A DUNÁNTÚLI SZÍNI KERÜLET KÍSÉRLETE (1828–1834)

A dunántúli vármegyék – mint azt korábban Fejér példáján szemlélhettük – elsősorban a területükön megfordult vándortársulatok produkciói láttán gondoltak tartósabb pártolásukra, miközben hivatali apparátusuk gyűjtött Pest vármegye színházépítő felhívására.

Vas vármegye már 1824-ben felvetette, hogy – Zala, Veszprém, Győr, Sopron bevonásával – nyugat-dunántúli színi kerületet jöjjön létre, 1827-ben pedig Zalaegerszegen gondoltak állandó színház létrehozására. A Dunántúli Színjátszó Társaság {162.} maga is a pártolás folyamatosságát hangsúlyozta: Komlóssy Ferenc, kiválva a székesfehérvári társulatból, melynek társigazgatója volt, Vas vármegyéhez fordult tartós pártolásért. 1828-ban, a szeptemberi–októberi közgyűléseken a vármegye és Szombathely városa évi 1200 forint segélyt ajánlott meg. A kerület létrehozásának újabb fóruma a Celldömölkön tartott 1831. május 25-i közgyűlés volt, amelyre Vas meghívta Zala, Veszprém, Sopron és Győr vármegyék képviselőit is. Az itt vázolt terv szerint 24 000 forint alaptőke garantálta volna a társulatot, amely 2–2 hónapot játszott volna az öt megyei székvárosban. A fennmaradó nyári időszakot pedig Balatonfüreden töltenék, amelyet kézenfekvően tekintettek – megnyitás előtt álló játékszínével – központnak. Ugyanígy választották meg a vállalkozás és a társulat főigazgatójává Kisfaludy Sándort, aki a balatonfüredi színházépítést kezdeményezte és vezette.

A dunántúli színi kerület a Celldömölkön elhatározott formában nem valósult meg, bár Komlóssy Ferenc igazgató megkísérelte végrehajtását. Az első évben például a számításba vett megyék területén Veszprémben, Balatonfüreden, Zalaegerszegen, Nagykanizsán, Sümegen, Szombathelyen és Sopronban játszott. A pártolók közül Vas és Zala a tőkepénz kamatával, Sopron és Veszprém segélypénzzel, Győr havi fizetéssel vállalta a támogatást. Ami a tényleges színházi ellátást illeti, Sopron – német színészeti hagyományai miatt – mindvégig kívülesett a Dunántúli Színjátszó Társaság hatókörén.

1831-ben, a celldömölki közgyűlés után, ahol a társulat jelenlétével, játékával igyekezett bizonyítani a pártolás indokoltságát, Sümegen (Kisfaludy Sándor lakóhelyén) három, Keszthelyen tíz, Zalaegerszegen (kétszeri vendégjátékkal) tizenegy, Balatonfüred új játékszínében huszonnyolc előadást teljesítettek. Augusztustól októberig azonban ugyanitt – segélypénzekre utalva – vesztegelni kényszerültek a kolerajárvány miatt. Győrött ezután huszonegy, Székesfehérvárott pedig (kétszeri vendégjátékkal, 1832. január 10-ig) huszonöt előadást játszottak. 1832-ben Székesfehérvár, Kaposvár, Zalaegerszeg, Szombathely, Veszprém, Keszthely, Komárom, Balatonfüred, Győr voltak játszóhelyeik. Sopron kivételével a szövetkezett megyék sora ezúttal teljes, sőt Komárom is felkerült az útvonalra, tizenkilenc előadással. 1833. január 13. és május közepe között a Dunántúli Színjátszó Társaság a pozsonyi országgyűlésen vendégszerepelt; 1825 után a dunántúli vármegyék újabb kísérletet tettek az országos pártolás, sőt a törvényalkotás elősegítésére. S bár bérlethirdetésük biztosította huzamosabb ottjátszásukat, fogadtatásuk igen eltérőnek bizonyult: rendszeres közönségüknek elsősorban az országgyűlési ifjúság számított, a német színészethez szokott arisztokrácia és hölgyközönség azonban mindvégig távolmaradt produkcióiktól.

