Kóthay K. A.: Középbirodalom TARTALOM Horváth E.: Arianizmus

A "jó princeps" ideája a Kr.u. I/II. század fordulóján:
az ideális uralkodó dióni és pliniusi képe*

Első rész - Dión Chrysostomos: egy görög értelmiségi
a principatus-ideológia szolgálatában

Szlávik Gábor



(I. 1-2) Az eszmei-politikai háttér[1]

(I.1.) A Kr.u. első század utolsó és a második század első harmada jelentős mérföldkő a birodalmi ideológia történetében: a princeps augustusi képe transzformációjának kritikus periódusa.[2] Domitianus, majd Traianus uralma, de leginkább Hadrianus uralkodásának kora[3] jelenti azt a meghatározó átmeneti szakaszt, amelyben a császár, elvben a római néptől ráruházott hatáskörök e jogi fikciót formálisan érvényesítő birtokosából,[4] ténylegesen is abszolút hatalmú monarchává, valamennyi adminisztratív és törvényhozói jogkör[5] legfőbb és gyakorlatilag megfellebbezhetetlen forrásává válik. Voluntas principis suprema lex esto - így jeleníti meg ezt a fejleményt a legis latio terén egy második századi jogtudós.[6]

Ez a központosított "felvilágosult abszolutizmus"[7] ideológiai megalapozásában az uralkodói hatalom hasonlóképpen abszolutizált, teokratikus, ill. teokratikus jellegű[8] felfogását, eredetének és gyakorlásának egyfajta zeusi-juppiteri "teológiáját"[9] követelte meg, amelyben a félisteni halandó, Héraklés nem véletlenül lesz (a mítosz és a valóság által - még - megengedett mértékben[10]) a mintegy intermediális pozíciót betöltő római császár mitikus (ellen)párjává.[11] A domitianusi kísérlet nyomán[12] mindez elsőként Traianus ,isteni kiválasztottságának' koncepciójában[13] és az ,istenekhez való hasonlatosságának' meghirdetésében realizálódott[14] (számunkra megfogható módon[15] Plinius minor és Dión Chrysostomos beszédeiben[16]), a princeps tradicionális portréjának[17] a korábbiaktól lényegi elemekben eltérő felfogásaként.


(I.2.) Főbb vonalaiban már láttuk, hogyan, ám nyitva maradt a kérdés: miért is változott meg a korábbi uralkodó kép. A probléma meglehetősen összetett. Néhány további szempont azonban talán közelebbről is megvilágítja ezt a jelentős ideológiai fejleményt.

A principatus kezdeteitől fennállt a senatusnak az az igénye, hogy meghatározó befolyással bírjon a leendő császár kiválasztására, hiszen az előző uralkodó vér szerinti örököse (számos korábbi példa negatív tapasztalata alapján) a princeps felelősségteljes pozíciójának (statio pr.) betöltésére esetleg alkalmatlan lehet. Tiberius, Caligula vagy Nero az uralkodásra való - senatori szempontú vagy tényleges - alkalmatlansága még csak megkérdőjelezte az "augustusi modell" hatékonyságát. Az egyes császárok, de különösen Claudius monarchiateremtő törekvései azonban végképp megingatták a princeps és a senatus együttes - voltaképp sohasem létezett - dyarchikus kormányzatába vetett (az ismételt csalódások ellenére meg-megújuló) bizalmat, és - kezdeti - hitet. Más megoldást kellett keresni tehát. A senatori rend a császári hatalomról és az utódlás rendjéről vallott nézetei elsődlegesen a rend képviselőinek a császári méltóság adoptio útján történő betöltéséről kialakított elképzeléseiben nyertek teoretikus kifejezést.

Az első, a Iulius-Claudiusok házának letűnése után consensu universorum választott princeps (Tac. hist. I 15,1-2; 16,1-2; vö. I 30,2.), Galba uralkodása még csak epizód a császárság hosszú történetében. A Flavius-dinasztia bukása után azonban új, reálisabbnak tűnő politikai távlatok nyíltak. Ekkor, helyenként konvergálva a császári hatalom változó igényeivel, újult erővel törtek föl egyes alapvető - sokszor már elfeledtettnek hitt (bár egyes elemeikben módosuló) - senatori törekvések is.

A korábbi évtizedek keserű tapasztalatai (a senatori rend a kezdeti várakozások ellenére bekövetkező politikai térvesztése, s a rend képviselőit nem csupán vagyoni alapjaiban, hanem sokszor fizikai létében is fenyegető, időről időre megújuló üldöztetések;[18] a Iulius-Claudius- és a Flavius-ház egyes ,zsarnokká', majd "istenné" váló tagjainak egyéni magatartása,[19] valamint a császári házon belüli botrányos és méltán visszatetszést keltő ügyek sorozata) végképp lejáratták a császári tekintélyt,[20] és aláásták a dinasztikus úton történő öröklés elvének korábbi mindenhatóságát.[21] A ,származással' szembeállított ,képesség'[22] egyfajta új hatalmi maximává emelése azonban, mint azt már a "négy császár évének" kaotikus eseményei is megmutatták,[23] nem volt (és Nerva kétes értékű adoptiójára támaszkodva: nem is lehetett) elégséges a traianusi principatus ideológiai megalapozásához.[24] Így Plinius, de még inkább Dión (az ,új', s a változás lehetőségét magában hordozó ,boldog korszak hajnalán';[25] egyéni elképzeléseik és a hivatalos elvárások sajátosan keveredő képviseletével[26]) elsődlegesen teológiai alapokra helyezi a princeps kiválasztásának kritériumait és az alattvalók a császárral szembeni engedelmességének követelményét,[27] hiszen annak hatalma az istenektől való.[28]

Az istenek (vö. Plin. Paneg. 1,3-4; 5,1-2; 8,1; 10,4; 56,3; vö. még epist. X l,1.), ill. a legfőbb istenség által az uralkodásra kiválasztott (Paneg. 1, 4-5; 23, 4; 52, 6; 80,4-5; 94,3-4; vö. még 5,3-4.és 8,1. - Dión, or. I,12; vö. 45skk; I,42; vö. III,50. és XXXVI,18-23., ill. 24-38;[29] I,45skk; 64skk; III,55; I,84. stb.) az erények élő foglalatának tekinthető (Paneg. 1,3; vö. epist. X 3A,3. - Dión, or. I,12-35; 36-41. és küln. IV,24sk; vö. III, 10. és LXII,3.,[30] ill. II,65. és III,39. stb.), s leginkább az istenekhez, ill. magához Zeus-Juppiterhez hasonlatos (Paneg. 1,3; vö. 3,5; 4,4; 24,5; 40,3; 80,3skk; 82,7; 88,8; vö. még 2,7; 7,5; 52,6; 74,4-5. és távolabbról epist: X, 83.[31] - Dión, or. I, 12skk; 37; vö. III,82; I,38; vö. IV, 39-40sk; I, 39-41.[32] stb.) uralkodó gondolata - mintegy kettős hatalmi legitimációként, de egyben a princepsszel szemben támasztott követelményként is (vö. Plin. Paneg. 68,5.[33] és Dión, or. I,84.) - kettőjük valamennyi, alább ismertetendő beszédén végigvonul.

