| 4. A NÉMET SZÍNÉSZET HAZÁNKBAN | TARTALOM | II. FEJEZET A HIVATÁSOS SZÍNÉSZET INTÉZMÉNYESÜLÉSÉNEK KÍSÉRLETEI (1790–1809) |
A magyar irodalomtörténetírás hagyományosan 1772-re tette és egy dráma, Bessenyei György Ágis tragédiája megjelenéséhez kötötte a felvilágosodás-kor kezdetét literatúránkban. A drámafordítói mozgalom kezdetét viszont maga Bessenyei határozta meg, gr. Teleki Ádám Cid-átültetésében (Kolozsvár 1773): „... e magyar munkát soha őelőtte maga nemébe, magyarság még meg nem haladta, sem hozzá hasonló nem volt: rajta kívül nem is tudunk előtte olyformán összefoglalt tragédiát”.* A minőségi változást (ha évre pontosan nem is) valóban az 1770-es esztendők kezdetén észlelhetjük; azon a különbségen írói szándékban, világképben, tudatosságban, amely az ekkor megjelent vagy elkészült iskoladrámákat – a jezsuita Illei János Salamon, Ptolemeus és Titusát (Kassa 1767), az ugyancsak Jézus-társaságbeli Kereskényi Ádám Metastasio-fordításait, a Mauritiust és a Cyrust (szintén Kassa 1767), a piarista Banyák Bernát Joasát (1770) stb. – Bessenyei György drámaírói, Teleki Ádám fordítói törekvéseitől elválasztja. E mozgalommá szélesedő gyakorlat 1790-ig hivatásos magyar nyelvű színészet nélkül, de annak előkészítésétől elválaszthatatlanul létezett. Színháztörténeti jelentőségét nagyban emeli, hogy 1773, az akkor 41 gimnáziumot és 7 konviktust fenntartó, az iskolai színielőadások zömét produkáló jezsuita rend, majd 1782, a szerzetesrendek általánosabb józsefi feloszlatása után a drámafordítói mozgalom átörökítette az iskoladrámai gyakorlatú szerzetes-írók szellemi hozadékát. Az említetteken kívül idesorolhatjuk a „magyar Plautus”-nak tisztelt piarista Simai Kristófot és Dugonics Andrást, az expaulinus Verseghy Ferencet. A korai játékszíni könyvtárlisták tanúsága szerint nemcsak nyomtatásban megjelent szövegeik, de kézirataik is megérték a hivatásos színészet rendszeresedő előadásait.
A dráma művelésének immár új, kettős célja volt: a magyar nyelv gazdagítása és az erkölcs nemesítése, új és egyre több felvilágosodott, polgári vonást hordozó embereszmény állítása. Ez utóbbi folyamatos, nem gyors, de jól észlelhető elmozdulást mutat az iskoladráma didaktikus alakjaitól vagy az ehhez hasonlítható steril bécsi udvari költő, Metastasio iskolaszínpadi kedveltségétől a francia klasszikus dráma közvetett és közvetlen befolyásán át (amelyet a barokk heroizmus erős {44.} hazai irodalmi hagyománya erősített) az „érzékeny ember” valóban új ideáljáig. Hasonlóképpen vegyesek voltak a drámafordítók színházi élményei is. A testőrírók rendszeres látogatói voltak Bécs játékszíneinek, látva-hallva olasz operát, francia, utóbb német nyelvű drámát, balettet. Bessenyei György például – jellemző módon – nemcsak elkísérte kapitányát, Esterházy Miklós herceget, amikor az a bécsi francia követet látta vendégül birtokán és így tanúja, sőt krónikása lett, mint említettük, a legnagyobb magyarországi kastélyszínház, Eszterháza produkcióinak, nem csupán versbe foglalta egy Noverre-koreográfia mozzanatait a császárvárosban látott, fiatalon elhunyt, és meggyászolt francia táncosnő előadásában (Delfén, uo. 1772), de Itáliában is megfordult, „a majlandi nagy theatrumban” 1768–69 telén, tehát még a Scala felépülte előtt. Kazinczy Ferenc gyermekfejjel lett az Ágis és Az eszterházi vigasságok olvasója; 1788-ban a Burgtheaterhez hasonlítgatta kassai élményeit, azaz a német nemzeti színház rangjára pályázó udvari theátrum legjobbjait egy német vándortársulat produkcióihoz. Az akkor látott két dráma, a Hamlet és Goethe Clavigója mindenesetre az elsők között szerepelt drámafordításai sorában. Operaelőadáson Mozartot látta „fortepiano” mellől vezényelni.