1833-ban a körzet leszűkült: Győr, Komárom, Balatonfüred, Székesfehérvár. Ezután a társulat Kecskemétre költözött, „hol egy buzgó polgárnak iparkodása által szép játékszíni ház épült”.*Játékszíni nefelejts. Székesfehérvár. 1834. A Dunántúli Színjátszó Társaság működésének mégsem ez, hanem két másik színházi központi felfutása vetett véget; 1833-ban a {163.} budai Várszínházba távozott 7 színész (köztük Fáncsy Lajos és Tóth István) és 1 színésznő, s minthogy a budai társulat alapító tagjai Kassáról jöttek, az ott támadt hiátust töltötte ki 2 színész és 2 színésznő odaszerződése, majd 1834 tavaszán maga Komlóssy vette szerződéssel igénybe az ottani, teljesebb spektrumú pártolás lehetőségeit. Megtartotta viszont a balatonfüredi nyári játszóhelyet és bizonyos városokat továbbra is felkeresett. 1834-ben még a körzet egészét ellátták a Székesfehérvár–Komárom–Győr–Balatonfüred–Pápa–Sopron–Szombathely–Kismarton–Győr útvonal végigjátszásával. 1835-ben a Kassa–Miskolc–Eger–Balatonfüred–Pápa–Győr–Kassa, 1836-ban a Kassa–Miskolc–Eger–Székesfehérvár–Balatonfüred–Komárom–Pápa–Zalaegerszeg–Gyöngyös–Kassa útvonalon vonultak és játszottak. [Kiemelve a körzet városai. – K. F.]

A dunántúli régió csökkenő ellátása bátorította fel a pártolás eladdig alacsonyabb szintjén mozgó vándorigazgatót, Fekete Gábort, hogy 1836-ban Balatonfüred elnyeréséért folyamodjon Zala vármegyéhez, arra hivatkozván, hogy ő a megye más helységeiben is rendszeresen játszik. Kisfaludy, aki a kérés miatt személyében érezte magát sértve, mint főigazgató, a két társulat tárgyi felszerelése és színészállománya közötti különbségekkel indokolva kérte az elutasítást.

A balatonfüredi nyári színház építése – más, állandóbb játszóhely híján – egyébként is sok szállal kötődött a dunántúli színi kerület történetéhez. Mint említettük, Füred először (1824-től) a Székesfehérvárott működő társulat játszóhelye volt, „egy futólag épült, szúette avult fából összeaggatott, ingatag”*FÁRA JÓZSEF, A balatonfüredi színház megalapítása és működésének első évtizedei. Zalaegerszeg. 1925. 29. bódé adott menedéket számukra. A fürdővendégek körében végrehajtott, Kisfaludy által kezdeményezett gyűjtés egy megfelelőbb épületre 1830 nyarán 60 személytől 1330 váltóforint készpénzt, továbbá 180 váltóforint ígérvényt és természetbeni megajánlást (70 köböl meszet) eredményezett. Ennek alapján fordult Kisfaludy 1830. augusztus 9-én Zala vármegye közgyűléséhez, kérve a Dunántúli Színjátszó Társaság javára eddig beszedett summák, valamint a pesti színházra gyűjtött összegek idefordítását. Ezt a vármegye ugyan nem tette (tehát szintén a pártolás és az építés egyidejű folytatása, az anyagi erők megosztása mellett foglalt állást), de megbízta az építkezés főigazgatásával a kérvényében tulajdonképpen ajánlkozó Kisfaludyt, és Füred javára gyűjtést indított, amely végül 2 194 forint 30 krajcáros eredménnyel zárult. A színháztelket Balatonfüred egyik földesura, a bencésrend tihanyi apátsága engedte át 1831. július 16-i „feladó-levelében”, amelyet az egyik részről Kisfaludy, a területileg illetékes tapolcai szolgabíró és egy esküdt, a másik részről Horváth Pál tihanyi apát írt alá. A földterület, amely „a füredi savanyúvízen a kovácsműhely szomszédságában fekszik és egyfelől az édeskút felé, másfelől az ánglus kert felé néz”,*Uo. 14. az apátság évi 4 ezüstforint díj fejében engedte át, addig, amíg ott játékszín működik vagy áll. A társaság felvigyázása minden szempontból a vármegye feladata. A hétpontos szerződés 1–3. passzusa arról intézkedett, hogy a társulat {164.} működése ne csorbítsa a fürdőhelyen az apátság földesúri bevételeit: megtiltotta a szállásadás, az étel-, a kávéfőzés és -mérés, valamint a borkimérés gyakorlatát.

