{20.} VII.

A TIZENHATODIK SZÁZAD protestáns iskolái közül nem egy már rendszeresen műveli a zenét. Mintájuk és közvetlen forrásuk, főként ami a német kultúrájú városok evangélikus iskoláit illeti, az egykorú vagy valamivel korábbi német iskoláknak a „Schulordnung”-ok pontjaiban megállapított és rendszerezett zenei gyakorlata volt;20-65 a református iskolákról is tudjuk, hogy Wittenberggel és (1592 óta) Heidelberggel szoros kapcsolatban állottak s hogy például a debreceni kollégium 1657-es törvényeit részben az 1571-es wittenbergi iskolai törvények alapján szerkesztették.20-66 Wittenberg a mintája Sárospataknak és Marosvásárhelynek is; Gyulafehérvár inkább Heidelbergre támaszkodik.20-67 A német minták hatása tehát elvitathatatlan; maga a tanítás anyaga azonban, úgy látszik, korán a speciális szükségletek szerint alakult ki s a református iskolákban már a XVII. század folyamán a francia zsoltárdallamokra, a dicséretekre és temetési énekekre, tehát a mindennapi gyakorlat legszükségesebb „készletére” szorítkozott. (Hogy a francia dallamok legalább kezdetben, nem állottak vetélytárs nélkül a magyar gyakorlatban, olyan tények bizonyítják, mint a Buchanan-féle metrikus zsoltárok feltűnése Sárospatakon20-68 s az olyan adatok, mint a Szathmári Baka Péter sárospataki harmadik prédikátor ellen felhozott egykorú panasz, mely szerint „a Molnár Albert francia zsoltárain kívül más reformátoroktól írt zsoltároknak parafrazisát nem akarja kiváltképpen Szatmári ur, hogy énekeljék” [1660];20-69 a bodrogkeresztúri ref. eklézsia vizitátorai még 1669-ben úgy döntenek, hogy a kántor „alternatim énekelje a francia nótákra szerzett énekeket a régiekkel”.20-70 Igaz, hogy ezek az új francia dallamok már 1600 körül használatban lehettek Patakon, latin szöveggel, a Spethe-féle latinnyelvű kiadás [1596] révén20-71. Szenczi Molnár zsoltárai azonban csak az 1646-os szatmárnémeti zsinat engedélye nyomán emelkedtek általánosabb érvényre a református istentiszteletben.20-72 A XVIII. században már nem hallunk ilyen „rivalizálásáról”; s a magyar református énekeskönyv 1770 és 1806 között végrehajtott selejtező, vagy inkább csonkító reformjai talán már csak a tényleges állapotot szakncionálták, mikor a régi magyar zsoltár-parafrázisoknak, a „dicséretek”-nek dallamait jelentékeny részben kihagyták az énekeskönyvből. Szenczi Molnár zsoltárai ekkor már szinte kizárólagos uralomra emelkedhettek a kálvinista iskola és templom zenei gyakorlatában).

A XVI. század iskolai szabályzatai még nem említik a református zsoltárének rendszeres tanítását. Első helyen itt az evangélikus és katolikus iskolák állanak. Honterus brassói iskolaszabályzata (Constitutio Scholae Coronensis 1543) előírja, hogy a kántor naponta gyakoroljon zenét a tanulókkal; a „musicus”-nak éneket és zenei alapismereteket kell tanítania, ezért egy későbbi bővítés második „musicus”-t is javasol, hogy a „musica choralis” és „mensuralis” tanítása megoszoljék a két instruktor között. A menzurális énekek oktatása, az elméleti bevezetéssel együtt, ilyen módon a második musicus kötelessége. A tanulók rendszeresen énekelnek az iskolában tartott esti könyörgéseken, nyilvános istentiszteleteken és temetéseken; mindegyikük el van látva kótáskönyvvel, mely a használatban levő énekek dallamait tartalmazza. {21.} (Cantor hora prima quotidie exerceat Musicam… Musici officium: singulis hebdomadibus Musicam semel exercere, cantiones et formationes notularum docere, rationem carminum et modum scandendi quaerentibus ostendere. – Cum enim difficillimum sit uni personae per spatium septimanae unius operam locare studiosis, in utriusque Musicae cum choralis, tum Mensuralis praeceptis proponendis: non abs re futurum judicabimus, si superiori Musico alium adjungeremus. – Musici secundi itaque officium est, sequentibus his diebus septimanae, Lunae videlicet. Martis, Mercurii, Jovis ab hora prima ad secundam usque praecinere cantiones Musicae Mensuralis in templo canendas. Studiosis ignaris ejus artis ostendere cantionum claves, genera cantuum, mutationes vocum, modos et tonos. – Quisque Gymnasii nostri alumnorum libello descriptas notis musicis cantionum modulationes continente instructus sit, necesse est, quo in precibus vespertinis sacrisque publicis uti queat 21-73). A besztercei (1596) és szebeni (1598) iskolaszabályzatok a kántorra ruházzák a tanítás, kórusvezetés, templomi szolgálatok kötelezettségét.21-74 A besztercebányai gimnázium 1574. évi tanrendjében a zene a rendes tárgyak sorában szerepel. Szükség is van rá, mert a tanulók napi feladatának egyik fontos részét teszi. Reggel 6 órakor, ha iskolába jönnek, a „Veni creator spiritus” himnuszt éneklik. Déli harangszóra a kántor az ifjúsággal együtt (cantor cum toto caetu canit) a „Da pacem” himnuszt énekli, délután 4 órakor újból himnuszra gyűlnek össze. Vasárnap 4 órakor rendszeresen éneket tanulnak; hétfőn, kedden és pénteken 12 órától 1-ig éneket tanít a kántor. De az előírás nemcsak énekről beszél, hanem általában „zeneművészetet” említ (Pomeridiani: …Haec hora tribuitur cantui, et in arte Musica, ii qui idonei sunt et voces habent aptas ad canendum, ex duabus primariis curiis a cantore erudiuntur…), két helyen pedig még fejlettebb zenei gyakorlatot sejtet (Labores Pomeridiane. Hora duodecima, que semper cantoris, muteta aliqua, vel officium tempori conveniens praecinitur. Nonnunquam aliae voces [in alio remotiori ab his loco] praesente aliquo idoneo adolescente exercentur. Ante tactum vero horae primae harmonicus fit vocum concentus.) Szombat délutánonként a tanulók zsoltárokat énekelnek a templomban; befejezésül itt is egy himnusz szerepel.21-75 Ebből a körében megszabott, de mindenesetre alapos és komoly zeneoktatási programból több részlet a református iskolák gyakorlatába is átkerült. A keret mintája itt is, amott is a német iskolai gyakorlat.21-76 A reggeli kezdőének, a déli énektanítás21-77 a református iskolákban is jól ismertek. Az előadást bevezető latin himnusz-éneklés állandó, évszázados szokássá lesz a lutheránus iskolákban: a soproni evangélikus iskola 1741-iki rendszabályai például még változatlanul a XVI. századi mintára írják elő.21-78 Az új katolikus iskolákban sem marad el ennek a Németországból beáramló reformációs énekkultusznak, általában a zene fokozott kultuszának hatása. Hogy itt talaja volt, hogy már tradícióra támaszkodhatott, azt az egyház liturgikus követelményei kétségtelenné teszik és többek között Szalkai László sokszor idézett kéziratos iskolakönyve21-79 is bizonyítja, mely az ágostonrendiek sárospataki kolostori iskolájának tantárgyai között 1490 körül a zenét, „a szabályos éneklésnek Isten dicsőségére feltalált művészeté”-t is megemlíti. Az újabb iskolák szabályzati mintákért, úgy látszik, a külföldhöz fordulnak; {22.} mikor a nagyszombati gimnázium Oláh Miklós-féle szervezeti szabályzata (1554) „succentor scholasticus”-t említ és a „cantus figurativus”-t már külön kategóriaként állítja a „Gregorianus cantus” mellé, mintha közvetlenül az 1500 körül érvényben levő német iskolai szabályzatokból vagy az 1460-iki bécsi „Kantorenordnung”-ból merítene. (Teneatur autem ipse Succentor etiam Succentorem Scholasticum – – – tam in figurativo quam etiam Gregoriano cantu – – –).22-80 Itt tehát a kántor hivatalát külön iskolai énekmester tölti be. Ez a succentor-intézmény tűnik fel később a modori iskola 1594-iki tanrendjében is, mely egyébként a szerdai, pénteki és szombati nap egy-egy déli óráját rendeli az „exercitium musicum” céljára.22-81

A zenei tanítást, elsősorban az éneket ilymódon rendszeresítő tanintézetek sorába a református kollégiumok lépnek be utolsónak. A XVI. század folyamán csak a pápai református iskola rendelkezik a kántor és a kórus tisztéről. Az 1585-ből való (vsz. 1724-ben másolt) iskolai törvények „Leges communes” szakaszának IV. pontja a templomi éneklésről intézkedik: Cantor chorum dirigat, reliqui quam proxime Cantori assistendo, locum convenientem ut in canendo, ita etiam in precando et auscultando tenenant, peracto Concentu, nemo nisi oeconomus egrediatur…22-82 A VII. törvény a temetési kötelezettséget szabályozza,22-83 a VIII. a reggeli előéneket (himnusz) említi.22-84 A XIX. újból a kórussal foglalkozik: Si cui chori gubernatio… a Rectore vel Coetu imponatur, is se non difficilem sed obsequentem praebeat…22-85 Itt nyilván a kántor helyettesítéséről van szó. A „Leges speciales officialium Coetus”, vagyis az iskolai tisztségek hatáskörét szabályozó törvényeknek az „oeconomus” (sáfár) teendőit felsoroló pontjai még egyszer érintik a reggeli himnusz-éneklést és a diákok templomi kórusszolgálatát.22-86 Többet, részletesebbet hosszú ideig nem hallunk a kollégiumi ének instruktív gyakorlatáról. Ha igaz, hogy Sárospatakon már 1600 körül, vagy legalább is a XVII. század első évtizedeiben Buchanan metrikus zsoltárait és a francia zsoltárok Spethe-féle latin verzióját énekelték, amire Szilágyi Benjámin egy adata céloz,22-87 úgy a többszólamú kóruszenének e felbukkanásából talán már általában polifón énekes zenére következtethetünk a pataki kollégiumban. De Szilágyi adata ebből a szempontból nem eléggé részletes és világos; alább még visszatérünk rá. A főiskola 1621-iki törvényei között két pont szabályozza a kántor kötelezettségeit. Közülök a második gondosan lelkére köti a templomi énekek előzetes iskolai betanítását: (Cantor) Quovis mense bis, certo convenientique tempore, praeter solemnitatem festorum necessariorum negligendas praeparationes scholasticas, in pia harmonia pie et serio exerceto. Neque facile in templo ullas cantiones, hymnos et psalmos praecinitor, quos antea in schola probe non docuisset.22-88 – Itt hallunk Patakon először, kifejezetten zsoltárénekről a himnusz-éneklés mellett; lehetséges, hogy ezek a zsoltárok már Szenczi Molnár új zsoltárai voltak, bár ennek, mint látni fogjuk, egy későbbi adat ellentmond. Himnusz- és zsoltáréneklést azonban már Csorba Mátyás sátoraljaújhelyi ref. kántor hivatali „conditiói” ugyanebben a formában írnak elő 1619 körül; itt már a közénekről, passió-éneklésről, lamentációk betanításáról, temetési részvételről s a rendszeres szerdai és szombati énektanításról is szó esik.22-89 A szászvárosi Kún-kollégium újabb, valószínűleg Gidófalvi Dániel {23.