A domitianusi kísérlet látványos kudarca után (hatalomra kerülésének: kiválasztásának[34] releváns szempontjai mellett egyben hatalma gyakorlásának, közelebbről alattvalóihoz való viszonyulásának sokrétű formáit is meghatározva) az uralkodó nem isten többé, "csak" az istenekhez hasonlatos.[35] A princeps mint Juppiter földi helytartója,[36] és Juppiter mint földi helytartójának legfőbb védnöke - két meghatározó eleme a korszak birodalmi ideológiájának.[37] Eltérő hangvétellel[38] bár, de éppen Dión, ill. Plinius beszédei példázzák leginkább,[39] hogy a legfőbb istenség, Zeus-Juppiter alakja a Kr.u. I/II, század fordulóján Róma császára számára nem csupán hatalmának forrásává, de egyszersmind (legalábbis elméleti megalapozásában) hatalmának mértékévé is vált.[40]

E fejleményt szeretném áttekinteni. Először vázlatos jelleggel, majd (várakozásaim szerint) az egyes szempontok ("motívumok") részletes elemzését is közlöm a későbbiek során.


(II.) Dión Chrysostomos nézetei az uralkodói hatalomról (vázlatos áttekintés) [41]

(II.l.) Bevezetésképpen annyit, hogy a különféle államformákon belül (vö. or. III,43skk; 45-50.) [42], Dión különös előszeretettel foglalkozik a monarchikus kormányzattal. Ránk maradt beszédei[43] alapján jól érzékelhető, hogy a monarchia témája - felkeltve figyelmét, majd mind aktívabban magára irányítva érdeklődését - mindig is vonzotta a szónokot. [44]

Úgy is, mint a természet rendjének (III,50: vö. III,62., ill. IV,63.)[45] és a mindenség a legfőbb és a legjobb istentől való kormányzatának[46] (III,50.) megfelelő uralmi forma (vö. I,37.skk; 42-46;[47] vö. még III,82.)[48], de úgy is, mint az Imperium egyetlen lehetséges (a Birodalmon belüli görög "világ"[49] biztonságát és gazdasági prosperitását is szavatoló[50]) államformája[51]. Négy nagy beszédén, az ún. basilikosokon kívül az or. VI (,Diogenés é peri tyrannidos'[52]), az or. LXII (,Peri basileias kai tyrannidos'),[53] s részben az or. XXXVI is a monarchikus kormányzattal, ill. az ahhoz szorosan kapcsolódó kérdésekkel - így különösen az uralkodói hatalom birtokosának személyiségével és e hatalom gyakorlásának optimálisnak tekinthető, vagy éppenséggel kerülendőnek ítélt módozataival - foglalkozik.[54] De a basileiára vagy a tyrannisra történő utalások, vagy azokra vonatkozó hosszabb-rövidebb (tradicionálisan karakterizált[55]) kitételek csaknem minden munkájában találhatók.[56]


(II.2.) Ezek megjelenési formájáról itt csak annyit, hogy Dión - miként azt monarchikus elméletének jeles összegzője és tolmácsolója, az inkább bizantinológusként ismert[57] Vladimir Valdenberg[58] is megjegyezte - nem történész[59]. Így példákat politikai-filozófiai eszméi illusztrálására - itt - nem ad (bár tegyük hozzá, a ,királybeszédek' műfaji karaktere elvben megengedte volna ezt, hiszen okfejtését alátámasztó történeti párhuzamokkal egy sokban hasonló korábbi traktátusban, a ,De clementiá'-ban[60] - ha nem is igazán nagy számban - Seneca is él[61]). Történeti érdeklődése[62] dacára Dión itt kerüli ezeket, és még a bizonyíthatóan a császárnak ajánlott,[63] nagy valószínűséggel annak jelenlétében elmondott beszédek[64] is nélkülözik a hatalom konkrét gyakorlására történő határozott utalásokat,[65] vagy akárcsak burkolt célzásokat.[66]

A szónok általános érvényű megállapítások keretein belül mozog.[67] Ám ezeket úgy fogalmazza meg, hogy lehetővé tegye konkrét helyzetekre való alkalmazhatóságukat,[68] áttételesen ezzel is megteremtve mondanivalója eszmei aktualitását és politikai (alkotói) hitelét.[69] - Ez utóbbi pedig különös jelentőséggel bír, hiszen Dión ,basilikosai'-ban, akárcsak Plinius "Panegyricus"-ában (jóllehet nem azonos mértékben[70]), a dicséret mögé rejtőznek, ill. az általában véve jól érzékelhetően megelőlegezett[71] dicséret sajátos formájában[72] kerülnek kifejtésre a monarchával szembeni elvárások - elvben igen szigorú - követelményei.[73]


(II.3.) A ,basilikosok'-at, valamint a hozzájuk tartalmilag szorosan kapcsolódó beszédeket olvasva jól érzékelhető, hogy Dión - a témát bármennyire is sokoldalúan közelíti meg - nem volt eredeti gondolkodó a monarchikus hatalom ideológiai megalapozása terén.[74] Nézeteit Homéros,[75] majd különösen Platón[76] és Aristotelés tekintélyére támaszkodva fejti ki,[77] de más szerzők, így Xenophón[78] és Isokratés,[79] valamint a kynikusok (kiváltképp Antisthenés)[80] és a sztóikusok (elsődlegesen az ún. középső sztoa legkiemelkedőbb képviselői, Panaitios és Poseidónios)[81] idevágó elképzeléseiből is bőségesen merít.[82] Egészében véve azonban, a téma valamennyi kutatójának egyöntetű meglátása szerint, ha a királyságról vagy az istenség természetéről (közelebbről Zeus harmonikus, s így a földi basileiák számára is mintául szolgáló[83] kormányzatáról:[84] or. I-IV. és küln. I,37skk., ill. 42skk; III,50;82; vö. még II,65skk;72/73skk; IV,21;27; XXXVI 31sk. ill. or. XII.[85] stb.) szól, a sztóicizmus eszmevilága hatja át Dión beszédeit. A ,Peri basileias I-IV-ben - valamint a hozzájuk kapcsolódó, ill. kapcsolható művekben - megjelenő számos kynikus vonás[86] ellenére (amelyek nélküI a "hatalom" egykori száműzöttje[87] szubjektive meg nem nyilvánulhatott[88]), a sztóicizmus kétségtelenül szembeötlő vonása Dión a "királyságról" kifejtett filozófiájának,[89] és alapvetően ez határozza meg a beszédek gondolatiságát és hangvételét.[90] (Mindez persze elsődlegesen nem a prusai rétor a sztóicizmushoz való vonzódásán[91] alapul. Inkább arról lehet szó, hogy ez a filozófiai rendszer - az egykori ellenzék politikai hitvallásának összegzője, mindennapi magatartásának irányítója, "létmegnyilvánulásainak" meghatározója, s egészében: világnézete - egy adott társadalmi réteghez tartozó alkotók a "királyság" témájának szentelt traktátusaiban Dión korára szinte kizárólagosan uralkodóvá vált.[92]) Ám a sztóicizmus sokszor inkább csak egyfajta felületi máz a "kynikus" Dión[93] beszédein.[94] A szónok alkatának és mondanivalója belső karakterének megértéséhez az igazi kulcsot sokkal inkább Platón és Aristotelés tanításai, ill. részben Isokratés és Xenophón gondolatisága és formai megoldásai[95] jelenthetik. Mindez azonban sajátosan nyilvánul meg: a "királyságról" kialakított sztóikus teória[96] (a műfaji kötöttségek mellett talán senatori hallgatósága figyelmének és rokonszenvének biztosabb megnyerése érdekében,[97] alapvetően ezt használja fel az or. I-IV-ben Dión) elsődlegesen a "filozófus"-szónok[98] sajátosan át- és megélt kynizmusával[99] keveredik, és ritkán vegyül. Meghatározó részletei a következők.


