VII.

A JOBBÁGYSÁG jelentékeny része, mint láttuk, egyik vagy másik úton, de kiszakadt régi életformájából és válságba került, az átmenet válságába. Vándorolt, megtelepült s újra vándorútra kelt; elnyomorodott, fellázadt, megszökött; irtásföldeket szerzett s megint elveszítette; katonának ment s megismert egy új világot; parasztpolgárrá lett, uradalmi cseléddé lett, zsellérré {146.} lett, bérmunkássá lett, telkes gazdává lett; találkozott sorsának más vidékről szakadt társaival, de összekerült más osztálybeliekkel és más nemzetbeliekkel is; harcolt ura ellen, vagy meghunyászkodott előtte, szolgálta és kijátszotta, szerette és gyűlölte, tanult tőle, de tanította is, és jobban megismerte életét, mint addig bármikor; és mindeközben folyton, mindezekkel az élményekkel, változásokkal gazdagodott és változott maga is, hogy válságokból utat találhasson, hogy sorsának kérdéseire választ merjen adni.

Az új magyar népdal – valóban – ilyen válasz. Ott vannak benne a messzebről jött parasztcsoportokkal, az úri osztállyal, az idegen nemzetiségekkel való találkozás eredményei egyaránt; ott vannak a dialektus-határokat elmosó integrálódás, a közössé- és általánossá-válás kétségtelen eredményei; ott van a régi stílussal való kapcsolat, de ugyanakkor e stílus kereteinek rendkívüli arányú kitágítása, modernizálása, leegyszerűsítése és mégis továbbfokozása, a régi életformából való kiemelése és beiktatása a megváltozott élet minden kézzelfogható közösségi megnyilvánulásába. Látjuk: a magyar népi dallamvilágnak, hogy egyáltalán érvényes maradjon a nép életére, e nép történetének egy jelentős fordulópontján át kellett alakulnia, s nyilván így kellett átalakulnia. A forma egyszólamú maradt, zártan, szimmetrikusan épült négysoros képlet maradt, ritmikájában szótól és mozdulattól függő, alapvonalaiban régi dallamemlékekre támaszkodó – hiszen az a közösségi hagyomány, az a sajátos népi „egyéniség”, mely valamikor a régi, most az új népzenét alakította, szerves folytonossággal él benne tovább, amellett a jobbágyélet közösnek maradt, nehéz külső keretei megtartják közösnek az elkövetkező időre is: de lehetőségei, szerkezeti távlatai kibővültek, alkalmazkodókészsége megnőtt, kapcsolata az élettel, a valóság új formáival valósággal megsokszorozódott. Állandó, szoros szövetsége az ifjúsággal épp ezt a vitalitást példázza legszebben, legtüntetőbben. Melyik parasztréteg alakíthatta ki vajjon: az-e, amelyik legtöbbet vándorolt, vagy amelyik legmozdulatlanabb maradt, az-e, amelyik alásüllyedt és elnyomorodott, vagy amelyik meggyarapodott és elindult a polgári lét felé vezető úton? Amelyik benne élt a régi jobbágytársadalom szívében, vagy amelyik kiszakadt abból különleges, elszigetelt és megrekedt életmódra? Erre a kérdésre egyelőre nem tudunk határozottan válaszolni, inkább csak feltevéseink lehetnek. Aki szökött, bújdosott, katonáskodott, sorstársaival érintkezett, fellázadt, földet szerzett és veszített, tehát élményekben leginkább gazdagodott s legkevésbbé maradt konzervatív, de dalos kedvében változatlan: inkább a zsellér lehetett, mint a parasztpolgár. Még 1910 és 1945 között is szívesebben, jobban és többet énekelt faluhelyen a párholdas kisparaszt, mint a nagygazda, viszont a teljesen nincstelen napszámost – nyilván épp nehéz életkörülményei miatt – meglehetősen nehéz volt dalra bírni. Az uradalmi cselédség, a „puszták népe” inkább a réginek (és újnak) konzerválásában játszhatott szerepet. Az következnék ebből, hogy az új népdalnak a zsellérsorból időnként kitörő kisparaszt volt a kialakítója, az uradalmi cseléd a megörzője, a jobbmódú paraszt a terjesztője; az alsóbb nemesség tőlük tanulta és hozzájuk csatlakozott, mikor – előbb ösztönösen, később öntudatosan – magáévá tette, ami „népi” tehát részben az övé is. A feltevés tetszetős, de ma még, kellőszámú adat {147.} híján, aligha mehetünk ilyen messzire; az egyes funkciók nyilván sohasem különültek el ilyen mereven, s mondottuk, hogy a „kívülről” és „felülről” érkezett kezdeményezések feldolgozása, amolyan áttekintő összefoglalás, tehát mélyebb és magasabb társadalmi rétegek bizonyos együttműködése (akár a jobbágyosztályon belül) a stílus kialakításában kezdettől fogva fontos szerepet kellett, hogy játsszék. Legvalószínűbbnek tűnik ilyen módon, hogy az új stílus még e rétegek szétválása küszöbén, talán valamennyiben és valamennyi számára egyidejűleg alakult ki, – ezért maradhatott oly rendkívül összetartó erejű, közös és közösségi nyelv később is, az egymáshoz szorító külső nyomás enyhültével és elmúltával is egészen napjainkig. Fejlődése nem állott meg a XVIII. században; élt, alakult, gazdagodott végig a XIX. századon, igazi, bő virágzását épp ez a korszak, a jobbágyfelszabadítás korszaka hozta meg. Említettük, hogy ma is benne és általa megy végbe a különböző új elemek beolvasztása és egy nyilván még újabb, mai és holnapi magyar népdalstílus megszületése.

De mindezen kívül valóban benne láthatjuk a XVIII. századi magyar parasztság elementáris válaszát a maga sorsának kérdéseire. Választ az új viszonyokra, az élet megváltozására, a válságra és elnyomásra; tükrét a nép átalakuló életének; első ösztönös nyomát a felszabadulásnak; hitvallást és állásfoglalást, egyszerű, de ellenállhatatlan demonstrációt: tüntető jeladást, mely a maga módján egyben már helytállás és győzelem is.

(1950–1960)