} rektortól eredő, 1669-es törvénye már csak zsoltáréneklésről tud a reggeli himnusz helyén;23-90 a tanítás anyaga is valószínűleg a zsoltárokra és temetési énekekre korlátozódik. A szerdai és szombati énektanítás azonban általános szokássá válik a kollégiumokban; így hozzák be Nagybányán – ahol a kántor a coetus külső tagja – 1651-ben,23-91 így állapítják meg Miskolcon (1708, 1717),23-92 később így ajánlják Maróthi „Opinió”-i (1741) és egy 1761-es iskolaszéki statutum Debrecenben,23-93 így írja elő a sárospataki kollégium tanrendje 1786-ban23-94 és a pápai kollégium órarendje 1795-ben;23-95 Lázár János gróf 1762-ből való jelentése szerint Kolozsvárott is ez az énektanítás időbeosztása;23-96 a székelyudvarhelyi kollégium 1682-ben írásbafoglalt törvényeinek egy későbbi toldaléka erre az időre engedélyezi az iskolai muzsikálást.23-97 Comenius 1651-es tantervezete, a „Scholae pansophicae delineatio” is, valószínűleg szintén a külföld iskolai életében általánosan elfogadott egészségi szabály nyomán,23-98 délutáni órákat jelöl ki a zene tanítására;23-99 s ami ebben a tervezetben különösen nevezetes, nemcsak az egyházi éneket kívánja „Dávid példája szerint”, hanem általában a zenét, nevezetesen a hangszeres muzsikát. A tanítás programjának ilyen kiterjesztése azonban nemcsak Patakon, de másutt is, még igen hosszú ideig váratott magára.

Egyelőre, úgy látszik, még az ének nyelve sem véglegesen tisztázott kérdés a pataki kollégiumban. Szilágyi Benjámin István kollégiumi igazgató, „Acta Synodi Nationalis Hungaricae” című, a szatmárnémeti zsinat történetét tárgyaló kéziratos művében (1646), melyet később Szombathi Jánosnak a kollégium történetéről írott munkája idéz, egy helyen megemlíti, hogy Tolnai Dali János (Ramus filozófiájának első magyar tanítványa Apáczai mellett) egyéb újításai között a zsoltárokat, melyeket azelőtt Buchanan vagy Spethe feldolgozásában latinul énekeltek az iskolákban, magyarra fordította („Quin et Psalmos in Scholis antea, latino idiomato, juxta Paraphrasin Bucani vel Andreae Spethe decantari solitos, in vernaculam lingvam mutare”).23-100 Ez az adat Tolnai 1639-től 1642-ig terjedő, első pataki tanárkodására vonatkozik (később visszahelyezték és 1648–55-ig újból tanított). Azt jelenti-e, hogy a XVII. század első évtizedeiben csak latin nyelven énekeltek Patakon? hogy Szenczi Molnár zsoltárait nem is ismerték, vagy nem használták? s hogy „zsoltár” címén csak a Buchanan-féle metrikus „Paraphrasis” Olthovius-féle dallamait (1585 stb.) és a francia zsoltár Spethe-féle (németből, Lobwasser nyomán készült) „Paraphrasis metrorythmica”-ját (1596) énekelték? Ha így van, sem derül ki belőle, ami számunkra legértékesebb volna: elsősorban, hogy mióta voltak használatban ezek a XVI. századi feldolgozások; hogy a Buchanan- és Spethe-féle parafrázisokat Olthovius, illetve Goudimel eredeti négyszólamú tételeire énekelték-e, vagy „kiemelték” Olthovius metrikus tenorjait, a francia zsoltárokat pedig egyszólamúan, latin szöveggel énekelték Spethe nyomán? végül, ami szintén lényeges volna, hogy Tolnai beavatkozása ezeknek a parafrázisoknak magyarra való fordítására szorítkozott-e, avagy a latin nyelvű zsoltáréneklést radikálisan magyar zsoltárénekléssel helyettesítette? A latin kifejezés mindkét értelmezését megengedi; a Szilágyi-féle adat ilymódon nem eléggé világos s csak annyit állapíthatunk meg belőle véglegesen, hogy Tolnai a magyar nyelvű éneklésnek volt úttörője. Bárhogyan áll is {24.} a dolog, bizonyos, hogy reformátori működését csakhamar szigorú restauráció követte. Az 1648. jún. 10-én tartott pataki zsinat (a zempléni, abaúji, borsodi és ungi ref. egyházmegyék partialis zsinatja) elrendeli, hogy az iskolákban (a vidékieket is ideértve) a könyörgéseket és köz-énekléseket latin nyelven kell tartani.24-101 Ugyanekkor megróják az ünnepi cantatiókat, az „inutiles cantilenae” és „cantationes festivales” profán szokásait,24-102 tehát nyilvánvalóan mindenben az azketikusabb, rigorózus egyházi szellemet akarják helyreállítani. Eredménnyel járt-e törekvésük? nem tudjuk. A kantációkat, mint a kollégium világibb zenei funkcióinak ismertetésekor látni fogjuk, később is, egészen végleges eltiltásukig, sokszor és sokhelyütt szabályozzák és fegyelmezik, úgy látszik, mindenütt csekély eredménnyel. A latin nyelvű éneket azonban később nem hangsúlyozzák, nem állítják előtérbe sehol. Úgy látszik, vele párhuzamosan, gyökeret vert már lassanként a magyar éneklés is, – ami részben talán épp a világibb énekgyakorlatának, a diák-kantációknak érdeme. Annyi bizonyos, hogy a XVII. század református halottasének-irodalma a maga teljességében magyar24-103 s hogy Szenczi Molnár zsoltárainak rohamos terjedése szintén a magyar énekgyakorlat előtérbe nyomulását bizonyítja.