(II.4.) Dión a "királyság" témájának szentelt traktátusait[100] lényegében három, már Sophokléstól az ,Antigoné'-ban megformált politikai axióma[101] hatja át. Nevezetesen az, hogy egy államnak szükségszerűen három alapelemre, az uralkodó kormányzati apparátusra,[102] a kormányzottakra,[103] és - mint kettőjük hátterében megjelenő független létezőre - a törvényességre kell épülnie.[104] Különösebb magyarázatra nem szorul, hogy az állam a dióni
oeuvre-ben szinte minden esetben a "királysággal" (ill. annak a gyakorlatban létező, ám Dióntól csak felületesen érintett formájával, a principatusszal[105]) identifikálható,[106] míg az uralkodó kormányzati apparátus a "király"-lyal és annak - ténylegesen meglévő - szűkebb, ill. - kialakítani remélt - tágabb (a provinciális arisztokrácia kiemelkedőbb vezetőit is magában foglaló[107]) politikai környezetével, a "király barátaival"[108] azonosítható, akik között kiváltságos hely és szerep illeti meg az uralkodó "tanácsadó filozófusát"[109]. Ami pedig a törvényességet[110] és a kormányzottak optimális irányításának kérdését illeti, ez Diónnál szinte szétválaszthatatlanul egybefonódik az uralkodó a hatalom gyakorlásának módját eleve meghatározó hozzáállásával,[111] kormányzásában érvényre jutó negatív vagy pozitív személyiségjegyeivel.[112]

A téma tárgyalásánál, mintegy vezérfonalként, ezeket a szempontokat fogom követni, ill. érvényesítem majd, az egyes résztémák későbbi (komplex) kifejtésekor.[113] (Közelebbről azt kell megvizsgálnunk, hogy miként legitimálja Dión e három szempontnak megfelelően a monarchiát, s közben milyen filozófiai megalapozásra támaszkodik. Különösen a "római monarchiára" - erre az Aelius Aristeidéstől majd a "legderekabb vezető", a császár igazgatása alatt álló "világméretű[114] démokratiának" nevezett államszervezetre[115] - vonatkoztatható megállapításai során, de még inkább, amikor annak ,első emberéről' szól; Traianus magasztalásakor. [116])


(II.5.) Mivel az or. III,43-ban, majd hasonlóképpen az or. LVI,5-ben definiált monarchia[117] léte számára magától értetődő (hogy a "királyság" egyfajta szükséges rossz-e, vagy esetleg más, ideálisabb államformával lenne helyettesíthető, a kérdés - ebben a formában - Diónnál fel sem merül), a szónok mint államformát is a "jó" vagy a "rossz király"[118] portréján keresztül közelíti meg. A lényeg tehát a basileus és a tyrannos[119] alakjain keresztül manifesztálódik. Elemzéseink középpontjában így az uralkodó alakjának kell állnia.


(II.6.) A dióni ,basilikosok'-at olvasva jól érzékelhető, hogy az ideális monarcha alakját vázolva szerzőnknél is megjelenik az aristos anér (platóni-)aristotelési[120] gondolata, ti. - a monarchikus eszme tisztán filozófiai megalapozásaként[121] - az az eszmei követelmény, hogy a királynak (fizikai, szellemi és morális tekintetben egyaránt) a legkiválóbbnak kell lennie mindenki között, és az a legitimációs alap, hogy amennyiben az, úgy méltán uralkodhatik mindenki felett: or. II,65;71; IV,24;[122] I,26;27; 39-41; III,39; 10; vö. LXII,3. stb. Dión azonban ezzel még nem látja teljességgel igazoltnak a ,királyi'[123] hatalom jogosultságát, ill. valamennyi lehetséges "helyes" államforma[124] közül a polgárok számára leginkább megfelelőnek, és a közösség számára leginkább kívánatosnak a monarchiát. A ,természeti törvényre' (ho tés physeós nomos: LXXX,5.)[125] történő hivatkozás (annak való megfelelése, ill. azzal való teljes összhangjának hangoztatása)[126] mellett, végső és alapvető szentesítésként így egy (a nála megtalálható formában[127]), a korábbi görög politikai gondolkodástól teljességgel idegen eszméhez, a teokratikus elv[128] alkalmazásához folyamodik, hogy ebből származtassa, ill. erre vezesse vissza a monarchikus hatalom mindenekfelett való létjogosultságnak fogalmi alapelemét.[129]

(A téma megközelítését, majd kibontakoztatásának egyes fázisait közelebbről is megfigyelhetjük az első ,basilikos' következetesen egymásra épülő, s így mintegy organikus egységet alkotó passzusaiban,[130] ahol is fokozott érdeklődésre tarthatnak számot a szónok a hatalom isteni jellegével /küln. 39-41; 44;45./, az uralkodó a hatalomra történő isteni /ki/választottságával, ill. helytelen gyakorlása esetén, a hatalombirtoklás isteni jogon való megszüntethetőségével kapcsolatos fejtegetései: 46skk; vö. 84.[131])

A témák kapcsolása, majd végső megerősítésük figyelmet érdemlő, a novitas erejével ható fejlemény. Ám az eszmei novum ezúttal is csak látszólagos. A gondolat viszonylagos (a beszédek jellegétől még megengedett) kidolgozottsága[132] ellenére Dión itt is az elődeitől kijelölt úton halad; képi megjelenítéssel élve: a helyenként csapássá szűkülő keskeny ösvényt széles, jól járható úttá építve ki.[133] Dión kiegészít, árnyal és színez, de mindvégig másoktól kölcsönzött elemekkel dolgozik.[134] Így az ideális uralkodó,[135] a khréstos,[136] agathos,[137] téi alétheiai[138] basileus[139] - helyenként Traianus valós vonásainak[140] felhasználásával megalkotott (vö. I,36; vö. még III,2sk.) - portréját[141] is elsődlegesen[142] a "Homéros szerint való ,jó király'" (I,15.)[143] képének vonásait előtérbe állítva vázolja fel (l. küln. I,15;16-35.),[144] majd az egyes pontokon részletekbe menően árnyalva (l. pl. I,31sk.[145] - III,86-115;[146] vö. I,22;28sk.[147]), egyetlen dús formájú és pazarul kolorizált, de körvonalaiban korántsem tökéletes,[148] hanem (talán szándékoltan[149]) gyakorta tétován modellált képbe rendezve[150] bontakoztatja ki.[151]

A szónok mindvégig különös figyelmet szentel egy, már az or. I,11-13sk.[152] kaputjaiban is jelzett alaptémának, a "jó király" jellemvonásainak (éthos[153]) és hajlamainak diathesis[154]). Ezek részletező leírására az I,15-16; 17-20; 21-35; 36; 37-41; 42- 44sk; 46sk., ill. 70skk. kaputjaiban,[155] majd - ennek motívumrendszeréhez[156] kapcsolódva, az I,48-ban proponált ígéretéhez[157] híven - később[158] leginkább a harmadik ,basilikos'-ban (ebben a terjedelmes, az elsőnél majd kétszer hosszabb,[159] s P. Desideri[160] elfogadhatónak látszó nézete szerint, Plinius "Panegyricus"-ához hasonlóan minden valószínűséggel hivatalos, vagy jelen formáját tekintve egy hivatalos szónoklat újbóli átdolgozásával[161] keletkezett beszédben) vállalkozik (III,51skk; vö. küln. LXII.[162]).[163]

