| MISKOLC (1815–1823) | TARTALOM | KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZÉPÍTÉS (1809–1821) |
Az 1815 utáni, több régióban párhuzamosan kiépülő állandósítási kísérletek sorában tipikus vonásokat mutat Fejér megye. Székvárosának 18. századi jezsuita színjátszása, a martonvásári Brunszvik-kastély műkedvelése és a megye területén {149.} élt színjátékszerű népszokások nem gyakoroltak hatást a hivatásos színészet befogadására. Német társulatok viszont – télen vagy vásárok idején – Pest-Budáról, Pécsről, sőt Zágrábból is fölkeresték a várost.
Fejér vármegye színészetpártolásának kiépülése fokozatosan történt. 1808-ban kedvezően válaszolták meg Pest köriratát; 1810 és 1813 között évenkénti, ismétlődő gyűjtés folyt a pesti társulat támogatására, és a szolgabírák által begyűjtött segélypénzekből 2181 forintot át is adtak; ez akkoriban jelentős összegnek számított (256 mérő legfinomabb búza ára). 1812-ben páholyt béreltek Pesten. A Rondella felújítási munkái idején 1813-ban nyolc estén, 1814-ben pedig három vendégszerepléssel, 47 estén lépett fel itt a pest-budai magyar együttes; teljes társulattal, valamennyi színjátéktípussal. A hatás azon is lemérhető, hogy 1815-ben a megyében 6666 forint megajánlást tettek az építendő pesti magyar színházra (kb. 1225 mérő búza akkori ára), s meg is kezdték az összeg begyűjtését. Ugyanakkor hozzákezdtek, hogy „itt Fejérvárott addig is, míg Pesten a Nemzeti Theátrum elkészülni fog, egy 15 tagokból álló nemzeti színjátszó társaságot felállítsanak, és ha lehet, állandóvá is tegyék...”*
A három évre tervezett kísérlet 1818. október 1-jei társulatszervezéssel történt, vármegyei vezetéssel: főigazgatónak Kolosváry Pál főszolgabírót, gazdasági vezetőnek Nagy Ignác főadószedőt, díszletigazgatónak a műkedvelő festő Bajzáth György aljegyzőt nevezték ki, s csak a művészeti vezetés maradt a színész-aligazgatók, Éder György, majd Horváth József kezén. A szándékot erősítette, hogy 1817-ben és 1818-ban az akkor még Balog István vezette színtársulat Komáromot, Tatát, Győrt és Pápát is felkereste – tehát körvonalazódott egy dunántúli színházi kerület, és hogy a hároméves megyei kísérletre igen tekintélyes megajánlás történt, széles társadalmi összefogással, a megyében nagy számmal birtokos arisztokrata családoktól (Esterházyak, Schmidegek, Zichyek, Brunszvikok, Ürményiek stb.) a vármegye tisztikarán és a községi közbirtokosságokon, a kapitalizálódó latifundiumok nemesi alkalmazottain át (kasznárok, tiszttartók) a falusi értelmiségiekig (plébánosok, prédikátorok, tanítók) és boltosokig. Ugyanakkor feltűnő, hogy a kulturális összefogásból Székesfehérvár zömmel német ajkú polgársága csak csekélyebb mértékben vette ki részét; hogy a megajánlások egyik hányada mind a pesti színházra, mind a társulat működtetésére természetben történt, mint a velencei földbirtokosság halászati árendája vagy a váliak borban tett megajánlása; hogy a három évre szóló ígérvények ténylegesen rendelkezésre álló hányada rohamosan csökkent: az első esztendő befolyt 21 318 forint összege a második évben 7 610 váltóforintra zsugorodott. Késve indult a bérletrendszer megszervezése is (1820 januárjától).