A nyelvfejlesztő és erkölcsnevelő szándéknak megfelelően a fordításra választott drámák nagy többsége irodalmi értékű tragédia, a szerzők névsora pedig – az esztétikai tájékozódás szóródásának megfelelően – a latin auktoroktól Lessingig és a felvilágosodás átformálta Shakespeare-ig terjedt. A fordítók társadalmi skálája hasonlóképpen széles: arisztokraták (a Ráday család több tagja, Erdélyben br. Naláczi József, br. Bálintith János, br. Wesselényi Zsuzsanna, br. Bornemisza János), a „Fő-Hadi Tanáts Tisztje” (Zechenter Antal), strázsamester (Kónyi János) éppúgy találhatók köztük, mint katolikus papok, korábbi szerzetesek, iskoladrámai szerzők vagy református prédikátorok (Péczeli József, Csépán István), kollégiumi professzor (Kovásznai Sándor), mérnök (Kovács Ferenc), ügyvéd (Osváld Zsigmond), festő (Kóré Zsigmond). Polgári értelemben vett irodalmi központ(ok) és színházi élet híján azonban nemcsak a darabválasztás volt esetleges, hanem véletlenszerű a kiadás lehetősége is. Az 1780-as években megindult magyar hírlap- és folyóirat-irodalomra várt a feladat, hogy fordítandó műveket ajánljon, munkára buzdítson, hírt adjon az elkészült fordításokról, azaz némileg koordinálja a mozgalmat.
A fordítói tevékenység – habár egyenetlen színvonalon – jelentős eredményeket hozott létre. Nyomtatásban is megjelent Kovásznai Sándortól egy Plautus- és egy Terentius-fordítás (a Mostellaria és az Andria; Két komedia gyűjtőcímű kötetben: Kolozsvár 1782); Corneille-től az említett Cid (Kolozsvár 1773), Zechenter Antal átültetésében A Horatziusok és Curiatziusok (Pozsony 1781); Jean Racine-tól a Fédra (szintén Zechentertől, Pozsony 1775), a Mithridater (Zechenter, Pozsony 1781), Voltaire-től a Geklen Adelaida (Zechenter, Bécs 1772), a Le triumvirat (Hármas vitézek címen Bessenyi Györgytől, Bécs 1779), A hitető Mahomed (Zechentertől, Pozsony, 1779), egy kötetben a Merope és a Tancred (Szomorújátékok, Péczeli József fordításában, Komárom 1789), az Alzir (Komárom 1790), a Zayr (Győr 1784). Csakhamar megjelent az első magyar Shakespeare-fordítás is: Kun {45.} Szabó Sándor Romeo és Júliája (Pozsony 1786) Christian Weisse német átdolgozása nyomán készült.
A termés világirodalmi nevekkel fémjelezhető, fennmaradt java mögött mindenesetre – mint arról a hírlapi tudósításokon kívül előszavakból, írói levelezésekből is értesülhetünk – ennek többszöröse készült vagy állott már készen. Kazinczy 1790 augusztusában, Ráday Pálnak írt levelében 13 kész fordítást említ, összesen hét fordítótól.
Az áttekintett korszakban lassú ízlésváltozás is észrevehető. Nemcsak a neves librettók iránti érdeklődés mutatja ezt – Christoph Willibald Gluck operájának, az Orfeusz és Euridikének Calzabigi-szövegkönyvét Kónyi János adta ki (Pest 1774); a Varázsfuvoláéval Csokonai collatióján kívül Batsányi és Verseghy is foglalkozott –, hanem még inkább a szentimentalizmus előretörése. Az érzékenyjáték első, szórványosabb jelentkezése után – Möller–Osváld Zsigmond: Sófia, Pápán 1786; Möller–Kónyi János: Gróf Valtron, Pesten 1782; valamint a Kazinczy-levélben is említett Gályarab (Charles-Georges Fenouillot–Ráday [II.] Gedeon) és a Háládatos fiú (Johann Jakob Engel–Fáy Zsuzsa) – 1790-ben Bécsben megjelent (Kóré Zsigmond, a hajdani nagyenyedi diákszínjátszó átültetésében) az érzékenyjáték világsikerre törő darabja, a II. József által is megkönnyezett Embergyűlölés és megbánás, Kotzebue-tól.