Az egyes résztémák ismertetése messze vezetne.[164] Mindazonáltal szükségesnek látszik, hogy legalább nagy vonalaiban megismerjük Dión az or. I,12-14-, ill. 15-46sk. kaputjaiban a "jó király" alakjával és tevékenysége jellegével kapcsolatban kifejtett (az or. II-IV-ben újra felbukkanó "bővített" motívumoknak: III,26-28., de a részben már közölt, ill. bővebb formában később közlendő elemzési szempontoknak is alapjául szolgáló) gondolatait.[165]


(II.7.) Az or. I,12-ben a Homérosra, mint megcáfolhatatlan tekintélyre[166] támaszkodó Dión kifejti azt a nézetét, hogy az uralkodói hatalom isteni eredetű ugyan (vö. I,45; vö. még IV, 24-25.[167]), ám "nem minden király jogara származik Zeustól, csak a jó királyé"[168]. Ezt pedig azon a jogon kapta, hogy gondoskodásával és tanácsaival szolgálja alattvalóit (uo.)[169]. A következőkben (15skk.) azután a szónok belekezd beszéde a 11-13sk. kaputokban megjelölt voltaképpeni témájába, gazdag toposzhagyományon keresztül jelenítve meg[170] a hatalomgyakorlás a "jó"-ra törekvő (I,5; vö. II,6.)[171] "jó királynak", Traianusnak,[172] az andreios[173] kai nomimos hégemónnak[174] (I,5.) ajánlott[175] - optimális[176] - módozatait.

A királynak mindenekelőtt istenfélőnek kell lennie,[177] vagyis különös gondot kell fordítania az istenekre, és tisztelnie kell azok hatalmát (15-16.) - véli Dión. De, ezek után, hasonlóképpen gondoskodnia kell az emberekről,[178] "jókról"[179] és kevésbé jókról egyaránt, miként azt a jó pásztor[180] nyájával teszi (17-20.),[181] hiszen a valódi uralkodás[182] inkább gondokban és törődésben gazdag, mintsem kincsek és örömök sokaságát hozó[183]. Ezért egy igazi királynak mindenekfelett kell szeretnie a másokért végzett munkát, és a másokért való fáradozást (21.)[184]. Hogy polgártársai és alattvalói atyjának címét[185] méltán viseli, tettekkel kell bizonyítania, és nem csupán a szabadok, de a rabszolgák körében is tartózkodnia kell az "úr" (despotés) megszólítástól.[186] Különösképpen pedig attól, hogy ez gyönyörűséget jelentsen neki (22.). Tudatában kell lennie annak, hogy nem saját kedvére - hiszen maga is egy a sok közül -, hanem valamennyi ember érdekében uralkodik.[187] Egy ilyen király fáradhatatlan a jótékonyságban és az adományozásban:[188] ebben mindig különös örömét leli (23.). Nagylelkűsége[189] kimeríthetetlen, hiszen a gonoszság természetétől távol áll (24.). Ellenségei félnek tőle, de tiszteletet ébreszt és biztonságérzetet kelt közelsége barátaiban (25.).[190] Az egyenességet (haplotés) és az őszinteséget (alétheia) a királyi és a bölcs férfiú[191] legfőbb jellemvonásának tartja, míg ostobához és alantas szolgához illőnek véli az álnokságot és a csalást (26.). Természeténél fogva becsvágyó (philotimos),[192] de az emberektől csak a "derekakat", ill. a derekasságot megillető, önként kinyilvánított megbecsülést vár. Ha kell, kedveli a háborúskodást, ám ha módjában áll, békeszeretőnek mutatkozik (27.).[193] Természeténél fogva barátságkedvelő (philetairos),[194] de barátaihoz hasonlóan szereti polgártársait és katonáit is (28.skk.)[195]. A "derék király" legszembeötlőbb ismertetőjele, hogy a kiváló és egyeneslelkű férfiak[196] sem életében, sem pedig a későbbi időkben nem szégyellik dicsérni őt (33.).[197] Zeus különféle megnevezései is - patér, basileus, ill. Polieus, Philios, Hetaireios, Homognios, Hikesios, Phyxios és Xenios (39: vö. Ktésios és Epikarpios: 41.) - egy-egy királyi tulajdonságot jelölnek (39-41; vö. XII,75.sk.).[198] Így, miként a hadseregek parancsnokainak, a városok elöljáróinak vagy a tartományok helytartóinak[199] a király "erényét"[200] kell utánozniuk (44.),[201] úgy kell a királyoknak is a legfőbb istenség példája nyomán kormányozva,[202] alattvalóik körében az igazságosságot[203] és a törvényességet[204] érvényre juttatniuk (45.).[205] Ha nem ekként, ha királyhoz méltatlan módon cselekszenek, a Homérostól megénekelt (vö. 46.) mitikus Phaetón sorsában osztozva, [206] elveszítik királyi hatalmukat (46sk.).[207]

Az or. I,12; 15-46.sk. kaputjainak fentebb közölt parafrázisából[208] (terjedelmi okok miatt) mindössze két motívumot emelnék ki itt. Ezek azonban - bár különféle variánsokon át[209] - lényegében meghatározzák a további mondanivalót.

(a) Az or. I,17skk. kaputjaiban Dión egy olyan - eszményi - uralkodót állít elénk, aki szereti alattvalóit: 17skk;18;20;6; vö. III,39; IV,24; II,77;26. stb.), és aki méltán (33; vö. II,78.)[210] bírja alattvalói szeretetét (20.). Olyan uralkodót, akinek mindennapjait - de részben éjszakáit is (13.)[211] - a gondjaira bízott[212] emberekért való szüntelen fáradozás, a jólétükért[213] végzett "kínos" munka tölti be (l. küln. 21;23;34; vö. III,40-41. és 55-88; küln. 84.),[214] s akinek egyéni jóléténél és boldogulásánál fontosabbak uralkodói kötelességei (21;23; vö. II,79; III,55. és 75.); vagyis királyi hivatása[215] - ami távolabbról, a koncepció egészének keretein belül, azt a feltételezést is magában foglalja, hogy a politikai uralom csupán a közösségnek tett szolgálattal (vö. III,73skk.) igazolható.[216] Így a szeretet - miként F. Trisoglio[217] nyomán már Desideri[218] is kifejtette ezt - az első ,királybeszéd'-ben elsődleges elemévé válik Dión politikai stratégiájának, sőt (topikus jelleggel[219] persze) - a barátság képességén[220] és erényén[221] át, egyenesen a monarchia legitimálójává, ill. a trón oltalmazójává emelkedik.[222] Az agapé motívumának[223] kifejtése,[224] a szeretet megléte vagy hiánya, az or. I-ben azután fokozatosan a "jó" és a "rossz" királyt jellemző tulajdonságok felsorolásához,[225] távolabbról pedig a "királyi" és a "zsarnoki" magatartásformák (rövid) megjelenítésén át,[226] az uralom egy adott hatalmi formán belüli "helyes" és "helytelen" módozatainak meghatározásához[227] vezet.