A vármegye sokrétű pártolása – az igazgatás terheinek átvállalásától a Pelikán-fogadó nagytermének ingyenes átengedésén, a színészek szállásának a Bajzáth-házbani biztosításán át a kirajzások idején kirendelt igásrobotig – átmenetileg szintén elfedhette a valós pénzügyi helyzetet. Nagyrészt adományokból és felajánlásokból {150.} történt meg a Pelikán nagytermének tartós játszásra való átalakítása is. Ürményi József főispán mindenesetre elismeréssel írt róla: „A színházat igen csinosnak találtam, jól van világítva, erős thermolámpával a közepén, mint a pesti vagy a budai jól ellátott színházban (...) A függöny igen szép festésű ...”* A nézőtér befogadóképességét nem ismerjük. Négy helyosztálya volt: zártszék, földszinti első és második hely, illetve karzat (1 váltóforint 15 krajcár; 1 váltóforint; 30 krajcár és 15 krajcár napi belépődíjjal). Jelentős eredmény volt, hogy a város átengedte a társulatnak a felbukkanó vándoregyüttesekkel, mutatványosokkal való alku lehetőségét, kizárva a konkurenciát.
Kolosváry 1818 tavaszán – az említett önfinanszírozási illúziók talaján – még abban reménykedett, hogy énekesjátékok és táncjátékok nélkül tudja állandósítani a színészetet. Ennek megfelelően szervezte meg a 11 férfiból és 4 színésznőből álló társulatot a hajdani pesti együttes fiatalabb hányadából, énekesek nélkül. A 16 tagú állandó zenekart Hahner Makariás vezényelte, aki 1813 és 1827 között a város és a káptalan által közösen fenntartott székesegyházi zenekar karmestere volt; zeneszerzői működéséből pedig a verbunkos motívumokra épített, erős Bihari-hatást tükröző táncait ismerjük. Feladataik jobbára szimfonikus jellegűek voltak: már az 1818. október 11-i nyitóelőadáson Heinrich Marschner nyitányát játszották, 1820 márciusában pedig Haydn Teremtését is előadták. 1200 forintért kerültek gr. Ráday Pál pesti, hajdani német színházi készletéből „szomorú-, néző- és vígjátékokhoz való magyar, német, görög, római, és török ruhák, trikók, kardok, sisakok, talárok, közembereknek való katonai öltözetek s más ilyesek”* a társulat birtokába; 1819. április 13-i színlapjuk pedig (Rombach–Komlóssy Hamburg megszabadulása c. vitézi játékát hirdetve) egyenesen Bécsből hozatott „régi német” jelmezekről tudósított. Pich Ferenc festő szakértelme, valamint Bajzáth György műkedvelői buzgalma folytán, díszleteik is jobbak voltak a magyar színészet átlagánál. A vándortársulatok lécre erősített papírkulisszáitól és -függönyeitől eltérően ezek vászonból készültek, szintén nem csekély költséggel. A működés első félévében, 1819 márciusáig 115 méter vásznat vásároltak a társulat számára; Pich festői honoráriuma 1820 júniusa és december között 380 forintot tett ki.
A vármegyei igazgatás komolyan vette a színjátszás nyelvművelésben betöltött szerepét, de ismerte nemesi pártolói igényeit is. Ezért az első hónapok után, amikor a vándorszínészet Kotzebue-ra és a vígjátékokra épített átlagműsorát játszották, egyértelműen a vitézi játékok és a szomorújátékok irányába mozdították el a repertoárt, és – mintegy learatva az 1810-es évek drámafejlődésének eredményeit – a magyar tematika és az eredetiség szempontjait igyekeztek érvényesíteni. Az 1818. október 11-i nyitóelőadáson Tokody Jánostól, az Erdélyi Muzeum drámapályázatán relatíve legjobbnak ítélt szerzőtől egy Szövetség diadalma c., szövegében ismeretlen és meg is bukott vitézi játékot adtak. Műsorukra mihamar felkerültek a kortárs témájú, máshol már cenzúra tiltotta művek (Balog István Cserny {151.