű kedveltségéhez méltó az a szerep is, melyet a régi magyar zene történetében játszik. A XVII. század magyar világi zenéje jóformán csak virginálmuzsika formájában maradt ránk. Természetesnek tűnt, hogy ami új dallamot a főúri műkedvelő vagy házi muzsikusa megszeretett, azt feljegyezze s egyúttal „letegye” a maga kedvelt házi hangszerére, a virginálra. Az öt kézirat, mely gyűjteményünk főforrásául szolgált: a Kájoni-kódex, a Nagy Iván-féle kézirat, a Vietórisz-kódex, a lőcsei és a soproni virginálkönyv a maguk magyar anyagában beszédesen képviselik ezt a régi gyűjtő- és feljegyző hajlamot, egyúttal azt a rendkívüli fejlődést is, mely a magyar dallamvilágban e század folyamán (pontosabban 1630 és 1690 között) végbement. Hangsúlyoznunk kell, hogy „magyar anyagukban”; mert ez öt virginálkönyv közül egyiket sem szentelték tisztán magyar zenének – ez különben a kor tarka zenei érdeklődése mellett természetes is. A század egyházzenei művei, szvitmuzsikája, vallásos énekei mellett ha nem is utolsó, de többé-kevésbé szerény helyre szorul a magyar világi dallamkincs, természetesen az is virginálátiratok formájában.

Ezek az átiratok stílus és hangszerkezelési technika szempontjából egyaránt több, egymástól meglehetősen élesen elhatároló csoportra oszlanak. A kutató kétféle szempont szerint osztályozhatja őket: egyik, hogy a szöveges zenét, a kor énekes muzsikájának reflexeit igyekszik elhatárolnia szorosan vett táncdallamoktól. A másik módszer, hogy e külsőségesnek tűnő osztályozás kereteit figyelembe nem véve, tisztán a stiláris fejlődés szempontját érvényesíti. A két szempont szerencsére könnyen összeegyeztethető. Világi dalátirataink ugyanis mindenekfelett „letétek”, tehát énekes dallamokat alkalmaznak jól-rosszul a virginálra, a hangszer technikai igényeinek majdnem teljes mellőzésével. Valóban, ezen a ponton pusztán az énekes dallamok állanak előtérben, a század magyar lírájának, virágénekeinek itt, s egyedül csak itt, ránkmaradt melódiavilága. Kifinomult, sokszor nyugatias vonalaikkal, amellett szinte népies hanglejtésükkel kétségkívül ezek a dallamok képviselik legkifejezőbben a XVII. század magyar „nemesi” zenéjét. Virgináltechnikájuk azonban, mint már említettük, jóval kialakulatlanabb. Épp ezért bennük a fejlődésnek csak egyik ágát kísérhetjük figyelemmel: a lazábbszövésű, nagyobb formákra tagolt, szélesebb ívekre, bonyolultabb periódikus szerkezetre és strófaképletekre, komplikált ritmus-alakzatokra való törekvést; mindez élesen megkülönbözteti őket a XVI. század magyar zeneanyagától. Igaz, ez a törekvés még a szöveggel való egységből folyik, és csak csekély részben zenei követelmény.284-1 Mindazonáltal itt is akadnak figyelemreméltó példái az épp zenei szempontból felötlő, bővülő-lazuló formaépítkezésnek, a régi népdalstílus formai elvét (dallamsorok mélyebben való megismétlése) felhasználó, de a népi formakeretből már kilépő műdalszerkezetnek (l. gyűjteményük 17. sz. dallamát).

A tulajdonképpeni fejlődést azonban a táncdarabok műfaja mutatja legjobban. Ezeknél szinte lépésről lépésre figyelemmel kísérhetjük, hogyan rendezkedik be az eredetileg énekes stílus a virginálon, hogyan alakul igazi hangszeres zenévé, másrészt hogyan hajlik át és vissza a nemesi kultúra a népibe. A technikai fejlődésnek több állomása van: a primitív dallambasszuspárosítástól {285.} (Kájoni-kódex, Nagy Iván-féle kézirat), csiszoltabb s mind hangszer-szerűbb formákon át (Vietórisz-kódex), az európai értelemben tipikus, középszólamaiban is kidolgozott virginálzenéig (soproni virginálkönyv), sőt az egységesen megtervezett tánc-sorozatig, melyben sajátos figuratív modor, egyéni hangszeres stílus virágzik ki (lőcsei virginálkönyv). A nyugateurópai, vagy legalábbis a bécsi táncmuzsika hatása majd mindenütt otthagyta nyomát, s ha a feljegyző technikai készségét nem mindenütt művelte is ki, legalább megtanította az európai szvitzene általánosan elfogadott szkémáira, például a proportiók divatjára (páratlanütemű változat hozzáfűzése az eredeti táncdarabhoz) vagy táncok hangnem szerinti csoportosítására.