A szeretet (az uralkodói agapé /17sk./ és az alattvalói philia, ill. erós /20./) meglehetősen összetett, s részletesebben majd az or. III-ban újra elemzett motívuma[228] tehát jól láthatóan magatartásformák, erények, "viszonyulások" sokaságát foglalja magában (ezek részben önállóan, részben az igazságosság fogalmához kapcsolódva jelennek meg a beszédben: I,15-28.[229]), s ekként a szeretet meglétének követelménye, a barátságról szólva, végső fokon valóban politikai stratégiává emelkedik, ill. az itt csupán távolról körvonalazott endoxos duleia uralkodói toposzának felvetésével (vö. 24; vö. még III,73skk; küln. 75., ill. 55. stb.),[230] egyfajta politikai koncepcióban egyesül.[231]

(b) Mint láthattuk, akár a barátság és a szeretet csupán a "jó királyt" jellemző erényének, ill. képességének megjelenítésekor,[232] Dión az ideális monarcháról szólva meglehetősen leegyszerűsített megállapításhoz, ha akarjuk: "megfeleltetéshez" folyamodik. Úgy véli, ahhoz, hogy a király dolgos (philoponos),[233] mértékletes (enkratés),[234] józan értelemmel bíró (phronimos)[235] stb. legyen - talán ezek a legfontosabb "másodlagos" uralkodói tulajdonságok, melyek továbbviteléből számos egyéb uralkodói pozitívum is származik -, egész egyszerűen csak erényes embernek kell lennie, s ha valóban az, mindez már elégséges ahhoz, hogy valóban "jó király" legyen.[236]

Végső fokon tehát az or. I; III-IV; II-ben (valamint a hozzájuk kapcsolható beszédekben[237]) kifejtett egész monarchikus teória a fentebb jelzésszerűen felsorolt erkölcsi alapelvekre, az "erényesség" posztulátumára épül, melyet azonban Dión helyenként részlegesen bizonyít. A "jó" és a "rossz király" megjelenítése így - szigorúan véve - a ,basilikosok'-hoz (leginkább az or. III-hoz[238] és I-hez[239]) szorosan kapcsolódó hatvankettedik beszéd[240] meghatározó "individuális-etikai" tételére,[241] az arkhein heautú = arkhein pantón anthrópón - elvárást és legitimációt egyaránt magába foglaló[242] - követelményére vezethető vissza, vagyis - a "zsarnok" alakjára kisarkítva - úgy foglalható össze röviden, hogy aki nem tud (ön)magán uralkodni, az nem lehet "jó király", soha és sehol (I,14; vö. IV,24.[243]), s mivel nem felel meg "isteni felhatalmazása"[244] feltételeinek (vö. I,12; vö. még IV,24. és 25.),[245] alattvalói is jogosan (az isteni elveknek megfelelően: vö. I,45sk;[246] 84.[247]) járnak el, ha - miután feladatára[248] való alkalmatlansága bebizonyosodott - többé nem engedelmeskednek neki.[249]

A "jó király" "dióni" alakjának ezen vonásait szemlélve pontosan érzékelhető: összességében és lényegében a kynikusok nézőpontja és megközelítése ez (bár az egyes vonások megrajzolása tagadhatatlanul sztóikus színezetű[250]), akik az igazi[251] monarcha karakterizálásánál jól láthatóan előtérbe helyezték az emberi kvalitásokat.[252] Ám Dión nem csak a kynikusok vagy a sztóikusok nyomán halad. Eklekticizmusának[253] megfelelően ,basilikosai'-ban a szókratikus-platóni iskolának azt a tételét is képviseli, amely a királytól a kiemelkedő egyéni kiválóságok, "erények" és képességek - magától értetődő - megléte[254] mellett a politikai tudományok ismeretét is megköveteli. A basiliké epistémét,[255] egyfajta speciális (kormányzati) tudást, amelynek ismerete és értő alkalmazása[256] nélkül lehetetlen az államot helyesen irányítani. Dión - miként arra már V. Valdenberg[257] is rámutatott - e két nézőpontot sajátos módon egyesíti ,királybeszédei'-ben. Összekapcsolódásukhoz, a hatalomra méltó és a hatalmat értőn gyakorló "királyi személyiség" kiformálódásához - mint a későbbiekben azt részletesebben is kifejtem majd[258] - nélkülözhetetlen feltétel, sőt követelmény a több irányból ható, folyamatos nevelés, a ditté paideia[259] meglétének - ismétcsak sajátos formában kifejezésre juttatott - dióni koncepciója, motívuma[260] (amely magában foglalja Dión egyik kedvelt témáját is: a "király" oldala mellett álló "tanácsadó filozófus"[261] alakját[262] és a kormányzottak helyes irányításában betöltött - megannyi egyéni szándékot[263] és önéletrajzi vonatkozást[264] is felvető - kiemelt jelentőségű szerepét[265]).

Mindez persze mindvégig elválaszthatatlan a "királyi személyiség" kérdéseitől, ami gyakorta az uralkodásra való alkalmasság vagy a hatalomgyakorlás bonyolult belső problematikájának sokrétű fejtegetéseiben jelentkezik. A téma a ,basilikosok' egyik központi tétele, melyet a szónok a már megismert gondolati elemeken túl, az önismeret és az önuralom motívumaira is kitérve,[266] beszédeiben gyakorta érint: cáfol vagy bizonyít[267] (l. küln. a király lelkét leigázással fenyegető, az észtől[268] nem korlátozott ösztönös vágyak értékelő, katalógus-szerű felsorolását: IV,82;[269] 83-84., ill. 134-135; 88-100; 101-115. és 116-132.)[270].


(II.8.) Hogy a "királyi hatalom" önmagában véve se jó, se rossz - legalábbis a sztóikus teória szerint - jól mutatja ezt már az első ,basilikos'-ba szőtt Héraklés-mítosz két, távolról osztatlannak és majd egyazon magasnak tűnő hegyorma, a Basileia és a Tyrannis csúcsainak paradigmatikus megjelenítése (66.skk.)[271] is. És a példázat folytatása azt is világossá teszi, hogy az egyazon uralmi formán belüli alapvető eltérés az uralkodói hatalom törvényességének,[272] korlátlan vagy ,alkotmányosan' korlátozott voltának[273] kérdésében sem nyilvánulhat meg elsődlegesen. A "király" és a "zsarnok" közötti döntő különbség - a beszéd fenti passzusai ezt igyekeznek hallgatójukban vagy olvasójukban[274] tudatosítani - mindenekelőtt a hatalom gyakorlásának egyéni módozataiban jelentkezik.[275] A "jól" (önzetlenül, a közösség javára) vagy "rosszul" (egyéni vágyakat kielégítve, a közösség kárára) való - áttételesen az ,Alexandriná'-ban[276] is karakterizált "királyi" vagy "zsarnoki természetű" magatartásformát megtestesítő (XXXII,25/26-27; 28.) - uralkodás így alapvetően csak a személyiség függvénye lehet. Egyfajta hozzáállás egy feladathoz: annak valódi vállalása, vagy csupán látszólagos vállalása - betöltése inkább, mintsem ellátása; kötelezettségként vagy kiváltságként történő felfogása.[277] Az uralkodás módja - függetlenítve a körülményektől - a személyiség mentális és morális adottságainak sajátos (részben eleve adott és meghatározott) összességéből fakad tehát: a törvények szellemében, vagy azokkal ellentétesen gyakorolt formáit, a basileiát és a tyrannist is elsődlegesen ez határozza meg,[278] de egyben - minden kiváló egyéni képesség ellenére, gyakorta veszedelmes és néha kiszámíthatatlan - egyéni döntés. (Ezt sugallja az első ,királybeszéd' Héraklés-allegóriája a választással.[279] Bármennyire "derekas" legyen, egyszer vagy sokszor, hatalma elnyerésekor, vagy uralkodása későbbi éveiben, emberi természetéből és annak korlátaiból fakadóan, válaszúthoz ér minden "király egyéniség".[280] Ilyenkor kell egy megfelelő vezető,[281] erre valók a barátok,[282] és ezért elengedhetetlen a "királyoknál" a több irányból ható,[283] folyamatos[284] nevelés.)