} Györgye, Éder György aligazgató Nagyváradon írt, de ott tilalmazott Napóleon, vagy a győri ütközet c. vitézi játéka), a rablótematika magyar színdarabjai (az Angyal Bandi mellett Vándza Mihály Zöld Marcija), Kotzebue és mások magyar témájú darabjai (az előbbitől a Gróf Benyovszky, a Béla futása, az István, a magyarok jóltevője, továbbá Körner Zrínyije), magyarítások (Kotzebue Bocskai Istvánná lett Ubaldója, Török István Zieglerből formált Magyar insurgensek c. darabja). Az eredetiség diadalát azonban Kisfaludy Károly vitézi játékai jelentették: A tatárok Magyarországban (ősbemutató: Székesfehérvár, 1819. április 18.) az Ilka (Pest, 1819. június 16.), a Szécsi Mária (Székesfehérvár, 1820. január 23.), a Kemény Simon (Székesfehérvár, 1820. április 23). A szándék tudatosságát bizonyítják a pest-budai vendégjátékok műsorai: 1819 május–júniusában 18 előadásból 7 volt vitézi játék; az év őszén 15 előadás 16 játékdarabjából már 10; 1820 május–júniusában 15 este 16 darabjából 8; az ősszel a királylátogatás alkalmával tartott négy előadáson pedig teljessé vált a nemzeti tematika, hiszen Szentjóbi Szabó László vitézi játékként is prezentálható Mátyás királya, Körner Zrínyije, Kotzebue István-drámája és A tatárok Magyarországban várta az uralkodót, aki végül az utóbbi 1820. szeptember 28-i előadását tekintette meg Pesten; maga is „teljes nemzeti öltözetben, kalpagosan, övesen, palástul panyókára vetett mentében méltóztatott megjelenni ...”* (A nádor és családja október 4-én a Várszínházban az István előadását nézte végig.)
Kisfaludy Károly sikere eredetiségében is rejlett; a színpadon azonban nem ez az irodalmias ambíció hatott, hanem a vitézi játékok eddigi dramaturgiájának és hatásmechanizmusának összegzése és túlhaladása. Sikerült (Fessler nyomán) diadalmas témát találnia (Ilka), a történelmileg adott eseményeket pedig (A tatárok Magyarországban, Kemény Simon) a hősök megdicsőülésének és az ellenség által történő elismerésének szokott vitézi játéki megoldásaival tette „bukva győzés”-sé, kielégítve a nemesi közönség kompenzációs igényeit. Az intrika alulmaradása a vitézséggel szemben, a magyar–idegen konfliktus (tatár, bizánci, török) bevettsége mellett fontos sikertényező, hogy Kisfaludy vitézi játékai dramaturgiájukban élnek a bevált jelenettípusokkal (nyíltszíni csata, szemlék és bevonulások, követküldés, tábori életképek, börtönjelenetek, élőképes záróapoteózis); szcenikában nem haladják meg a díszlet- és jelmezkészlet lehetőségeit; játékstílus-igényben pedig csak annyira, hogy a társulat azt követni tudja. (A heroinák ábrázolására a társulatban adott volt Kántorné, a hősi szerepekre Éder, majd Kőszeghy.) A romantika felé mutató szenvedélyvilág ábrázolását – legalábbis a főbb szerepekben – erős indulathullámzásokra vonatkozó szerzői utasítások segítik. A hazafias pátosz „fellengzést” kívánt a színésztől; új feladatként azzal, hogy (először az Ilkában) verset kellett mondania. S bár a súgókönyvön tett javítások szerint a jambikus lejtést mindenképpen oldani igyekeztek, kialakult a síró-éneklő stíluson belül az a verset előadó változat, amelynek leírását 1836-ból ismerjük Bajza Józseftől, többek között az általa először 1820-ban, Pozsonyban látott Kántorné alakításaiból általánosítva: {152.} „Énekelni kétféleképpen szoktak: vagy úgy, hogy minden egyes vers első fele (hemistichiuma) magasabb, a másik fele pedig mélyebb hangon mondatik és viszont, vagy pedig a versek páronként vétetnek, s az első emelkedett, a második süllyedő hangon, nem deklamáltatik, hanem danoltatik előnkbe. (...) A verseket interpunkciókra kell felmondani s a beszéddel nem ott állani meg, hol a vers végződik (mint nálunk többnyire szokás)...”*
A vitézi játékok lovagi külsőségeihez idomult a végzetdráma néhány felbukkanó példánya is, mind reprezentatív darabjaiban (Adolf Müller: A bűn, 1818; Franz Grillparzer: Az ősanya, 1824), mind magyar megfelelőiben (Gombos Imre: Az esküvés. 1817; Kisfaludy Károly: Stibor vajda, 1819). A torzult lovagi erények, a múltban lappangó titkok nemzedékeken át hullanak vissza a családra. A végzetdráma (Döbrentei Gábor szavával) „a fátumot hagyja keresztül vonódni a személyeken”,* azaz a külső kényszerítést, a véletlenek sorozatát belső konfliktusforrássá avatja: a gyorsláncolat ellen hiába harcoló hős önmagával hasonul meg. Színészi ábrázolása („mély érzés, tűz, heroizmus”) nem kívánt új eszköztárat.