Kiadványunk anyagának összeállításában válogattunk ugyan, de ugyanakkor teljességre is törekedtünk. Válogattunk – hiszen főként a Vietórisz-kódex anyaga gazdagabb, hogysem ilyen keretű publikáció kimeríthetné; de teljességre is törökedtünk, mert semmiféle számottevő magyarvonatkozású adalékot nem hagytunk figyelmen kívül. Jogosultnak éreztük több olyan táncdarab felvételét, mely „Polonica”, „Oláh tánc” stb. feliratot, itt-ott német vagy szlovák nyelvű címet viselt, épp úgy, ahogyan fel kellett vennünk a Hajnal-ének gregorián eredetű dallamát. Ezek a nemzetiségi határok ugyanis a XVII. században még távolról sem alakultak ki határozott körvonalakban (l. pl. a Vietórisz-kódex román–szlovák feliratváltogatását épp a Rákóczi-nóta legrégibb alakjával kapcsolatban: 56. sz., vagy a 72. sz.: „Ungarischer Tanz” vagy „Oláh kettős”?) s igen sokszor csak a tánc jellegére, nem a zene eredetére világítanak rá (vö. „Vonassad az lengyel táncot”… stb.). Amellett ezek a „nemzetiségi adalékok” kétségkívül szervesen beletartoznak a XVII. század magyar világának képébe, nem is szólva róla, hogy stílusukban túlnyomórészt szorosan egyek vele. Történelmi szempontból ezek a nemzetiségi kapcsolatok, s nevezetesen a Rákóczi-nóta román–szlovák–lengyel összefüggései, épp oly figyelemreméltók, mint a társadalmi elégületlenség egyik nevezetes és aránylag korai dokumentuma, a „Nyúl éneke” (1. sz.).

Ami a források feljegyzésmódját illeti, virginálkézirataink, az egy Stark-féle soproni virginálkönyv kivételével (mely viszont épp a „Tabulatur” címet viseli), az ún. Ammerbach-féle német orgonatabulatúrás írást használják, mint általában azok az emlékek, melyek 1630–1690 között, főként a Felvidéken és Erdélyben, kompendiális célzattal készültek. Ezt az írásmódot magyar nyelven is többen ismertették már, elég itt Sztankó Béla és Seprődi János dolgozataira utalnunk. Átirataink alapelve, hogy a | függőleges vonalkával képviselt ritmusjelet mindenütt egészhangnak fogtuk fel (ebből a szempontból főként Sztankó átiratait kellett revideálnunk). Az eddigi átíróktól leginkább abban térünk el, hogy nem használunk előjegyzést a darabok élén; az előjegyzés ugyanis, nézetünk szerint, már a mai dur-moll tonalitás szuggerálja olyan darabokban, melyek e modern tonalitástól távol állnak; amellett nagyon is messze visz az eredeti „kótakép” gondolkodásmódjától, mely seholsem él s nem is élhet előjegyzéssel.

Minthogy forrásainkról, a négy virginálkönyvről s az ötödiknek fennmaradt töredékéről már több részletes ismeretés jelent meg, itt csak a legfőbb eredményeket foglaljuk össze róluk, és bibliográfiájukat soroljuk fel.

