Náray-Szabó István 1899. július 20-án született Szombathelyen. A budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán 1922-ben szerzett vegyészmérnöki oklevelet, majd az elektrokémiai tanszéken tanársegéd 1923-26 között. 1926-ban műszaki doktorátust szerzett. Állami ösztöndíjasként 1926-28 között Berlinben, 1928-30 között Manchesterben folytatta kutatómunkáját. 1931-ben a szegedi Eötvös Loránd Kollégium igazgatójává nevezik ki és itt nyeri el magántanári képesítését is. 1938-47 között a budapesti műszaki egyetem fizikai-kémiai tanszékének nyilvános rendes tanára volt. 1947-ben - mint a Magyar Közösség tagját - a köztársaság elleni összeesküvés alaptalan vádjával letartóztatták, négy évre elítélték, és további két évre internálták.

1953-tól az Építéstudományi Intézet osztályvezetője, 1956-tól az MTA Központi Kémiai Kutató Intézet tudományos tanácsadója nyugalomba vonulásáig (1969). Tudományos és kutatómunkájában döntő szerepe volt a Bragg professzor mellett Angliában végzett tevékenységének, ahol a szilikátok szerkezetének felderítésében és rendszertanának kidolgozásában vett részt. Hazatérése után kristályszerkezeti kutatásait tovább folytatta. Foglalkozott a beton optimális kötési viszonyaival, a betonok savállóságával is. Nevéhez fűződik a saválló beton és a mozaikparketta-ragasztó eljárás feltalálása.

Az MTA levelező tagja lett 1945-ben. 1948-ban kizárták, majd az MTA közgyűlése rehabilitálta 1989 májusában, így kizárását visszamenőleg érvénytelenítették. A kémiai tudományok doktora címet 1957-ben szerezte meg.

Főbb művei: Fizikai kémia (Erdey-Grúz Tiborral, Schay Gézával, Bp., 1939), Atomok, molekulák, kristályok (Bp., 1942), Kristálykémia (Bp., 1944, angolul: 1969), Szervetlen kémia (I-III., Bp., 1956-58, németül: 1960, oroszul: 1969), Szilikátüvegek fizikai tulajdonságai (Bp., 1961), Kémia (Bp., 1967, átdolgozott kiadását sajtó alá rendezte Fischer Herbert, Bp., 1973).

Küzdelmes és példamutató élete 1972. szeptember 16-án ért véget.