Az 1810-es évek neoklasszicista, verses tragédiahulláma sem kerülte el a műsort, bár annak döntő arányaira nem volt komoly befolyással. Kotzebue Octaviája (1819), s kivált a helyi fordítás, az Inántsi Pap Gábor átültette Grillparzer-szomorújáték, a Szappho (1819), valamint Kisfaludy Károly Irénéje (1821) elsősorban Kántornénak és Kőszeghynek nyújtott jó alakításokra szerepet.
A zajos eszmei sikereket hozó, nézőtéri hazafias tüntetéseket kiváltó pest-budai vendégjátékok legjobb színvonalán mutatták be a társulatot: jelentős eredeti műsorral, kiváló jelmeztárral (mind a római tárgyú Octavia, mind a Peruban játszódó Rolla halála, mind pedig a Zrínyi-dráma öltözeteit kiemelte a kritika), nagy létszámú alkalmi statisztériával; az Ilka ősbemutatóján a lovas statisztériát francia műlovar-család, a gyalogságot pedig táncmester tanította be és igazgatta. Ugyanakkor érezhető a siker fáradása is: 1820 őszén már csak a királylátogatás indokolja az újabb vendégjátékot, 1821-re anyagi okokból nem is sikerült újabbat szervezni az óriási nézőterű, magas bérű és drága helyárú Német Színházba. Az Iréne 1821. június 25-i székesfehérvári ősbemutatója után elapadt a Kisfaludy-művek sora, aminek az volt az oka, hogy a vitézi játéki sikersorozat egy korábbi pályaszakaszban írott és a szerző által is meghaladottaknak érzett műveket kapott fel. „Amikor A tatárokat írtam, 19 éves voltam, és a többi is zsenge ifjú koromban született, s nagyon hevenyészettek – most 10 évvel idősebb vagyok, s talán képes leszek valami derekasat nyújtani ...” – írta, elkészült műveit sorolva barátjának, Gaál Györgynek 1820 februárjában az Iréne első változatán dolgozó Kisfaludy.*
{153.} A pesti vendégjátékok és a királylátogatás hatása alatt számolt be a társulat tényleges helyzetéről Kolosváry főigazgató, 1820. december 11-i jelentésében. Miután a dunántúli vármegyék megkeresése csak részsikert hozott egy színi kerület létrehozására (Zala és Komárom vándortársulatokat pártfogolt, Győr csak a gyűjtött összeg kamatát bocsájtotta rendelkezésre, s csupán Baranya és Pozsony vármegye jelentkezett tekintélyesebb summával), a műsorpolitikát kellett felülvizsgálni: a jó eredeti művek mellett felvetődött az énekesjátékok előadásának kérdése, ami 1821–22-ben Déryné szerződtetéséhez vezetett. A bevételek növelését célozta – kivált a nyári holtidényben – a Mohán, Bajzáth György birtokán rendezett szabadtéri előadások kísérlete 1819-ben és 1820-ban; az ismételt vendégjáték Pécsett és Komáromban. Kolosváry ugyanakkor – eredménytelenül – fokozottabb pártolásra szólította fel Székesfehérvár polgárságát; arra hivatkozva, hogy a társulat évi költségvetésének (kb. 12 000 forint) kétszerese, 24 000 forint kerül vissza, az együttes beszerzései révén, a polgárok zsebébe. Az addig megajánlott összegek hátraléka ugyanakkor 7 642 váltóforintot tett ki.