Az énektanítás, mint láttuk, csaknem kivétel nélkül a kántorok feladata. Minthogy ezenkívül a templomi szolgálat is az ő hatáskörükbe vágott, csakhamar lehetetlenné vált, hogy egyetlen ember vállalja az összes idevágó funkciókat. Elsősorban természetesen ott kellett a helyzetnek megváltoznia, ahol a kántorság csak „mellékhivatal” volt. A székelyudvarhelyi iskola „ludi magister”-e például a XVII. század közepén egyúttal megyei kántor;24-104 az iskola gimnáziumi rangra emelésekor azután a megye Apafi fejedelemtől kéri az udvarhelyi eklézsia ama tradicionális szokásának megerősítését, hogy régi iskolatanítóját maraszthassa, vagy távozása esetén mást fogadhasson, ki a tanítás mellett a templomi ének és temetési kivonulások vezetését is vállalja, ha pedig maga nem énekel, kántort tart a saját költségén. Apafi (1671. febr. 20) meg is erősíti ezt a szokást, melynek értelmében „az városi Mester is az scholában tanitott, a Templomban éneklet, az halotti temetésen tanitványival edgyütt jelen volt és Cantorkodott; ha peniglen eneklésre szava nem volt, illendő cantort tartot maga fizetesin”.24-105 Az 1671-es nagyenyedi zsinaton jóváhagyott gimnáziumi alapszabályok (Canones scholae udvarhelyianae) 10. kánonja ki is mondja, hogy a rektor köteles maga helyett énekvezetőt tartani, ki egyébként az iskola terheitől mentes (Praecentorem in Ecclesia pro se alito…)24-106 Hasonló viszonyokkal találkozunk Miskolcon is; itt az 1678. febr. 9-ikén tartott partialis zsinat mondja ki: „Minthogy penigh a Templomban celebrálandó Isteni Tiszteletnek idején, ugy az Hallotti temetségekkor is az Cantoria Mester uramot illetné, de quod melius esset, a becsületes város bizonyos fogadott Cantort tart, ki is egy részrűl a Mester Uram éneklésbeli tisztit viszi végben, ezokáért esztendőnkint fizet Cantor uramnak Mester Uram huszonöt forintokat, idest fl. 25”.24-107 A tanítónak tehát ebben a korban még „meg kell váltania” a kántori teendőket. Szerencsére közel a segítség; megkísérlik a nagyobb diákok bevonását, apránként rájuk bízzák a kántori teendőket. Erre különben korán és csaknem minden iskolában van példa; {25.} így Szatmáron 1623 tájáig egy-egy idősebb deák 3 hónapig viszi a kántorságot 4 forintért25-108 stb. Ezzel hosszú időre megoldásra talált a kérdés; úgy látszik, az intézmény oly általánossá lett, hogy fennmaradt akkor is, mikor a XVII. század szegényes viszonyai nem nehezedtek többé rá az iskolákra és eklézsiákra. A legtöbb iskola úgy rendszeresíti a szokást, mint ahogyan Sárospatakon 1621-ben,25-109 vagy Pápán 1789-ben25-110 látjuk: a kántor segítésére (Pápán „a Tanulóknak is az éneklésben leendő nagyobb gyakoroltatások”-at is felhozzák) több diák (Patakon 3, Pápán 5–6) templomi szolgálatot köteles vállalni. Az asszisztálással együtt jár a helyettesítés: „Ha megtörténik néha-néha, kivált nyári napokon, hogy rendes kántor uram éneklés végett Templomban vagy temetésre el nem mehet, tartoznak az Alumnus Deákok az ő kegyelme kötelességit véghez vinni” – olvassuk a kúnszentmiklósi kollégium 1803-as törvényeiben.25-111 Sárospatakon (1621) a collaboratorok,25-112 Kúnszentmiklóson (1767) a „publicus praeceptor”-ok rendszeresen résztvesznek az énekes könyörgéseken, illetve egyházi énekgyakorlatokon;25-113 Miskolcon a XVIII. században már sokszor a kántor helyett énekelnek,25-114 később a togatus diákok már önállóan végzik a kántor funkcióit.25-115 A szokás odáig fejlődik, hogy 1843-ban Kolozsvárott a külső és belső templomok kántorai a diákok temetési kántorkodásának megszüntetése végett folyamodnak az egyházi tanácshoz, illetve a tanári karhoz. A döntés (1846) azután olyan esetekre korlátozza a diákok funkcióját, mikor a kántorok nem mehetnek temetésre.25-116 Az iskolai hatóságoknak most már egyenesen meg kell védeniök a kántor érdekeit a diákok kibővült hivatalos hatáskörével szemben.