Ez utóbbit, híven a műfaj kezdettől fogva meglevő pedagogikus célkitűzéseihez,[285] Dión egy, bár egészében nem igazán eredeti,[286] de számos egyéni vonást mutató paideia-koncepció[287] részeként, az or. I. már ismert Héraklés-allegóriájában vetette fel,[288] majd immáron rendszerré formálva, az or. II-[289] és IV-ben,[290] valamint a harmadik ,királybeszéd'-ben[291] rajzolta meg.[292] Kifejtésére - az itt csak vázlatos jelleggel felsorakoztatott szempontok részletezőbb fejtegetésével együtt - tanulmányom későbbi folytatásaiban vállalkozom.[293]

The Idea of the "Good Princeps" at the Turn of the First and Second Centuries A.D.:
The Image of the Ideal Ruler in Dio Chrysostom and Pliny the Younger.


Part I: Dio Chrysostom, a Greek Intellectual in the Service of the Ideology of the Principate

-- Summary --


The last third of the first century A.D. and the first third of the second century A.D. mark a significant milestone in the history of imperial ideology. This constituted the critical period in the transformation of the Augustan image of the princeps. During the reigns of Domitian, Trajan and most especially Hadrian the emperor was transformed from the owner "in principle" of the authorities bestowed on him by the people of Rome, who is only formally enforcing this legal fiction, into a monarch with absolute power. The emperor had become the ruler with the highest power, the source of all legislative and administrative power, beyond whom there was practically no appeal. In the area of legis latio a second-century jurist described this phenomenon as voluntas principe suprema lex esto. This centralized "enlightened autocracy" demanded for its ideological foundation a similarly absolutized and theocratic conception of imperial power. Furthermore, it required a type of Zeus-Jovian "theology" of its origins and practice. Initially formulated under Domitian, this ideology came to a much fuller realization in the concept of Trajan as "chosen by the supreme god" and his declaration of "resemblance to gods." These concepts are present in a comprehensible form in the speeches of Pliny the Younger and Dio Chrysostom.

Jegyzetek

* A tanulmány jelen részében tárgyalt kérdések szélesebb összefüggéseihez l. kandidátusi disszertációm vonatkozó részeit: Plinius "Panegyricus"-a és Dión Chrysostomos első ,királybeszéd'-e mint a császárkori politikai gondolkodás dokumentuma etc. (1994); küln. 638skk. és 670skk., ill. LVIskk. (App. II); további irodalmi hivatkozásokkal. Néhány, a témához kapcsolódó szempont vázlatos áttekintését adom; "Az emberi nem kedveltje és gyönyörűsége" - A "jó császár" hivatalos és alattvalói képének autenticitása a principatus első évszázadában, in: Fuga temporum ("Festschrift" Eperjessy G. 70. születésnapjára), ELTE TFK 1997 (szerk. Závodszky G.); 21-30. A rövidítések feloldásához l. Index des périodiques et index de leur sigles, szerk. P. Rosumek, Suppl. à L'année Philologique, Paris 1982.

[1] Az itt használt fogalmak értelmezéséhez l. küln. J. Béranger, Recherches sur l'aspect idéologique du principat /Schweizerische Beiträge zur Altertumswissenschaft 6), Basel 1953. (rec.: L. Wickert, Gnomon 26 /1954/, 534-544.) és uő., Principatus - Études de notions et d'histoire politiques dans I'Antiquité gréco-romaine, Genève 1973. - A tanulmányban vizsgált kérdések mintegy keretéül szolgáló principatus-ideológia fogalmi pontosításához l. Béranger alábbi meghatározását: "Idéologie impériale c'est-à-dire un faisceau d'idées et d'opinions constituant une modele de souverain réalisé ou réalisable, conforme aux aspirations des citoyens." - J. B., l' Idéologie impériale dans l'Histoire Auguste, in: Bonner Historia-Augusta-Colloquium 1972-74, Bonn 1976; 29. Néhány további problémához hasznos eligazítással szolgál: "Ideologie und Herrschaft in der Antike"; WdF 528 (Darmstadt 1979; szerk. H. Kloft); az egyes résztémákhoz kapcsolódó gazdag bibliográfiával.

[2] Vö. J.R. Fears, Princeps a diis electus. The Divine Election of the Emperor as a Political Concept at Rome /Papers and Monographs of the American Academy in Rome XXVI/, Roma 1977; 153.

[3] Vö. J.R. Fears, The Cult of Jupiter and Roman Imperial Ideology, ANRW II 17,1 (Berlin - New York 1981; szerk. W. Haase), 3-141; 74skk; ill. 85skk. - A történeti háttérhez talán mindeddig a legjobb öszefoglalás: A. Garzetti, L'impero da Tiberio agli Antonini /Istituto di Studi Romani/, Bologna 1960 (ua. átdolgozott angol kiadásban: London 1974). Néhány speciális vonatkozású részlethez vö. még H. Bengtson, Die Flavier: Vespasian, Titus, Domitian. Geschichte eines römischen Kaiserhauses, München 1979., ill. ANRW II,2 (1975), 381-431 (Traianus); 432-476 (Hadrianus); és némileg távolabbról 329skk (az Antoninusok).

[4] J. Bleicken, Verfassungs- und Sozialgeschichte des Römischen Kaiserreiches I-II, Paderborn usw. 19812; küln. I,20skk. és passim. (Rec.: A.N. Sherwin-White, Gnomon 51 /1979/, 153skk.) Társadalmi alapjaihoz, ill. a princeps közjogi helyzetéhez l. még A. von Premerstein korábbi összefoglalását: Vom Werden und Wesen des Principats, ABAW Philos.-hist. Abt. /N.F./ Heft 15; München 1937; küln. 13skk; 176skk. és passim.

[5] Bleicken, I,60skk; 79skk. és küln.127skk.

[6] Dig. I 4,1- Ulpianus.

[7] Vö. E. Malcovati, Plinio il Giovane: il Panegirico di Trajano. Comm. da E.M., Firenze 1952; 1 (további irodalmi hivatkozásokkal).

[8] Vö. Fears, "Princeps" (1977), 222sk; és ANRW II 17,1 (1981), 81. Az egyes részletekhez l. küln, F. Magi, I rilievi Flavi deI Palazzo della Cancelleria, Roma 1945., ill. Cass. Dio /epit. Xiph./, LXVII 13,4 (ehhez l. Bengtson, "Die Flavier" 243.) és Stat. Silv. I 6,81-84sk (vö. W.C. McDermott - A. Orentzel, AJPh 98 /1977/, 24-34.).

[9] Vö. Fears, "Princeps" (1977), 222; 223. és ANRW II 17,1 (1981), 71 ( idézve a 37. sz. jegyzetben); 81. Néhány további szemponthoz l. küln. Y. Shochat, The Change in the Roman Religion at the Time of the Emperor Trajan, Latomus XLIV,2 (1985), 317-336.

[10] Vö. P. Desideri, Dione di Prusa. Un intellettuale greco nell' impero Romano /Biblioteca di Cultura Contemporanea CXXXV/, Messina-Firenze 1978; 310;311.

[11] A probléma "római szempontú" megközelítésére egy korábbi cikkemben tettem kísérletet: Tanárképzés és Tudomány VII (1992), 81-114. A számos "motívumból" egységesülő téma tágabb összefüggéseihez ma is nélkülözhetetlen: A.R. Anderson, Heracles and his Successors, Harv. Stud. in Class. Phil. XXXIX (1928), 7-58. További hivatkozással l. még a 214. sz. jegyzetet.