1822 januárjában, a hároméves vármegyei igazgatás lejárta után Kolosváry újabb jelentése már csak 9 000 forint költségvetést tervezett évente; vármegyei és városi tisztségviselőkből, színházbarátokból játékszíni bizottság kiküldését kérte, s újabb gyűjtést kezdeményezett (bevétel 1822–23-ban: 5197 forint) az egyetlen biztosabb jövedelem, a rohamosan csökkenő bérletezés ellensúlyozására. A megajánlott összegek behajtására tett adminisztratív kísérletek (amelyek 1832-ig folytatódtak!) változatlanul sikertelenek voltak.
A pártolás kifulladásával, az előadásszám csökkenésével és a bemutatószám ebből következő emelkedésével a tényleges műsorpolitika a színész-aligazgatók, Horváth József és Komlóssy Ferenc kezébe ment át, és mindjobban közeledett a vándorszínészet napi gyakorlatához: azt a társulat adott, nem fejleszthető összetétele határozza meg. Kolosváry a társulat létszámát a pesti együttes minimumán, 15 főre tervezte (az 1819-es zsebkönyv 11 férfit és 4 nőt sorolt fel). 1822-ben a létszám átmenetileg csökkent: a kolozsvári színház megnyitása után 9 férfi és 5 színésznő maradt. A gázsilista élén Kántorné, a vezető tragika, a naivákat játszó Balogné Tenkler Erzsébet és Déryné állott, havi 100–100 forinttal. A fluktuáció növekvő: az eredetileg a pesti társulat fiatalabb tagjaiból szervezett együttes folyamatosan cserélődött a többi, regionálisan pártolt társulatból, a kis- és középtársulatokból vagy éppen pályakezdőkből. Kántorné jelenléte meghatározta a szomorújátékok és a vitézi játékok arányát, a tragikai és heroina-szerepek egész sorát játszotta el, a Kisfaludy-hősnőktől a neki fordított Szappho címszerepén át Schiller Stuart Máriájának címszerepéig, Lady Macbethig vagy Heinrich von Kleist Heilbronni Katicájának jutalomjátékra választásáig. Ő – szerepkörének megfelelően – nem elsősorban szépségével hatott: „Inkább tömött, mint karcsú termete volt, de karja szoborszerűen formázott, s kezei igen beszédes, kecses alakúak.”* Mellette az ifjú {154.} hősöket Kőszeghy Alajos játszotta (1820–24). A szereposztási gondokat, a játékgyakorlat hiányát az alkat = szerep megoldással igyekeztek ellensúlyozni. A Sasseni Julius c. érzékenyjáték címszerepét például Kántorné osztatta ki a Pesten csak epizódszerepekig jutott, tüdőbeteg Farkas Jánosra: „...csakugyan gyenge testalkatú, halvány s szenvedő kinézésű volt, nagy fekete szemei bágyadtak színpadon kívül ...”* – a nagy, könnyes siker – két székesfehérvári és egy budai előadással – őt igazolta. (A 31 éves színész 1820-ban Pesten bele is halt betegségébe.)