Ugyanilyen lassú eltolódást mutat a szorosan vett zenei oktatás is; vezetése mindjobban kicsúszik a kántorok kezéből. És ez jóformán természetes; mihelyt a zenei műveltség gazdagabb, sokrétűbb, jobban is megoszlik és speciálisabb munkaköröket alakít ki. A XVIII. század folyamán elkövetkezett az idő, mikor az iskolai nevelés lemondhatott a különféle egyházi funkciók és a zene tanításának egyetlen kézben való egyesítéséről. A nagyenyedi kollégiumba, úgy látszik, a XVII. század végén vezetik be a zene- és orgona-tanítást, „pro cantu exactione”; az orgonista köteles az úrfiakat bérért, a szegényebb tanulókat ingyen tanítani.25-117 Az 1769-es vásárhelyi „Litteraria Comissio” tanszabályzata az erdélyi református iskolákra előírja, hogy a délutáni órákban (6–7-ig) a Cantus praesesek éneket tanítsanak.25-118 A székelyudvarhelyi kollégiumban Kis Gergely óta (1768–87) a „harmoniae praeses” tanítja a templomi éneket, később talán a világit is;25-119 Nagykőrösön pedig az 1803-as iskolai törvények XII. szakasza értelmében egy külön erre kinevezett cantus praeses irányítja az énekgyakorlatokat („Minthogy pedig az éneklés nem annyira theoriából, mint Praxisból áll, erre a Gyakorlásra a Rector Cantus Praesest teszen, a ki a kinevezett órákon mindég jelen leszsz.”)25-120 Mint látjuk, ezek az instruktorok már nem kántorok; a zenei oktatás, legalább vokális részében, lassanként véglegesen kialakul s a maga lábára áll. Ezzel együtt jár, hogy az igények is növekedőben vannak; kívülálló, laikus elemek alkalomszerű bevonásának szüksége megszűnt s azt most már vissza is utasítják. A XVII. században még aligha hoztak volna olyan határozatot, amilyet az 1765. január 19-én tartott hódmezővásárhelyi vizitáció bizottsága (Füredi {26.} Mihály, Szikszai György és Szőnyi Benjámin, hat deputált esküdttel): „Az urvacsorakori éneklés dolgában deliberáltatott, hogy a paraszt legények ne kántorkodjanak; hanem bizonyos arra alkalmatos iskolai személyek denomináltassanak.”26-121 Vagyis az ilyen funkciókra is képzettebb, „iskolai” embert kívánnak; a kántor sem lehet többé „naturalista dilettáns”. Erről a szerepkörről egyébként régóta érezte az iskola, hogy szorosan magához kell kapcsolnia, hogy annak mintegy belőle kell kinőnie; erre vall például, hogy Székelyudvarhelyen Tolnai István rektorsága (1689–95) óta a végzett diákok közvetlenül kiléphettek a kántori pályára.26-122 Amennyire szükségét érzik most már, hogy a kántor, az egyházi ének képviselője alapos tudású, egyházi tisztében, hivatalában iskolai képzettségű ember legyen, ugyanannyira érvényesül az a törekvés is, hogy az iskolai énektanítás ne az ő kezében központosuljon, vagy legalábbis ne kizárólag az övében, hanem szakszerűen képzett, azzal foglalkozó muzsikusok vezetése alatt álljon. Az eddig egybeforrott szerepköröknek ez az elhatárolása és külön érvényesülése nagyrészt még a XVIII. században befejezett ténnyé válik.

A zenei tanításnak ilyen gazdagodó, gondosabban tagozott rendszerével együtt kellett járnia az eddigi módszerekkel és eredményekkel való elégedetlenségnek. A kolozsvári főconsistorium 1739. szept. 25-én a kollégium gondnokaihoz intézett utasításában felhozza, hogy az istentiszteleti ének megbotránkoztató módon elhanyatlott, hogy nemcsak a közönség, de a diákság sem tud énekelni; okát a kollégiumi énektanítók és tanulók hanyagságában látja s ezért felhívja a kollégiumok rektorait, tanárait és gondnokait, fordítsanak különös gondot az énektanításra s igyekezzenek azt jobb karba állítani.26-123 A debreceni kollégiumnak egy 1759. febr. 10-én hozott statutuma szemükre veti a „privatus praeceptor”-oknak (magántanítóknak), hogy többen növendékeik énekoktatását elhanyagolják. Kötelezi őket, hogy vasárnap, szerdán és szombaton a rendes leckeórák végeztével, a köztanítók oktatási metódusának mintájára („ea methodo, quam praeceptores publici in classibus observare solent”) tanítsák az éneket. „Eum in finem necesse erit, omnes domorum incolas unanimi consensu convenire, ut hoc praecise temporis articulo cantus ab omnibus doceatur.” („Ezért szükséges, hogy a lakosok egyértelműleg megállapodjanak: pontosan ebben az időben valamennyiben tanítsanak éneket.”) Minthogy pedig főként az iskolák rektorainak kötelessége, hogy az éneklés és énektanítás módjával tisztában legyenek („quicumque ad regendas scholas ex dominis scholae civibus a nobis emittuntur, et per hoc ad statim memoratum artem canendi sciendam et docendam obligantur”, – „akiket az iskola polgárai közül iskolaigazgatásra küldünk ki s ennélfogva az alább említett énekművészet tanítására kötelezettek”), ezen a téren pedig nagy a hiányosság, íz 1761. jan. 15-i statutum kimondja, hogy rektornak csak azt jelölik, aki ennek a követelménynek is megfelel, az énektanítást pedig „publicus praeses”-ekre bízza, akik nyilvános énekvizsgákat fognak megejteni.26-124 Csakhamar nagyobb gonddal fordulnak a falusi iskolák felé is. Kováts (Ferenc) pápai „Ingenieur” a „Mindenes Gyűlytemény” egy cikkében (Rév-Komárom 1789, II. Negyed. 