Irinyi János 1817-ben született Bihar megyében, valószínűleg Nagylétán. Nagyváradon, majd Debrecenben tanult. 19 éves korában a bécsi politechnikum hallgatója lett, ahol főleg kémiával foglalkozott. Az erdélyi származású Meissner Pál professzor egyik előadási kísérletének sikertelensége adta azt az ötletet, hogy biztosan és "zajongás nélkül" fellobbanó gyufát kap, ha ólom-dioxidot és fehérfoszfort alkalmaz. Tanulmányát "nem potom összegért" eladta, s a kapott összegből fedezte későbbi berlini egyetemi, majd hohenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait.

Berlinben 1838-ban könyvet írt a kémia elméletéről, amelyben különösen a savakkal foglalkozott. Szembeszállt Lavoisier-nak azzal az állításával, hogy a savas karakter az oxigéntől lenne. A következő évben hazajőve a magyar nyelvű kémiai cikkek egész sorát jelentette meg a kémia elméleti és gyakorlati vonatkozásairól (pl. vegyaránytan, lőgyapot). Értekezett a szikes talajok javításáról is. A magyar szódás szikesek gipsszel történő javítását először Irinyi javasolta.

Ő alapította az első magyar gyufagyárat 1840-ben Pesten. Tevékenyen részt vett a Schuster-féle "vegytani műnyelv" megreformálásában is. E nyelven írta tankönyvét, amelynek csak az első kötete jelenhetett meg (1847). A 48-as ifjúság vezetői közé tartozott, ő fogalmazta meg a híres 12 pontot. A forradalmi hadsereg őrnagyaként a nagyváradi lőporgyár vezetője volt. A szabadságharc leverése után rabsággal bűnhődött, kiszabadulva azonban folytatta küzdelmét a kémiai ismeretek terjesztéséért. Mezőgazdasági kísérletei anyagilag tönkretették, s könyvelői állást kellett vállalnia, majd a debreceni István malom igazgatója lett. Vértesen halt meg 1895. december 17-én.