Az énekesjátéki műsor vonatkozásában tett vármegyei nézetmódosulás Déryné személyével függött össze. A színjátéktípus kettős anyagi vonzata nyilvánvaló volt: a Svájcer família (Joseph Weigl–Ignaz Franz Castelli: Die Schweizerfamilie) 1821. október 21-i, egyetlen előadása 352 forint 12 krajcár jövedelmet eredményezett; többet, mint a megelőző, július–szeptemberi időszak teljes bevétele. Énekesek kiképzése vagy képzett énekesek szerződtetése viszont nem volt lehetséges. Így alakult ki Déryné rövid, 1821–22. évi tagságának idejére az a helyzet, amit ő így jellemzett naplójában: „... nincs énekes és másod- és harmad-énekesnő. (...) Lassanként aztán, mégis csak hébe-korba adtunk egy-egy operácskát, de legtöbbnyire: Tündérkastélyt, egyveleget, s több egyes áriákat, duetteket adhattunk”.*
A zenekar megléte és felkészültsége – akár országszerte hasonló helyzetben – más zenés színjátéktípusok számára is adott lehetőséget. Nemcsak Gessner pásztorjátéka, az Evander és Alcimna bukkant fel újra 1820-ban, de – Kopácsy József püspök beiktatására – 1822-ben új allegória is készült Komlóssy Ferenctől, Érdemkoszorú címen. A hat jelenetből álló egyfelvonásos „dramatizált rajzolat” énekesjátékot pótolt a „Fő druid”-ot ünneplő kórusaival, zenekari melodramatikus kíséretével, amelyben hárfa és fuvola-szólam is szerepelt. Szintén a zenekar kíséretére számított a kortárs tematikájú, francia eredetű, hozzánk német átdolgozásokban érkező új színjátéktípus, a melodráma is, amely izgalmas, kriminális előzményekre utaló és színpadi nyomozást ábrázoló cselekményével szintén a szórakoztató színjátéktípusok közé sorjázott be, minthogy eredeti, élesen antifeudális tendenciája már a német átdolgozásokban enyhült, magyarítására pedig egyelőre nem történt kísérlet: Louis-Charles Caigniez–Johanna Weissenthurn-Franul: A szebeni erdő, 1818 (előzőleg már a pestiek műsorán is); Frédéric Dupetit-Méré–Castelli: Őrző angyal, 1824; Victor Ducange–Castelli: Genfi árva. 1825. Hatékony előadásuk azonban igényes szcenikát, csiszolt együttesjátékot igényelt, amelyek állandó színpadot és kisebb fluktuációjú társulatot feltételeztek. Hogy ez Székesfehérvárott is csak részben alakult ki, bizonyítja a vármegyei igazgatás alól függetlenedett társulat 1824. évi pesti vendégjátéka, amikor Eduard von Lannoy Egy óra c. melodrámáját csak a Német Színház szcenikájával, színpadtechnikájával és nagyszámú német közreműködővel tudták előadni.
Ugyancsak szcenikai korlátai lehettek annak, hogy a bécsi népszínpad kedvelt zenés bohózatai közül a tündérbohózat (Zauberposse) csak lassan és részlegesen {155.} hódított teret, noha többet is lefordítottak belőlük, de előadhatatlannak minősítették. Terjedt viszont a paródia: A bástyai kísértő lélek a Hamlet, Az elátkozott herceg pedig Carlo Gozzi–Schiller Turandotjának paródiája volt – mindkettőt kétszer játszották; ugyanannyi alkalommal, mint a fonákjáról ábrázolt darabot. Székesfehérvárott is dívott az 1810-es évek vándorszínészetében kialakult, színjátéktípust pótló látványosság, a tabló (élőkép), amely eredetileg rendezői fogás volt: a dráma vagy egy része nyitó- vagy zárójelenetének kimerevítése és így erősebb rögzítése a néző emlékezetében. Önálló produkcióvá emelkedésére itt a jelmeztár viszonylagos gazdagsága adott lehetőséget: így pótolhatta a Coriolan Róma előtt c. „ábrázolat” az egyébként műsoron tartott Collin-szomorújátékot, de akadt közöttük mitológiai vagy magyar történeti témájú is (Noé áldozatja, Jakab lajtorjája, Európa elragadtatása; Veszprémi csata, István király koronázása). A színjátékelemek hatásfokozó alkalmi összegezését a társulat 1823. évre kiadott zsebkönyvéből idézzük; Komlóssy Ferenc készítette, a Háládatosság ünnepe címen: „Amint a játékszín megnyílik, egy kivilágosított templom szobrai köszöntő versekkel megrakva látszanak – hától a szín mélyében hármas halom, melynek tetejében a Magyarország címere kivilágosítva, kétfelől oszlopokon a Tekintetes Vármegye és Nemes Város címerei, egy-egy géniusztól tartva – a Magyarország címerét Hazánk védangyala tartja, kezében olajág – elől gruppírozva az egész társaság régi magyar öltözetben, az asszonyságok jobbra – balra a férfiak – elől éppen középtájon leeresztve ezen felülírás:
| Ezen új év bő áldással, |
| Teljes légyen boldogsággal.”* |
Ezt verses prológ követte, majd Magyarország védangyala szólt a közönséghez, amelyre – dob és trombita kíséretével – a társulat kórusa felelgetett.