[12] Vö. F. Taeger, Charisma. Studien zur Geschichte des Antiken Herrscherkultes, Stuttgart I (1957); II (1960); II, 337skk., ill. 355skk. és küln. K.H. Waters, Traianus Domitiani Continuator, AJPh XC,4 (1969), 385-405; továbbá uő. ANRW II, 2 (1975), 385skk. és 399skk. Vö. még Fears, ANRW II 17,1 (1981), 71; 81 (további hivatkozásokkal l. a 34. sz. jegyzetet).

[13] Vö. Fears, "Princeps" (1977); küln. 226-242. és passim. - A téma szélesebb összefüggéseihez l. L.R. Taylor, The Divinity of the Roman Emperor /Philological Monographs, publ. the American Philological Association, No. I/, Middletown 1931., ill. W. Ensslin, Gottkaiser und Kaiser von Gottes Gnaden, ABAW /Philol.-Hist. Abt./, Heft 6; 1943. Részletes kifejtését l. kandidátusi disszertációm 502skk; 522skk., ill. küln. 577-637. (Plinius) és 638-730. (Dión) oldalain.

[14] A megjelenítés irodalmi előzményeihez (ill. metodikájához és hátteréhez) l. E.C. Evans tanulságos összeállítását: Roman Descriptions of Personal Appearance in History, Harv. Stud. in Class. Phil. XLVI (1935), 43-84; vö. még P. Hadot, "Fürstenspiegel": RACh VIII (1970), 555-632.has; küln. 574skk. - 597skk (Dión); 609sk (Plinius). Szélesebb, politikai-propagandisztikus szempontú összefüggéseihez megannyi illusztratív példával szolgál Taeger, "Charisma" II,261skk. Az egyes részletekhez vö. F. Trisoglio gyakorta felületes és vitatható, ám megannyi esetben továbbgondolásra érdemes megállapításait: La personalità di Plinio il Giovane etc., /Memoria dell'Accademia delle Scienze di Torino. Class. di Scienz. Moral. Stor. e. Fil., Ser. 4a n. 25./, Torino 1972; 50-96. és küln. 78-85. (L'imperatore ideale secondo Plinio), ill. Desideri (1978), 304skk. (a dióni or. I) és némileg távolabbról 287skk (or. II-IV). Kettőjük egybevetéséhez l. alább a 16. sz. jegyzetet.

[15] Más, kevesebb szerencsével, vagy jóval inkább: kisebb tehetséggel bíró szerzők ilyen tárgyú művei (vö. Plin. epist. VI 27,1-2., ill, III 18,1. és Paneg. 1,2. stb.), elsődlegesen vitatható irodalmi értékeik miatt, nem hagyományozódtak ránk. Ez a körülmény is, jóllehet áttételesen, a dióni or. I-IV., ill. különösen a pliniusi "Panegyricus" ,ideológiai' - propagandisztikus kvalitásainak (de mindenelőtt rétorikus kidolgozottságának: vö. Plin. epist. III 13,1-3.) kedvező kortárs, majd - minta értékűvé emelt (vö. J. Mesk, WSt XXXIV /1912/, 246skk.) - későbbi megítélésére utal: G. Kennedy, A History of Rhetoric II: The Art of Rhetoric in the Roman World 300 B.C. - A.D. 300, Princeton 1972; 542skk., ill. 566skk. Némileg távolabbról l. még A. Brancacci, Rethorike Philosophousa: Dione Crisostomo nella cultura antica e bizantina, Napoli 1986.

[16] A téma bevezetéseként l. Fears, "Princeps" (1977), küln, 144-154; 187sk; 245sk. (Plinius), ill. 154-158; 187sk. (Dión) és passim. Kettőjük egybevetéséhez vö. még F. Trisoglio, Le idee politiche di Plinio il Giovane e di Dione Chrysostomo, PPol V (1972), 3-43.

[17] Vö. L. Wickert, "Princeps /civitatis/" RE XXII,2 (Stuttgart 1954); 1198.has. 18 - 2296.h. 51sk; küln, 2222.h. 35skk (imponáló mennyiségű auktorhellyel és gazdag bibliográfiai hivatkozásokkal). A későbbi időszak publikációinak értékelő felsorolását adja uő.: Neue Forschungen zum römischen Prinzipat, ANRW II,1 (Berlin - New York 1974; szerk. H. Temporini), 3-76; küln. 59skk.Néhány további részlethez l. még P. Zanker, Prinzipat und Herrscherbild, Gymnasium 86 (1979), 353-368. és A. Wallace-Hadrill, The Emperor and his Virtues, Historia XXX,3 (1981), 298-323. A princeps tevékenységéhez, szerepéhez és hivatalos portréjához átfogó jelleggel (zömében egy későbbi időszak vonatkozásában), vö. még küln. F.Millar, The Emperor in the Roman World (31 BC - AD 337), Cornell University Press; Ithaca, New York 1977; passim.

[18] L. pl. Plin. NH XVIII,7 (35) és Plin. Paneg. 42,1; vö. 34,l; 35, 2-3., ill. 33,4. stb. (a további auktorhelyek felsorolását l. C.-O. Reurenél: De scriptorum ac litteratorum hominum cum romanis imperatoribus inimicitiis, Paris /Thèse/ 1891). A fentebb csupáncsak vázolt problémák egészéhez, bevezető jelleggel, l. küln. K.Hopkins - G.Burton, Ambition and Withdrawal: The Senatorial Aristocracy under the Emperors. In: K. Hopkins, Death and Renewal /Sociological Studies in Roman History 2/, Cambridge 1983; 120-200. Vö. még Alföldy G., Római társadalomtörténet, Budapest 1996. /ném. ered.: 19843/; 64-99. (A principatus korának társadalmi rendje) és küln. 76-80 (A szenátori rend).

[19] A jelenség, ill. a divinitasra formált uralkodói igény általános értékeléséhez l. Taeger, Charisma II,285skk; 333skk; 339skk; egyes speciális vonatkozásaihoz Bengtson, "Die Flavier" (1979), 179-214. és 215skk. Vö. még L. Koep, "Divus", RACh III (1957), 1251-1257.has; küln. 1253skk.

[20] Vö. Plin. Paneg. 2,6., ill. 46,4. - a további helyek felsorolását l. Trisoglionál: "Plinio il Giovane" (1972), 28-33 (I. predecessori di Traiano). Újabban l. még P. Soverini, Impero e imperatori nell' opera di Plinio il Giovane: Aspetti e problemi del rapporto con Domiziano e Traiano, ANRW II 33,1 (Berlin-New York 1989; szerk. W. Haase), 515-554.

[21] Vö. Plin. Paneg. 7,6 (a szóhasználathoz l. Gai. inst. II, 153skk.). - A fentebb vázolt problematika tömör, mindazonáltal széles összefüggéseire kitekintő értékelését adja L. Wickert, RE "Princeps"; XXII,2 (1954), 2157.has. 3skk; vö. ANWR II,1 (1974), 46skk.

[22] Paneg. 5,1-2skk. és küln. 7,4-6 (6: Imperaturus omnibus eligi debet ex omnibus; a dinasztikus úton történő öröklés energikus elutasítása!); 8,1; 10,3; Dión, or. I,65., ill. 84. Vö. Wickert, RE "Princeps"; XXII,2 (1954), 2200.has. 53skk. és ANRW II,1 (1974), 54skk.