358.) többek között a falusi tanulók énekoktatását sürgeti. Az 1791-es kolozsvári tanügyi reformjavaslat a falusi „csupa magyar” iskolákban {27.} is előírja a zsoltárok és dicséretek gyakorlását.27-125 Mindez természetes, hiszen az iskolai éneklés egyik oszlopa a vallásos nevelésnek; mikor Keresztesi József a váradi reformátusok „trivialis scholá”-ja ügyében megindult vizsgálat során (1784. ápr. 9.) a vizsgálóbizottsághoz intézett felterjesztésében összefoglalja az iskola felállításának indokait, energikusan rámutat az ének fontosságára: „Ad religionis exercitium opera Cantoris requiritur, cujus curae et infirmationi pueri etiam concreduntur, ne salarium, tantum qua Cantor accipiat; sicque contribuentibus parentibus consulitur, ne tum Cantorem, qui deesse non potest, alendo, tum liberis in alienas scholas missis, solvendo, debilitentur.”27-126 S mikor felsőbb parancs dönti el a vitás ügyet, Keresztesi az iskolába megy, félbehagyja az olvasás-írás tanítását és „ezután csak énekeket, azoknak nótáit… tanultak gyermekeink hallásból.”27-127

A korszak magyar iskolai énekoktatásában a legmélyebb hatású reformot a többszólamú ének, a „harmonicus cantus” behozatala, meghonosítása jelenti. Maróthi György, kinek nevéhez a reform fűződik, a francia zsoltárdallamoknak Goudimel-féle egyszerűbb (először 1565-ben megjelent s azóta nagyszámú kiadást ért) négyszólamú feldolgozását27-128 vette alapul. 1740-es debreceni egyszólamú zsoltárkiadásának előszavában megemlíti, hogy a dallamok közlésében az 1707-es négyszólamú, német nyelvű zürichi („tigurumi”) kiadást és az 1715-ös, szintén Zürichben megjelent, csak tenort és basszust tartalmazó francia kiadást követte (utóbbinak egy példánya ma is megvan a máramarosszigeti ref. líceum könyvtárában); feltehetjük, hogy az 1743-ban megjelent első négyszólamú magyar zsoltárkiadás zenei anyagát is közvetlenül valamelyik újabb svájci (talán épp az 1707-i zürichi) kiadásból merítette; ezt különben svájci tanulóévei is valószínűvé teszik (Maróthi 1732 és 1735 között a baseli, zürichi és berni egyetemek hallgatója volt). De akárhonnan merített Maróthi, kétségtelen, hogy négyszólamú zsoltárkiadásában egyszerűen a francia zsoltároskönyv (német vagy francia nyelvű) Goudimel-féle négyszólamú típusának anyagát közölte magyar szöveggel (Szenczi Molnár fordításaival). Ezek a Goudimel-féle feldolgozások azonban az ú. n. tenorpraxist követik, azt a gyakorlatot, mely a nyugat többszólamú énekes zenéjében a XIV. századtól a XVI. századig szinte korlátlanul uralkodott: a dallamot a tenor viszi, felette két szólam (diszkant és alt), alatta a basszus szólama kíséretül szegődnek hozzá. Az itt szóbanforgó Goudimel-féle feldolgozás a többszólamúság valamennyi módja közül a legegszerűbbet választotta; nem a többi szólam bonyolult szövevényébe ágyazza a tenor melódiáját, hanem „hang ellenébe hangot” állít, vagyis egyszerű akkordikus szerkezetet épít belőle, ahol egyik szólam mindig ugyanolyan értékű hangot énekel, mint a másik, csak épp, hogy a dallam elejétől végig a középszólamban marad. Ezt a „tenorpraxis”-t nyugaton már a XVI. század végén kiszorította az újabb stílust, mely a dallamot mindig a felsőszólamra bízta; csak a református zsoltárénekekben maradt életben a XVIII. századig,27-129 sajátságos csökevény, élő anakronizmus gyanánt. A Maróthi-féle négyszólamú zsoltárral most ez az elavult polifónia vert gyökeret egyidőre Magyarországon; s ennek a négyszólamú énekmódnak elve, apparátusa oly mély hatással volt a kollégiumok zenéjére, hogy mint látni fogjuk, ugyanezt a szerkesztési, feldolgozási módot {28.} alkalmazták előbb néhány „dicséret”-re, azután világi dallamokra is; egyidőre még új magyar népdaloknak is fel kellett ölteniök a régi francia kórusszerkezet ólomsúlyú, rozsdás páncélját. A négyszólamú zsoltár egyúttal úttörője volt a többszólamú énekgyakorlatnak; ahol ebben a korban többszólamú kórusról vagy a „harmónia” tanításáról hallunk, ott csaknem kivétel nélkül a Maróthi-féle négyszólamú zsoltár instruktív szerepére kell gondolnunk. Maga az „új” polifónia nem támaszt különösebb igényeket, hiszen csak a „hangot hang ellenében” vezető „contrapunctus simplex”-ig megy, melyet például a XVII. századi német iskolákban a valódi többszólamú énekbe való bevezetésnek tanítottak:28-130 mégis korszakos jelentőségű esemény ennek a primitív többszólamúságnak megjelenése olyan zenei kultúrában, mely, mint a magyar, a többszólamúságtól mindig idegen volt és lényegében máig idegen is maradt. Korszakos jelentőségű, mert ha természetes előkészítés és talaj, előzmények és környezet híján el is sorvadt, megtermékenyítette az őt befogadó földet s mindenekfelett: a régi magyar zenekultúra első erőfeszítését jelenti abban az irányban, hogy a nyugati zene és bonyolult technikáját, kifejező eszközeit, „öltözetét”, ha százdos késedelemmel is, de elsajátítsa, utólérje, magáévá tegye.