1822-ben Murányi Zsigmond jutalomjátékán ugyan táncjáték is műsorra került (a Pestről már ismert A zsidó lakodalom), de a színjátéktípus története itt nem folytatódott. Ennek elvi okai is lehettek, amint azt A Jók barátja, a Rosszak ellensége c., P. G.-tól (Inántsi Pap Gábortól?) származó egyfelvonásos moralitás bizonyítja 1825-ből, amely egyértelműen a rosszak közé sorolja a német-francia keveréknyelven beszélő Táncmestert.
Ami a játékrend zömét kitevő színjátéktípust, a vígjátékot illeti, Kisfaludy Károly eredeti darabjainak sikere itt is átmeneti és viszonylagos volt: A kérők (ősbemutató: Pesten, 1819); A pártütők (Székesfehérvár, 1819); Mikor pattant, nem hittem volna (Pest, 1820). Minthogy Kisfaludy e korai vígjátéki korszaka összegezte az eddigi játékhagyomány majdnem-típusait, dramaturgiájára pedig elsősorban Kotzebue hatott, nem tudta lényegesen megváltoztatni az uralkodó német atyamester és epigonjai vezetőszerepét a műsoron. A színészek pedig „...hősi szerepekre születtek, az eredeti művekben derekasan játszanak, a tragédiához is hozzáidomulnak, csupán a társalkodási drámák nem sikerülnek nékik (...) a jellemek {156.} gyakorta torzképekké válnak” – jellemezte őket, általánosabb érvénnyel is, maga a szerző.*
Bár Inántsi Pap Gábor személyében sikeres helyi szerzőt is avattak, elsősorban a színész-írók és -fordítók munkájára számítottak: 1822 műsorában Komlóssy Ferenc 7 fordításával volt jelen, rajta kívül Murányi Zsigmond 3, Horváth József 2, Éder György 1 átültetésével szerepelt. 1825-ben Komlóssy 13 dráma, azaz vitézi játék, érzékenyjáték, melodráma fordítását, 18 vígjáték és 4 szomorújáték átültetését összegzi, közöttük a Lear király, Az orléansi szűz, a Heilbronni Katica és Donna Diana (Augustin Moreto y Cabaña) fordítását. Öt eredetinek nevezett műve közül 4 lokális érdekű, az említett újévi látványosság és a püspöki beiktatásra készített allegória mellett az István király koporsója c. vitézi játék és a Fejérvári szüret c. vígjáték is. A műsorgyarapítás anyagi részleteit is ismerjük: a fordítók egyösszegű tiszteletdíjat kaptak munkájukért. Horváth József aligazgató például egyfelvonásosért 5, többfelvonásos prózai darabért 10, zenés darabért (beleértve az énekversek fordítását) 15 forintot kapott – ennyi volt a súgó havi gázsija. Győrffy József színmester és segédszínész 1821-ben és 1822-ben 10 darabot és 1 partitúrát másolt le, kiszövegezett továbbá 15 színdarabot – 142 forint értékben.
A vázolt pártolási és műsoralakító tendenciákat követve, 1824 áprilisában a vármegyei igazgatás átadta a társulatot – további segélyezés ígéretével – a két aligazgatónak, Horváth Józsefnek és Komlóssy Ferencnek. A színész-igazgatók felkeresték mindazokat a játszóhelyeket, ahol jelenlétüknek volt hagyománya (Pest, Veszprém), a nádor ottani látogatása kapcsán először keresték fel Balatonfüredet, és nyitottak a Bácska felé: Zombor, Szabadka, Baja.