{286.} 1. Kájoni-kódex. 1634 és 1671 között Erdélyben készült orgonatabulatúrás kézirat. Leírói: Seregély Mátyás, Tasnádi Bálint és Kájoni János. Olasz és német egyházi művek, francia szvitmuzsika, egyházi énekek stb. mellett néhány magyar világi dal (Tegnap gróf halála, Lupul vajdáné éneke, A nyúl a vetemények között) és 17. részben népi táncdallam kétszólamú, primitív virginálátiratát tartalmazza. Darabjainak főjellegzetessége bizonyos népies darabosság, itt-ott régi népi dallamszerkezetek feltűnése (kvinttranszpozíció: l. 26., 27., 30. sz.); a kezdetleges harmonizálásnak is akad néhány érdekes sajátossága, pl. hogy a frig-zárlatot az alaphang kvintjére való ereszkedés gyanánt szereti értelmezni. Feltűnő az egyes nevekhez fűzött táncdarabok régi hagyománya; ennek nyomaival még a XVIII. században is találkozunk (Gvadányi: Pöstényi förödés). A kézirat sokáig a csíksomlyói ferences zárda tulajdonában volt; újabban a kolozsvári zárdába került, itt 1925-ben használhattam. – Irodalom: Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése, 1908., 207–212. l.; ennek bírálata Seprőditől, Erdélyi Múz. 1908., 316–325. l.; Seprődi János: A Kájoni-codex irodalom- s zenetörténeti adalékai. Irodalomtört. Közl. 1909., 129., 282., 385. l.; Boros Fortunát: A Kájoni-kódex első írói, Erd. Irod. Szemle, 1924. LVI. (I.) évf. 7. sz. jún.–szept. 261. l.; Szabolcsi B.: Zenei Lexikon I. 529–530. l., II. 668. l.; A magyar zenetörténet kézikönyve, 1947. 32*, 37*–39* l.; A. Negrea: Un compozitor Roman Ardelean din sec. al XVII-lea: Ion Ciaoni 1629–1687. (Ed. Scrirul Romanesce, Craiova é. n. [1935 körül]); Hajdú András: A Kájoni-kódex egyik cigánynyelvű dala (1639). Ethnographia, 1955. 482–486. l.

2. Nagy Iván-féle kézirat. 1665–1670 közt összeállított, 61 táncdarabból álló orgonatabulatúrás gyűjtemény. Két magyar darabja mellett túlnyomórészt külföldi táncokat tartalmaz („Capricorni [helyesen Capricornus-Bockshorn] Gessner, Hammerschmid szerzőktől és másoktól”). A kézirat 1895-ben Nagy Iván történetíró tulajdonában volt. Jelenleg lappang. Csak a két magyar darab maradt ránk Nagy Iván másolatában; ez az orgonatabulatúrás másolat 1951-ben került elő Bartalus István levelezés-hagyatékából. – Irodalom: Szabolcsi B.: Adatok a XVI–XVII. század magyar irodalom- és zenetörténetéhez, Új Zenei Szemle, 1952. 3. sz. 12–13. l.; Bónis Ferenc: A Nagy Iván-féle kézirat, Muzsika, 1959. 4. sz. 42–44. l.

3. Vietórisz-kódex. 1680 körül valamelyik felvidéki rezidencián írta le, ill. gyűjtötte össze öt vagy hat ismeretlen feljegyző. Lehetséges, hogy a kézirat egyideig Esterházy Pál herceg birtokában volt. 12 magyar világi éneken kívül (e dalokat többnyire a szöveg néhány kezdőszavával látja el a feljegyző) nagyszámú népi és népies magyar, szlovák és külföldi táncdarabot, szvitmuzsikát, szlovák egyházi éneket (számszerint 131-et) és trombitadarabot tartalmaz, 14 szakaszba csoportosítva, kezdetleges, nagyrészt kétszólamú virginál-átiratban, tabulatúrás írással. Nemcsak a magyar zene története szempontjából fontos; a szlovák népies zenének egyik legkorábbi és legfontosabb dokumentuma. Dallamainak különös nevezetessége a kótaírásban feltüntetett rubato, azaz a ritmusértékekben megjelölt, megrögzített tempóingadozás. Említésreméltó továbbá, hogy az európai tánczene proporciódivatjának egyetlen gyűjteményben sem akad olyan hűséges, sokszor gépies {287.} követője, mint ebben. A kézirat eredőhelyét illetően eltérnek az adatok. Ma a kódex a Tudományos Akadémia kézirattárában van (Régi és újabb írók 4.-r. 190.). Irodalom: Csiky János, Pesti Hírlap, 1903. dec. 15. (téves adatokkal), ua. Magyar Könyvszemle, 1905., 131–132. l.; Frankel (Fabó) Bertalan: Régi magyar táncok, Budapesti Hírlap, 1904. aug. 6.; Fabó: A magyar népdal zenei fejlődése, 1908., 91–110., 197–199. l. Ua.: Az Esterházy tabulatúrás könyv kora, M. Könyvszemle, 1911., 289–292. l.; Seprődi János, Erd. Múz. 1908., 320–324. l., 326., 361., 364. l.; Payr Sándor, Evangélikus Népiskola, 1912., 66. l.; Szabolcsi B.: Probleme der alten ung. Musikgeschichte, 1926., 17–31. l., ua. Zenei Szemle, 1927., 207–208. l. Zenei Lexikon II. 668. l., A magyar zenetört. kézikönyve, 1947., 33*–35*, 39*–41*. l.; Burlas–Fišer–Hořejš: Hudba na Slovensku v XVII. storoči, Bratislava, 1954. 23–51., 157–208. l.; Bónis Ferenc: A Vietórisz-kódex szvit-táncai, Zenetud. Tanulmányok VI., 1957. 265–336. l.