A XVIII. század második felében már majdnem minden főiskolán feltűnnek a többszólamú énekkarok. A „harmóniás” sárospataki temetések (1728 óta) talán még nem tartoznak ebbe a kategóriába. Itt a „harmónia” talán még ugyanazt jelenti, mint Marosvásárhely XVII. századi „chorus”-a:28-131 általában éneklőkart. (A XIX. század folyamán a „harmónia” szó, úgy látszik, újra ezt a jelentését kapta vissza.) A kezdeményező e téren eszerint egyes-egyedül Maróthi volna, aki (1738 óta debreceni tanár) 1739-ben megalapítja és megszervezi a kollégiumi énekkart Debrecenben. Kétségkívül itt éneklik először az 1743-ban kiadott négyszólamú zsoltárokat. 1742-ben, mint láttuk, Szatmárról van adat, ahova Bardoc Pál bevezeti a harmóniás éneklést, 1744-ben a kőrösi tanulók már „összhangzatosan” énekelnek; 1746-ban vagy 47-ben Kolozsváron már „cantus harmonicus” működik, 1752 óta Sárospatakon szintén „összhangzatosan” éneklik a zsoltárokat s ezóta szerepelnek „cantus praeses”-ek is. 1753-ban Udvarhelyen már többszólamú kart találunk. (Mindezeket az adatokat már előbb megemlítettük.) 1755-ben, 1778-ban újabb adatok szólnak a kolozsvári „harmóniá”-ról;28-132 az 1769-es kolozsvári „Docendi és discendi methodus” kapcsán Kovács József enyedi tanár szakvéleményében minden osztálytól megkívánja a szép éneket, a rhetoroktól (felsőbb osztály) kezdve a „harmoniát”.28-133 Ugyanebben az évben hallja Gvadányi a debreceni harmonisták énekét: „Engemet – írja Péczeli Józsefnek 1788. febr. 29-én – drága földim uram az debreczenyi collegiumba anno 1769 láthatott, a hol is boldog emlékezetű superintendens Szilágyi Sámuel úr mindenütt elhordozott, az deákokat harmonice megénekeltette, akkor obristlaidnant voltam Török regimentjében…”28-134 1778-tól 1786-ig ismételten hallunk a kőrösi diákok kórusáról;28-135 Kúnszentmiklóson 1770-ben „Harmonicus könyv”-et, 1787-ben énekszós temetést, 1816-ban „cantus”-t és „cantistá”-kat említenek.28-136 Elkövetkezik az iskolai karok rendszeres organizációjának ideje. Sárospatakon 1782–83-ban Barczafalvi Szabó Dávid az énekkari {29.} elnök; 1783 május 1-én megbízást kap a procentoriumtól (énekestestület) a régi énekek s halotti darabok összegyűjtésére, feljegyzésére és az „összhangzatos éneklés szabályai szerint való elkészítésé”-re,29-137 – s ezzel most „hivatalos formában” is jelentkezik az új énekgyakorlatból kiinduló ösztönzés, az első, egyelőre félszeg és bizonytalan, de önáló próbálkozások kezdeményezője és mozgatója: a kollégium „énekelnivalót” kíván és szükségleteit ki kell elégíteni. Szabó eleget tesz a megbízásnak, megszervezi az új alapokon a kántust, rendszeresíti a többszólamú éneket; 1782-ben elkészül a „Forma et norma societatis harmonicae”, az énekkar új alapszabályainak gyűjteménye.29-138 1785-ben Miskolcon szervezik meg a diákok kórusát,29-139 1803-ban Nagykőröson,29-140 1811-ben Pápán.29-141 Kőrösön 1838-ban, úgy látszik, két kórus működik párhuzamosan, a „közönségesen éneklő deákok” és a „cantista deákok” kórusa, az előbbi talán egyszólamú kar, az utóbbi a „hármóniás éneklés” képviselője, a többszólamú éneké, mely „nem tsak mesterségesebb, hanem diszesebb is, mint a közönséges éneklés”.29-142 – Most már valóban kialakult s többszólamú ének magyar „apparatásua” a főiskolákon: az 1786-os és 1787-es sárospataki tanrendben éppúgy ott szerepel a harmóniás ének („Gesang” v. „Singkunst nach den Tőnen”, „harmonische Singkunst”, ahogyan a „Merkur von Ungarn” írja),29-143 mint az 1808-as losonci programban.29-144 Ott látjuk az 1810-ben (ismételten) helybenhagyott sárospataki tantervben, mely szerint 1813-ban is tanítottak,29-145 az 1819-es miskolci,29-146 és az 1828-i kőrösi tervezetben.29-147 Debrecen 1791-ben még Maróthi „Hármóniás éneklésről való rövid tanítás”-át (1743) ajánlja az énekoktatás tankönyvéül29-148 s 1806-ban újra előírja a hármóniás éneklést;29-149 Pápán az 1815-i „tanítási rend” az „első deák oskola vagy Grammatika” részére előírja az „éneklés mesterségé”-t, „Tiszteletes Márton Ur (t. i. mándi Márton István professzor [1760–1831]) által kiadandó könyvből és addig Maróthiból”.29-150 A „II-ik Deák Oskola v. Syntacticá”-tól kezdve pedig megkívánja a „hármóniá”-t.29-151 Maróthi munkája tehát még most is, több mint 70 évvel keletkezése után, tankönyve az énektanításnak, holott az új, fejlettebb igények rég elavultnak kellett hogy feltüntessék. Feltehetjük, hogy mindenütt, ahol ekkor még virágzik a harmóniás ének, valóban az ő kompendiumára támaszkodnak, – amit aligha tehetnének meg, ha nem a tenorpraxist tartanák még egyre életben. Igaz, hogy ezt a kézikönyvet csak a felsőbb osztályokban használhatják, mert a harmóniás ének mindenütt csak a felsőbb tanfolyamok számára kötelező; Nagykőrös például (1828) az „Első Humanitatis Oskolá”-tól (5. év) kezdve, Miskolc (1819) a „superior syntaxisták oskolájá”-tól (szintén 5. év) kezdődőleg taníttatja. A „hármónia”, „hármonista” szavak használata oly sokáig követhető még a XIX. században, hogy számos helyen kétséget támaszt bennünk: a Maróthi-féle gyakorlatra utal-e még, vagy már általában a kórusra, kóristára mondják? s főként, hogy mikor kezdődött e megjelölések általánosabb értelmezése? A székelyudvarhelyi kollégium 1841–42-es napirendjén például ezt olvassuk: „A gyakorlat szerént az 5 felsőbb Classis Vasárnap reggeli templomozás alkalmával hármoniát fúni a Cantus praeses vezérlete alatt köteles.”29-152 A kolozsvári kollégiumot illetően Nagy Ferenc többek között ezt írja 1843-as jelentésében (a gondnoksághoz): „… mind a szt. énekek, mind {30.} a harmonia elég szorgalommal gyakoroltatnak”.30-153 Harmóniát, harmonistát még 1859-ben is említenek Kolozsvárott.30-154 Úgy látszik, a „harmónia” ebben az időben már általában a többszólamú karéneket jelenti, a régi tenorpraxisra való minden utalás nélkül; hiszen elképzelhetetlen volna, hogy mikor a zenei emlékekben már évtizedek óta nincs nyoma ennek az elavult technikának (1810-en túl már nem igen követhető), az élő gyakorlat még továbbra is megőrizte volna. Igaz, hogy Sárospatakon is csak 1835 körül, Apáthy János idején mutatható ki az új énekrendszerre való végleges áttérés;30-155 a pataki emlékek azonban ekkor már mintegy 20 éve nem tudnak tenor-praxisról.