Mielőtt a Fejér pártolta együttes visszasüllyedt volna a vándortársulatok második szintjére, 1825-ben a vármegye nemcsak követutasításában szerepeltette a magyar színészet ügyét, de kísérletet tett arra is, hogy a székesfehérvári és a miskolci színészekből egy válogatott társulatot küldjön Pozsonyba, Kolosváry Pál névleges és Inántsi Pap Gábor tényleges főigazgatásával. Közöttük volt a Székely-házaspár, Pergő Celesztin, Balog István és a pályája elején álló Megyeri Károly. Az együttest 19 férfi, 9 nő, 2 gyermek és 2 súgó alkotta. Fejér joggal utalt vissza Pozsony vármegyének és Pozsony városának korábbi adományaira, mindazonáltal a városi színház bérleti díját (két hétre 3000 forint) fizetniök kellett. Így – tényleges közönség híján – az országgyűlés mindkét táblájának bérletváltó támogatása kellett ahhoz – 16 páholy, 96 zártszék, 198 földszinti hely talált gazdára –, hogy a társulat 1825. szeptember 16-án kezdett játékait december végéig folytathassa, miután a Kelet-Magyarországról jött tagok sorra visszatértek téli játszóhelyükre. 22 előadásukon eljátszották Szentjóbi Szabó Mátyás király c. darabját (a királyné koronázásán) éppúgy, mint az uralkodó névnapján Kotzebue István-drámáját, megtoldva a Háládatosság ünnepe c. látványossággal. Kétszer is színre került Körner Zrínyije (másodszor a nádor feleségének kívánságára); továbbá műsoron volt Kotzebue két magyar tárgyú darabja, A korzikaiak Magyarországon {157.} és a Béla futása. A szomorújátékok közül Kántorné szerepdarabjának bizonyult Kotzebue Octaviája, a Döbrentei fordította Macbeth, Grillparzer Szapphója és Schiller Stuart Máriája. A szórakoztatást Az árva és a gyilkos c. melodráma képviselte, továbbá néhány vígjáték, közöttük novemberben A kérők. Egyik főrangú nézőjük, gr. Keglevich Jánosné Zichy Adél naplójából tudjuk, hogy előadásaik közül csak néhány keltett pozitív feltűnést, a többség (például a Macbeth vagy Ernst August Friedrich Klingemann Faustja) gyengén sikerült. Csak egyes alakításokat tartott említendőnek, dicsérendőnek (Kántornétól, Megyeritől) a fiatal Bajza József is. Visszatetszően hatottak viszont az olyan provinciális megoldások, mint amikor október 4-én, a király névnapját üdvözlendő, az István király szerepét játszó Komlóssy a zárójelenetben leszállt trónjáról és a kezében tartott papírból elénekelte a Gotterhaltét.
Az 1825–27. évi országgyűlésen a törvényalkotásban sem sikerült előbbre lépni. Noha a sérelmi felirat 55. cikkelyének 7. pontjában a játékszín ügye is szerepelt, s azt a főrendi tábla szintén jóváhagyta, királyi válasz arra a diéta berekesztéséig nem érkezett. Az országgyűlési vita során Máriássy István, Gömör megyei követ 1825. november 2-i beszédében, a kerületi ülésen elsőként említette együtt annak a három intézménynek, a templomnak, az iskolának és a színháznak embernevelő hatását, anyanyelven, amely a magyar liberalizmus színházpolitikáját is meghatározza majd.
1826. március 3-án Fejér vármegye átadta az immár 230 férfijelmezre gyarapodott ruhatárat és a játékszíni könyvtárat is Horváth József és Komlóssy Ferenc igazgatóknak. Ezzel a vármegyei állandósítás korszaka lezárult: a Pelikán-fogadó nagytermét vándortársulatok keresték fel, lassanként felélve az ott őrzött díszletkészleteket.
| MISKOLC (1815–1823) | TARTALOM | KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZÉPÍTÉS (1809–1821) |