A kb. 6200 forint összeget felemésztő építkezés igen rövid ideig tartott, a mérnöki képesítéssel is rendelkező Fülöp József veszprémi postamester tervei alapján. A színpadot Komlóssy Ferenc készítette. Az 1831. július 3-án megnyitott nyári színház kb. 400 nézőt fogadhatott be. Tetszetős homlokzata (a gr. Festetics László adományozta 6 ión oszlop rendjével, az 1835-ben elhelyezett órával és a „Hazafiság a nemzetiségnek!” felirattal) mögött kevés építészeti ismerettel készült szükségszínház húzódott meg, dísztelen enteriőrrel és célszerűtlen színpaddal. 1839-ben Egressy Gábor – már túl több bécsi tanulmányútján, és már mint a Pesti Magyar Színház tagja – az apátság vendégkönyvében adta meg kritikai megjegyzéseiben a legjobb belső leírást: a földszintnek nincs lejtése, hozzá viszonyítva a színpad igen magas. Nincs páholysor, a földszinti padok festetlenek, s hiányzik róluk bármi kárpitozás, a karzat csak a színpaddal szemközti falsíkon van. A magas színpad ellenére, alatta még a szokásos, az oldalkulisszákat mozgató alapgépezet is hiányzott, azokat kézzel kellett tologatni; nem volt süllyesztő; teljességgel nélkülözték a behelyezhető és épített díszletelemeket. Olajmécses-lámpák helyett faggyúgyertyákkal világítottak. A színészek lakásául szánt két szűk szoba és két alagsori helyiség nem szolgált semmi kényelemmel. Egressy szomorúan tette fel zárókérdését: „Hogyan kívánhatni igazságosan így, ezen színháznak közönsége, s a kényesb kívánatokat kielégítő színészei legyenek?”*KULCSÁR ADORJÁN, Százéves balatonfüredi panaszkönyv (Adatok a füredi játékszín történetéhez). ItK 1940:184. Hogy nem a pesti színész finnyásságáról van szó, arról egy esztendővel korábbi, 1838-as bejegyzés tanúskodik, amely inkább arénát javall nyári játszóhelynek és szóváteszi a fizetetlen muzsikusok szökését, amire válaszul Komlóssy színigazgató szomorúan jegyzi be a vendégkönyvbe, az esti és fejenkénti 10 forint zenész-gázsit javasló nézői véleményre: „A színházi napi jövedelmek alig mennek július holnapban esténkénti előadásokra osztva 20 p(engő) forintra [= 50 váltóforint], talán ennek felét a muzsikusoknak adni felesleges volna.”*Uo. 185. Egressy után öt évvel, 1844-ben a fürdővendégek az övéhez hasonló kifogásokkal fordultak Zala vármegyéhez. A megye azonban sem pártolóként, sem vállalkozóként nem kívánt foglalkozni a füredi játékszínnel: az öreg főigazgató mellé, majd – Kisfaludy halála után – helyére a mindenkori, területileg illetékes tapolcai járási főszolgabírót nevezték ki, aki a vármegye beleegyezése nélkül is kiadhatta színigazgatóknak a nyári játszóhelyet.

Kisfaludy Sándor főigazgató nézetei, amelyek elvezetnek bennünket a Dunántúli Színjátszó Társaság műsorpolitikájának lényegi kérdéseihez, fölöttébb eklektikusak és ellentmondásosak. A hazafiság bennük rendi nacionalizmussal párosul („Adja Isten, hogy a magyart / A félvilág uralja” – szólt a balatonfüredi színháznyitáson énekelt verse), s határozott németellenességgel találkozik; a halványuló fiatalkori színházi élményekre való hivatkozás keveredik a tehetség művészeti {165.} respublikájáról szóló eszmefuttatásokkal, hogy igazoljon egy feudálisan autokrata, voltaképpen szakszerűtlen művészeti vezetést, és elhárítsa a vármegye nyilvánossága előtti beszámoltatást. Mindez azonban nem kapcsolódott össze a nemzeti romantika eredetiség-programjának képviseletével, amit változatlanul elfogadhatóan pótolt a magyarítás gyakorlata.