4. Stark-féle soproni virginálkönyv 1689. (Tabulatur Johann Jacob Starcken zugehörig, welcher den 3. Decembre Anno 1689 in Gottes Nahmen den Anfang zum schlagen gemacht.) Írója Payr Sándor szerint Wohlmuth János soproni orgonista. 56 – rendes hangjegyírással, nem tabulatúrával feljegyzett – virgináldarabja között 4 „magyar tánc”-ot (Ungerischer Tanz) tartalmaz, három-négyszólamú feljegyzésben; csak egyik, az „Ungerischer Tanz des Fürsten aus Siebenbürgen” követi a fentemlített kódexek primitívebb, kétszólamú írásmódját. A táncdarabokhoz proportio csatlakozik. Jelenleg Sopron város múzeumának tulajdona (itt használhattam 1925-ben). Irodalom: Payr Sándor közl., Soproni Nemzetőr, 1910., 234. sz., ua.: Soproni zenetörténeti emlékek, Evang. Népiskola, 1912. 66. l., ua.: Wohlmuth János orgonista és karmester, Sopron, 1929., 23–25. l.; Csatkai Endre: A soproni muzsika története, Sopron, 1925., 17–18. l.; Szabolcsi B.: Öt régi magyar tánc, Zenei Szemle, 1928., 118–120. l. Zenei Lexikon II., 668–669. l.; A magyar zenetört. kézikönyve, 1947. 41*–42*. l.; Jandek Gusztáv: Wohlmuth János 1689. évi ún. Stark-féle virginálkönyve. Soproni Szemle, 1955. 1–2. sz.

5. Lőcsei virginálkönyv. Talán egy S. M. monogrammal jelölt gyűjtő (Samuel Marckfelder?) állította össze a Felvidéken, 1660–1670 táján,287-2 de talán később, tabulatúrás írással. 141 darabot tartalmaz: német korálokat, olaszos és franciás szvitmuzsikát, „fugákat” és egyéb hangszeres darabokat; német, magyar, szlovák és lengyel táncokat. Magyarvonatkozású anyaga: egy Chorea Hungarica, nyolc – hangnemek alfabetikus sorrendjében összeállított – Chorea (ex A, ex B, ex C stb.) és két Chorea Polonica. Az ilyen hangnemek szerinti ciklikus összeállítás az egyházi orgonamuzsika, a preambulumok irodalmából való, de ebben a korban már a világi szvitzene is alkalmazza (Chambonnères, Froberger, Pachelbel, L. Couperin, J. H. Kittel). E stilizált táncok zenetörténeti jelentősége abban áll, hogy a XVII. század magyar zeneanyagában ők képviselik a legkiforrottabb hangszeres stílust. Technikában, hangszerismeretben a többi virginálkönyv felett áll; gazdag figurációja – mely itt-ott a száz évvel későbbi magyar tánczeznével, a verbunkossal mutat rokonságot – éppúgy megkülönböztető helyre állítja, {288.} mint kidolgozott középszólamai, szinte virtuóz mozgékonysága, imitációs hajlama, formai érettsége. Ezek a táncok, mint újabban Gombosi Ottó megfigyelte,288-3 némi rokonságot mutatnak a korszak lengyel tánc-zenéjével,288-4 főleg pedig Speer Dániel 1688-ban névtelenül megjelent „Türkischer Eulenspiegel”-jének táncaival.288-5 A szorosan vett magyar zenei fejlődés szempontjából mindenesetre szervesen csatlakoznak a virginálkönyvek anyagához, mintegy betetőzve az azokban megindult stiláris kibontakozást. – A kéziratot 1896-ban a lőcsei egyházmegyei könyvtár küldötte fel a millenáris kiállításra; ez alkalommal Sztankó Béla ismertette, lemásolta, s néhány mutatvány szórványos közlése után, mintegy három évtizeddel később kiadta a kézirat magyar anyagát. kb. 1924-ig a virginálkönyv Lőcsén maradt, de ebben az évben már hasztalanul kerestem a megjelölt könyvtárban: a még mindig uralkodó világháborús felfordulásban a kéziratnak nyoma veszett. Csak legújabban derült ki, hogy Dobroslav Orel pozsonyi egyetemi tanár közvetítése révén a pozsonyi egyetemi könyvtár birtokába jutott. – Irodalom: Sztankó Béla régebbi ismertetései (Matlekovits–Szterényi „Magyarország közgazdasági és közművelődési állapota ezeréves fennállásakor és az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye” c. művének V. kötetében 1898., a zenei szakasz szövegének 118–119. lapján és a hangjegymellékleten; Adalékok a magyar tánczene történetéhez, Pedagógiumi Ifjúság VII. 1907–1908. 4–5. sz.), ua.: A lőcsei tabulatúrás könyv choreái, Zenei Szemle, 1927.; Benkő H. ismertetése (Czobor–Szalay „Magyarország történelmi emlékei az 1896. évi ezredéves országos kiállításon” c. munkája II. kötetében, 1903., 421. l.).; Fabó Bertalan: A magyar népdal zenei fejlődése, 1908. 200–202. l.; Szabolcsi B.: A XVII. század magyar főúri zenéje, 1928., 76–78. l., Zenei Lexikon II. 668. l.; A magyar zenetört. kézikönyve, 1947. 42*–45*. l.; A lőcsei tabulatúrás könyvről, Új Zenei Szemle, 1954. 2. sz. 17–19. l.; A. Hořejš: Slovenská hudba. Praha, 1935; Burlas–Fišer–Hořejš: Hudba na Slovensku v XVII. storoči, Bratislava, 1954. 125–133., 345–418. l.; L. Mokrý: Petrý sborník. Hudobnovedné Štúdie II. Bratislava, 1957. 106–166. l.