A fordítói mozgalom első, színházi élet nélküli szakaszát Kazinczy Ferenc Hamlet-fordítása zárja, amely prózában készült, Friedrich Ludwig Schröder átdolgozása nyomán, s amelyet az első színtársulat nyitódarabjának szánt. Kazinczy eredetileg sorozatot tervezett: a Külföldi Játszószínben a Hamletet Goethe Stellája, Lessing Miss Sara Sampsonja és Emilia Gadottija, Friedrich Wilhelm Gotter Médeája és Shakespeare Macbethje (Gottfried August Bürger átdolgozása nyomán) követte volna saját átültetéseiből; a későbbiekben pedig felvette volna a korábban megjelent vagy hírből ismert fordítások legjavát, a verses szövegeket prózába téve át. Egyazon fordító néhány darabját magában foglaló kötetek után ez lett volna az első, egységes elv (az imitáció elve) alapján tervezett drámagyűjtemény, amely fordítójának és szerkesztőjének klasszicista elveit a gyakorlatban, a meginduló hivatásos színjátszás műsorán kívánta érvényesíteni. „Akkor, midőn én éltem, talán legokosabb volt fordítani jót s minél lehet jobban, hogy követésre méltó példát adjon mind a teremtésben, mind a szólásban...” – írta Kazinczy utóbb, a Pályám emlékezetében.*
Ami a Bessenyei-tragédiákkal meginduló eredeti magyar drámai kísérleteket illeti, annak jelzője sokkal tágabb értelemben veendő, mint az eredetiségre oly kényes romantika korában. A 18. században eredetinek minősült egy kölcsönzött történet, egy európai vándortéma más műfajba áthelyezése is. Ilyen értelemben nevezte Bessenyei első életrajzírója eredetinek mind az Ágis tragédiáját (Bécs, 1772), mind a Hunyadi László tragédiáját (Bécs, 1772): „Ágisnak ideálját ugyan másunnan vette, de ő öltöztette tragédia-ruhába, Hunyadi Lászlóban a magyar {46.} históriát és a magyar lelkek nagyságát, mégpedig szerencsésen követte.”* Bessenyei művei valóban nem egy forrásra vezethetők vissza. Történetírói és szépirodalmi munkákat egyaránt követett; a már említett színpadi hatások pedig a német nyelvterület kedvelt barokk színjátéktípusától, a Haupt- und Staatsaktiontól a francia klasszikus tragédiákon át a Bécsben látott érzékenyjátékokig terjedtek. A testőr-író Bessenyei drámái Mária Terézia számára kívántak a királynő és magyar nemesi alattvalói között létrehozandó társadalmi szerződéshez példázattal szolgálni. Az istentől származott királyságban kételkedő író felfogása szerint csak a közjó szolgálata szentesíthetné a hatalmat, de az uralkodó és alattvalói közé áll az az udvari intrika, a feudális erkölcs. Az új, felvilágosodott uralkodói erkölcs, a korszerű „virtus” vagy tragikus véget ér halvány hőseiben (Ágis, Hunyadi László), vagy csak a következő nemzedékben kap majd lehetőségeket (Csaba a Buda tragédiájában, Hunyadi Mátyás).
A sokféle filozófiai, irodalmi és színházi hatás alatt dolgozó Bessenyei nem volt műfajteremtő adottságú alkotó. A tragédiák többszáz sort kitevő reflexív monológjaiból következtetéseket vonhatunk le például istenfogalmának változásáról, panteizmusba hajló természetfilozófiájáról – a klasszikus hármas egységet megőrző, a magyar hagyományhoz nem kapcsolódó, verses drámáit azonban a színészet nem hasznosíthatta. S noha adatokkal bizonyítható, hogy a kortárs írók szűk köre ismerte és értékelte Bessenyei drámáit, sőt epigonja is akadt id. Teleki László személyében – új, folytatható drámatípust kialakítania sem sikerült. Hasonlóképpen nem folytatták a hazai – iskoladrámai – hagyományt Bessenyeinek Marivaux-t, Destouches-t követő vígjátékai, amelyek először kísérelték meg a felvilágosodott érzelemvilág ábrázolását. Négy idevágó darabjából kettő maradt ránk: az 1770-es években írt és kéziratban maradt Lais, vagy az erkölcsi makacs és A filozófus (Pest 1777).