A Dunántúli Színjátszó Társaság műsora így pontosan megfelelt azoknak az igényeknek, amelyeket főigazgatójuk és zömmel nemesi közönségük velük szemben támasztott. A színi körzetben való vándorlás nem tette lehetővé új színjátéktípusok kísérleteit; a műsor gerincét a Székesfehérvárott, a tartós pártolás idején fordított és magyarított művek alkották, amelyek között élenjárt az igazgató, Komlóssy Ferenc, saját átültetéseivel. Magyarításaik változatlanul az eredetiség illúzióját keltették: a balatonfüredi színházat Kisfaludy Sándor prológusa és említett kórusa után Karl Töpfer Magyar hölgy (Schein und Sein) c. darabjával nyitották meg (Komlóssy magyarításával), a pozsonyi országgyűlésen való bemutatkozásra a Siklósi leányok, vagy Zsigmond király álma c. „nemzeti énekes vitézi játék”-ot választották reprezentatív darabnak, ami hasonlóképpen Komlóssy magyarítása volt Carolina Börnstein német eredetijének, felékesítve zárt számokkal és tablókkal, az alcímben szereplő álmok érzékeltetésére.

A működési, tárgyi és személyi feltételek sem hatottak más irányba. A körzet játszóhelyei – mint láttuk, a balatonfüredi nyári színházat sem véve ki – alkalmi színpadok voltak, csekély technikai lehetőségekkel. Zenekíséretet helyben biztosítottak, csupán karmester utazott velük. A társulat olyan tagjaira hárult a feladat, hogy a vándorszínészet során szerzett tapasztalataikkal próbálják meg feledtetni a körülményeket, mint a Balog István által nagyratartott Bajuszi Ferenc színmesterre, akit elsősorban a tablók kiállításáért dicsértek meg, vagy – 1833-ban bekövetkezett haláláig – az egyházi zenészből lett színházi muzsikusra, Csigó Lajosra. A színigazgató, az öregedő Komlóssy Ferenc – Déryné jellemzése szerint – „hidegvérű, flegmatikus, becsületes ember volt, kötelességét pontosan teljesítő”,*Déryné III:156. tehát jó színigazgatói adottságú ember, aki azonban színészként Kassán még másodszereposztásban is megbukott a Lumpáci vagabundus egyik sikerszerepében. A Dunántúli Színjátszó Társaság tehát aligha építhetett volna látványos vagy zenés repertoárra. A korszerűséget műsorukon néhány paródia és tündérbohózat, egy-egy némajáték képviselte, a zenés műsort alkalmi betétezés pótolta. A rendelkezésre álló színjátékelemek összegezése jól lemérhető egyik pozsonyi produkciójuknak. Charlotte Birch-Pfeiffer magyar témájú vitézi játékának, a Szapáry Péternek 1833. március 25-i előadásán. A társulat fő vonzereje jelmeztárának gazdagsága (1832-ben ajándékba kapták herceg Batthyány Fülöp körmendi kastélyszínházának készletét), pontosabban színessége volt: Szapáry a török fogságban hamuszín hosszú mentében pompázott, neje (félgyász helyett) fehér ruhát hordott, Hamzsa bég veres, Zulima, a leánya pedig bíbor ruhát viselt. Az érzékeny jelenetekben is bővelkedő vitézi játék után elhangzott a Rákóczi-nóta, amelyet Farkas József magyar szólótánca {166.} követett, hogy végül két tabló zárja a produkciót. A cselekménytől független jelmezhalmozásért rótta meg az igazgatót, Komlóssyt a Honművész tudósítója A kérők 1833. április 24-i előadásáról szólva is, amikor Perföldyt veres nadrágban, oldalán karddal játszotta.

Hogy Könyves Máté zsebkönyve, a Játékszíni koszorú 1834-ben mégis a harmadik helyen említi a Dunántúli Színjátszó Társaságot, az nem elsősorban az együttes létszáma miatt reális (akkor 11 férfi, 5 nő), hanem azért, mert megfordultak tagjai között az évek során azok a színészek (a Lendvay-házaspár, Fáncsy Lajos, Tóth István), akik itt ugyan még nem találkoztak a romantika nagy színészi feladataival, az együttesjáték követelményeivel, de gyakorlatukat, jártasságukat a dunántúli színi kerületben is gyarapították.