Az énekoktatást most már pontosabb tantervek egész sora szabályozza. A részletesebbek közülök tervszerűen felosztják az egyházi ének anyagát a tanulók 8–9 évjárata között. Debrecen (1770, 1792, 1806, 1812),30-156 Sárospatak (1786, – a „Merkur von Ungarn”-ban közölt tanrend30-157 a 6. osztályban „figürliche Singkunst”-ot említ! – 1810),30-158 Miskolc (1787, 1819),30-159 Nagykőrös (1792, 1828),30-160 Kolozsvár (1791, 1822, 1823 stb.)30-161, Pápa (1795, 1815),30-162 Losonc (1796, 1808, 1832),30-163 Nagyenyed (1819),30-164 Zilah (1820 körül),30-165 Székelyudvarhely (1822, 1830),30-166 Marosvásárhely (1801, 1823),30-167 ilyen, legalább körvonalaiban meghatározott énektanítási programot visznek keresztül. A tanítás módszerére vonatkozó adatok itt is hiányzanak.

Maga az anyag, úgy látszik, mindvégig az egyházi és temetési szolgálatok szükségletére, elsősorban a zsoltárokra szorítkozik. Pedig elképzelhetetlen, hogy a diákkarok világibb funkciói, a kantációk, ne követelték volna, legalább részben, profán énekek ismeretét is. Világi anyagról azonban nem hallunk; sőt, mint látni fogjuk, a kantációkról szóló egykorú adatok is teljes bizonytalanságban hagynak a velük kapcsolatos énekek felől. Egyetlen, késői tantervben, a székelyudvarhelyi kollégium 1830 és 40 között érvényben levő programjában olvassuk a „Poetica” (6.) osztályra vonatkozóan, a kötelező zsoltárok és dicséretek megjelölése után: „és a szebb és újabb világi énekek”.30-168 De ez talán csak arra mutat, hogy most már írásba foglalják, ami azelőtt magától értetődött. Hogy a régi diákság még valóban nagyobb „készletét” ismerte a vallásos és világi énekeknek, az kétségtelen; mutatja többek között Hermányi Dienes József emlékiratának („Édes szüléiről s magáról” 1758) az a passzusa, ahol apjának, Hermányi Dienes Péternek küküllővári mester-koráról (1695) számol be. Az öreg Hermányinak tiszta szava volt a kántorságban; a zsoltárok dallamait még a nagyenyedi kollégiumban (1690–1695) megtanulta egy szegény tóttól, ki egy ízben például 27 zsoltár melódiájára tanította egy sustákért. „A régi énekeknek nótáit is tudja vala az atyám. Sőt a halotti énekeken kívül még a Balassa s Benitzki énekeinek is sok nótáit tudja vala.”30-169 Ez a nagy dallamismeret érthetőbbé válik, ha meggondoljuk, hogy a régi magyar dallamok akkor még széltében éltek a nép száján; természetes, hogy aki a nép közül való volt, maga is ismerte őket. A XIX. század diáksága azonban már csak töredékeit láthatta ennek a gazdag ősi tradíciónak.

Ha most még egyszer végigfutunk a régi református kollégiumok zenei, elsősorban énekkari nevelésének programján, felötlik, hogy ez a program, az ének nagy jelentőségének felismerése mellett sem emelkedik egyéb intézmények {31.} zenepedagógiai munkássága fölé. A század második felében ugyanis jelentős lépések történnek ezen a téren. A „Ratio Educationis” (1777) idevágó reformjai nyomán a „nemzeti főiskolák” (Hauptnationalschule), ha rendkívüli tantárgyként is, de rendszeresen tanítanak már zenét; Pozsonyban, Budán, Pécsett, Kassán, Váradon, Győrött, Keszthelyen állandóvá lesz a zenetanítás.31-170 A piaristák, ahol tehetik, felveszik a zenét rendkívüli tárgyaik sorába;31-171 iskoladrámáikban is eléggé gyakori szerepe van a muzsikának.31-172 A korszak csíksomlyói iskoladrámái sűrűn szerepeltetik a kórusokat (1775, 1776, 1780).31-173 A magyar pietisták iskoláiban (Pozsony, Győr, Besztercebánya) különös gonddal művelik a zenét.31-174 A református zeneoktatás tehát nem magábanálló, hanem legalább is egyenrangú vetélytársakkal osztozkodó jelenség, számos vonatkozásban egyenesen elmaradott és primitív, fejlett kortársaihoz mérten. Mi okozta tehát, hogy mégis olyan zenei kultúrának lett kerete és melegágya, mely jelentőségében felülmúlta haladottabb kortársainak minden eredményét és produkcióját? A választ erre megkapjuk, ha a régi református iskola életének egy másik fejezetét vesszük vizsgálat alá: ha megkeressük, hogy ének és zene szempontjából milyen szellemben, milyen felfogásra nevelte diákjait a kollégium, templomon és iskolán kívül?