Az 1780-as évek nemcsak objektíve nem kedveztek az eredeti drámairodalom létrejöttének (irodalmi és színházi központok hiánya, a polgári társadalmi nyilvánosság fejletlensége, feudális mecenatúra), hanem tudatilag, sőt a szubjektív feltételeket illetően sem. Az uralkodó, II. József és a nemesi nemzet szembekerülése folytathatatlanná tette a hatalmi tematika Bessenyei-féle ábrázolását, s nem kedvezett a nemzeti történelem egységbontó konfliktusai, a „visszavonás” példázatos megjelenítésének.
A személyi feltételek hiányát, a színpadra írás mesterségbeli problémáit próbálta meg áthidalni az ún. magyarítás gyakorlata, amikor a kölcsönvett történet hazai személynevekkel, színhelyeken, magyaros nyelvi fordulatokkal jelent meg a szövegben – rendesen anélkül, hogy a dráma szellemi hátországát is transzponálták volna. A kezdő író így készen kapott cselekményen és jellemeken gyakorolhatta tollát. Ez a kezdetben vígjátéki gyakorlat általánosabb – és a Kazinczy-féle imitációval ütköző – elvvé fejlődött: „... minden játéknak a jelenlévők, a nemzetség és a {47.} felvett személyek természetéhez kelletik alkalmaztatva lenni...” [Kiemelés tőlem – K. F.]* A magyarítás gyakorlatának más műfajokra, jelesül az érzékenyjátékra kiterjesztését jól példázza a magyar hivatásos színészet első két előadásának műsordarabja. Kazinczy Hamlet-fordítása helyett Alois Büthl Der Bürgermeister c. érzékenyjátékát játszották, az iskoladrámai szerző Simai Kristóf magyarításában: Igazházi címen.
A fordítói mozgalom darabjai szolgáltak alapul ahhoz a kísérlethez is, amikor Johann Meyer német színigazgató – észlelve a II. József által Budára telepített kormányhivatalok magyar tisztviselői kara révén végbement változást közönsége összetételében – 1784. október 15-én vállalkozott arra, hogy a Reischl-házban előadja Ferdinand Möller Gráf Valtron, avagy a szubordináció c., katonai környezetben játszódó érzékenyjátékát, Kónyi János fordításában (Pest 1782). Ugyanebben az évben megalakult a Magyar Játszók Társasága is, az ifjabb [II.] Ráday Gedeon szervezésében; Batsányi Jánost is résztvevői között találjuk. Heti egyszerire tervezett előadásaik közül három adatolható: 1785. augusztus 31-én Zechenter Voltaire-fordításának (Mahomet) színrevitele, majd szept. 12-én Pesten és 14-én Budán Simai Kristóf Mesterséges ravaszság c. vígjátékának előadása. (Nyomtatásban a szöveg: Pest 1775.) A két utóbbi előadásról színlap is fennmaradt, ám a szereplők nevének feltűntetése nélkül.
Más irányból, de szintén a drámafordítói gyakorlattól vezetett a játékszíni mozgalomhoz az 1780-as évek végén és a következő évtizedben a nyelvműveléshez szerveződött diáktársaságok tevékenysége. Immár felekezeti különbség nélkül, egyszerre harcolva a latin és a II. József elrendelte hivatalos nyelv, a német ellen. A Fejér György köré csoportosuló kispapok a pozsonyi szemináriumban (1785 és 1790 között) a hagyományos iskolai színjátszás kereteit bővítették ki. 1789-ben eljátszották Fejér György magyarítását, A tisztségre vágyódók c. vígjátékot, amely a következő évben – kollektíven jegyezve: „A pozsonyi papság” – nyomtatásban is megjelent. A dán Holbergnek ez a komédiája a kor legismertebb német drámagyűjteményének közvetítésével jutott el hozzánk, és Fejéren kívül a piarista Pállya István és Dugonics András is átalakította iskoladrámává, elhagyva a női szereplőket és a szerelmi bonyodalmat. Fejérék forrása akár Pállya szövege is lehetett: „Ezen játékot mi egy elavult kézírásban vettük elsőben kezűnkben.” 1790. február 11-én A nevelők c. darabot játszották ismeretlen szerzőtől. Vitatott, hogy a jezsuita Illei János Tornyos Pétere (Molière-magyarítás, Komárom–Pozsony 1789) színre került-e? Fejér György Plautust és Molière-t egyaránt követő magyarítása, az Öreg fösvény (Pozsony 1790) és Kresznerics Ferenc kéziratban maradt Magyar játéka már nem kapott színpadot.