Közlésünkben a sorrend szinte önként kívánkozott. Gyűjteményünk élére azokat a dallamokat állítottuk, melyek teljesen vagy töredékesen ismert magyar szövegekkel kapcsolatosak (1–17. sz.); ezeket nem források szerint, hanem szövegeik, ill. címeik betűsoros rendjében közöljük. Következnek a szövegtelen, ill. szöveg nélkül fennmaradt táncdallamok; elrendezésükben a virginálkönyvek hozzávetőleges fejlettségi, illetve időbeli sorrendjét (Kájoni, Nagy Iván, Vietórisz, Lőcse, Sopron) s ezen belül a daraboknak a kéziratokban elfoglalt sorrendjét követtük, mert minden szorosan vett zenei rendszerezés – hangszeres táncdarabok terén ez amúgy is vitás problémák egyike – csak megbolygatta volna azokat a természetes stílus-csoportokat, melyek e kronológia révén kialakulnak (18–73. sz.). Indokoltnak éreztük, hogy ezt az anyagot öt függelékkel egészítsük ki: az első azokat a melódiákat tartalmazza, melyek egyházi népének formájában, vallásos szöveggel maradtak ránk, de régebben kimutathatólag világi szövegekhez tartoztak, tehát helyük van a XVII. század világi dallamkincsében is; a második irodalmunknak sokáig mellőzött mellékágát, az aprónyomtatványok, alkalmi kiadványok, {289.} ún. ponyvafüzetek termését igyekszik a zenetörténeti kutatás körébe vonni. Az itt szórványosan megjelent dallamok ugyanis művelődés- és zenetörténet szempontjából egyaránt figyelemreméltónak tűnnek: a XVI. század „alászállott”, elparlagiasodott örökségét őrzik s azt, mintegy a XVII. század világának, koruk „főútvonalának” megkerülésével, közvetlenül átmentik a XVIII. századba. E két függelék (74–92. sz.) ilyen módon kétirányú kapcsolattal, kettős perspektívával egészítheti ki a XVII. század magyar dallamvilágát: visszafelé mutat a XVI., és előre a XVIII. század felé. Harmadik függelékünk (93–94. sz.) a Kájoni-kódex két cigány dallamát közli, mivel ezek közvetve ugyancsak beletartoznak tárgykörünkbe; a negyedik a kor külföldi magyar és magyaros táncdarabjaiból ad ízelítőt, anélkül, hogy teljességre törekedhetnék, de ugyancsak tárgyunk szerves kiegészítéseként (95–99. sz.). Végül ötödik függelékünkben a Lányi Eleonóra Zsuzsánna-féle kézirat (1729) nyolc magyar, illetve magyarvonatkozású táncát tesszük közzé. E táncok – bár datálásuk XVIII. századi – stílusuk szerint a XVII. század emlékeinek sorát folytatják (100–107. sz.).

Megjegyezzük itt, hogy a Vietórisz-, illetve Kájoni-kódex szlovák- és cigánynyelvű darabjai tudomásunk szerint legrégibb írásbafoglalt emlékei a szlovák, illetve cigány dalzenének.

(1938–1950–1959)

A XVII. SZÁZAD MAGYAR VILÁGI DALLAMAI

TARTALOM

JEGYZETEK