Hasonló testületi fordítói tevékenység eredménye lett Debrecenben a Varázsfuvola szövegkönyvének legelső teljes magyar fordítása 1793-ból, amely kisebb részben Csokonai átültetése, nagyobb részben pedig diákmunka, Csokonai javításaival. {48.} Színre ez sem került, sőt a kollégisták mulatságos félrefordításainak tanúsága szerint a fordítók jelentős része még színházi előadást sem láthatott.
Az 1790-ben, a soproni evangélikus líceumban létrejött Magyar Társaság nemcsak két fordítót (Ihászi Imrét és Ajkai Pált) nevelt ki az első magyar színtársulat számára, de szerzőt is avatott, Lakos János személyében, akinek Hunyadi László c. eredeti drámáját 1792. április 30-án mutatták be Sopronban, s Pest-Budán 1794-ben két hivatásos előadásban is játszották.
Az 1791-ben alakult nagyenyedi diáktársaság tevékenysége gyorsulóan mutatja ugyanezt a folyamatot. Építve az iskolai színjátszás hagyományára, programjukba természetes gesztussal vették fel a drámafordítás szándékát, sőt eredeti színpadi művek írását is. Zsebkönyvük, a Próba (Kolozsvár 1792) két Malière-fordítást közöl, Az erőszakos házasságot és A kéntelenségből való orvost. (A fordítót nem nevezték meg ők sem: „A Társaságnak egy tagja által 1791-ben.”) 1791-ben a Mesterséges ravaszságot játszották, 1792. januárjában Voltaire Brutusának szabad fordítását, valamint egy eredeti három felvonásos vígjátékot. Közvetlenül a hivatásos színjátszást előlegezi már a Bétsi Magyar Kurír 1792. július 31-i tudósítása, amelyben az enyedi diákok egyike szemlátomást kialakult játékhagyományról adott hírt: „Tordán, Déván nem újságok a magyar víg- és szomorújátékok, melyeknek szerzői a n. enyedi ifjak. Eljátszódói pedig azokban a városokban született s nyaralni hazament tanulók.” A kollégium diákjai közül Jancsó Pál, Sáska János és Koncz József lettek tagjai utóbb a kolozsvári színtársulatnak.
A magyar hivatásos színészet előzményeit – iskolai színjátszás, ráépülő nemesi műkedvelés és a mesterségbeli mintákat kínáló német színészet – együtt mutatják az évtized fordulóján született írások, amelyek már túlléptek a fordítók buzdításán, s kézzelfogható szervezeti javaslatokkal éltek a hivatásos színészet létesítéséhez. Közös bennük, hogy művelt, magyar anyanyelvű nemesifjak kiképzése révén reméltek színészetet. Ismétlődő motívum az is, hogy nem egy vagy néhány városban, hanem a helységek egész sorában kívántak egyidőben színészetet megalapítani. A Hadi és Más Nevezetes Történetek (1790. szeptember 3., valószínűleg Görög Demeter és Kerekes Sámuel tollából) Pest-Buda mellett meg is nevezte azt a tizenegy várost, ahol a magyar színészetnek bázisa lehetne: Székesfehérvár, Nagyszombat, Pozsony, Győr, Esztergom, Debrecen, Nagyvárad, Miskolc, Kassa, Kolozsvár, Szeben. Az iskolai színjátszás öröksége az a több helyütt felmerülő, morális cenzúra iránti igény, amelyet a leghatározottabban Péczeli József fogalmazott meg egy cikkében, aki az iskolai professzorokra bízta volna a játékrend ellenőrzését. Kevésbé számítottak a kastélyszínházakra; Péczeli egy másik cikkében meg is fogalmazta azt a neheztelő igényt, hogy Eszterháza szintén fogadjon be magyar előadásokat.
A terveknek és elképzeléseknek azonban 1790-től már a színpad követelményei szerint kellett vizsgázniok.
| 4. A NÉMET SZÍNÉSZET HAZÁNKBAN | TARTALOM | II. FEJEZET A HIVATÁSOS SZÍNÉSZET INTÉZMÉNYESÜLÉSÉNEK KÍSÉRLETEI (1790–1809) |