[23] Vö. G.E.F. Chilver, The Army in Politics, A.D. 68-70, JRS XLVII (1957), 29-35., ill. M. Grant, The Army of the Caesars, London 19752; 181skk. Vö. még kandidátusi disszertációm 505-522. oldalaival (további irodalmi hivatkozásokkal).

[24] Vö. K. Strobel, Zu zeitgeschichtlichen Aspekten im ,Panegyricus' des jüngeren Plinius: Trajan - "Imperator invictus" und "novum ad principatum iter", in: Zur Deutung von Geschichte in Antike und Mitteralter. Bamberger Hochschulschriften: Heft 11; Bamberg 1985; 9-12; 13-25., ill. 26-51. - (Anhang I-II); 51-112; 26skk.

[25] Vö. Tac. Agr. 3,1: beatissimi saeculi ortu (a helyhez l. R.M. Ogilvie - I. Richmond kommentárját: Oxford 19702; 136.); vö. még Agr. 44,5.

[26] A probléma bevezetéseképp, áttekinhető jelleggel, l. küln. Trisoglio, "Plinio il Giovane" (1972), 22skk., ill. PPol V (1972), 3skk. Vö. még D. Kienast, Nerva und das Kaisertum Trajans, Historia XVII (1968), 51-71(passim). A beszédek (a szerzők karakterével, társadalmi helyzetük különbözőségével, és ebből is adódó sajátos politikai törekvéseivel-indíttatásaival összefüggő) eltérő hangvételére a 38. sz. jegyzetben térek ki. A pliniusi "Panegyricus" jellegének bonyolult és szerteágazó problematikájához ("egy senator alkotása" vagy "az udvari történetírás, ill. a császári propaganda sajátos terméke") l. Fears, Princeps" (1977), 151sk; további irodalmi hivatkozásokkal. A dióni or. I-IV (etc.) fenti szempontú értékeléséhez vö. H. von Arnim, Leben und Werke des Dio von Prusa etc., Berlin 1898; küln. 326. és 421; továbbá Desideri (1978), 357., ill. C.P. Jones, The Roman World of Dio Chrysostom, Cambridge, Mass. - London 1978; 115. Néhány további, e kérdést is érintő munkára (J. Moles. /1990/, A. Brancacci /1980/, B.F. Harris) a későbbiek során (a 41. sz. jegyzet végén, ill. a 44. jegyzet második felében) utalok.

[27] Vö. Trisoglio, PPol V (1972), 8. és Kienast, Historia XVII (1968), 66skk. Ez utóbbihoz l. L. Wickert kritikai észrevételeit: ANRW II,l (1974), 57sk.

[28] Vö. Plin. Paneg. 10,4: Iam te providentia deorum (értelmezéséhez l. J. Béranger, Hermes 88 /1960/, 475skk. és Fears, "Princeps" /1977/, 9; 245; 271-273., ill. 271-279; 289. és ANRW II 17,1 /1981/, 74skk; 80skk.) primum in locum provexerat - hódol Traianusnak vérbeli panegyristához méltón a szerző, majd (rendkívül karakterisztikusan, az uralkodói hatalom isteni eredete mellett annak voltaképpen korlátlan lehetőségeire, birtokosának csak józan önmérséklet által korlározható, szinte isteni hatáskörére is utalva: 55,9; vö. Sen. De clem. I 1-3skk.) az 56,3-ban megismétli ezt a gondolatot: ad te /sc. Traianum/ imperii summam et cum omnium rerum tum etiam tui potestatem di transtulerunt. Miként a császár a hatalom elfogadásával mindenekelőtt az isteni akarat visszautasíthatatlan parancsának engedelmeskedik (8,2; vö. 9,4., ill, 5,5; 6,2;4; 7,1;3; Dión, or. III, 55. stb.), s nem pusztán saját célkitűzéseinek érvényesítése végett és/vagy alattvalói javára uralkodik, hanem egy mindenekfelett álló hatalom eszközévé lesz, úgy alattvalói is - mivel legfőbb földi urukat, a császárt maguk az istenek választották ki a legfőbb istenség kezdeményezése és szempontjai alapján az uralkodásra (l. küln. 10,4. és 56,3; távolabbról vö. még 80,4-5.) - túl az emberi törvényeken, mintegy az imperator képviselte isteni rend törvényének engedelmeskednek (vö. 80,4-5. és Dión, küln. or. I, 42-45. ).

[29] Vö. Plin, Paneg. 80,3sk (latin irodalmi előzményeihez l. küln. Hor. Carm. I 12,49-60sk. és Sen. De clem. I 1,2. Ez utóbbihoz l. J.R. Fears, Hermes CIII /1975/, 486-496.). - A dióni or. XXXVI első fele, a jogszerűen (ti. a joggal és a törvénnyel összhangban: vö. III,45., ill. I,43.) kormányzott államról szóló sztóikus tanítást kifejtő rész, felkeltette már H. von Arnim érdeklődését is, aki az ott tárgyaltak vonatkozásában határozott hasonlóságot vél fellelni az or. I,42., ill. a III,50. megállapításaival: "Leben und Werke" (1898), 483skk. Vö. még M. Szarmach, Mowa Olimpijska (XII) i Borystenejska (XXXVI) Diona z Prusy, Meander XXXI,11-12 (1976), 462-472; 470sk. és Desideri (1978), 318skk.

[30] A két, hasonló gondolatokat megfogalmazó beszéd (az or. III és LXII) szövegkritikailag igazolható összefüggéseire már H. von Arnim is felhívta a figyelmet: "Leben und Werke" (1898); 416skk. (vö. még az 53. sz. jegyzettel).

[31] A helyhez l. A.N. Sherwin-White kommentárjának (The Letters of Pliny etc., Oxford 19682) 679. oldalát; további irodalmi hivatkozásokkal.

[32] Vö. Hom. II. II,196sk. - Mindezekről később részletesebben is szólok, a 34skk. oldalakon felsorolt helyek értelmezése során.

[33] Amamus quidem te /sc. Traianum imperatorem/ in quantum mereris. Némileg távolabbról vö. Tac. ann. XV 67,1-2 (ez utóbbihoz l. Sen. De clem. I 13,1.).

[34] Plin. Paneg. 7,6: eligere (l. a 22. sz. jegyzetet) és küln. 1,5: /imperator/ ab Iove ipso ... electus est (vö. 94,4.). - Az ,eligere' fogalmának pontos jogi értelmezéséhez l. Ch. Wirszubski, Libertas as a Political Idea at Rome during the Late Republic and Early Principate /Cambridge Classical Studies/, Cambrigde 1950; 156 (rec.: A. Momigliano, JRS XLI /1951/, 146-153.). A dióni terminológiához, ill. a szónok ezzel kapcsolatos gondolataihoz (küln. or. I, 84: /Zeus/ epetrepsen autói /sc. Héraklei/ basileuein tu sympantos anthrópón genus hós onti hikanói) l. kandidátusi disszertációm 710-717. oldalait (III/3.8.-1: A próbatétel kérdése, ill. a választás és a kinevezés problematikája).

[35] Vö. a 12-13. sz. jegyzetekkel. Domitianus (a Traianus által propagált uralkodói kép megannyi elemét megelőlegező) principatus-felfogásának értékeléséhez l. küln. K. Christ, Zur Herrscherauffassung und Politik Domitians. Aspekte des modernen Domitianbildes, SZG 12 (1962),187-213. és K.H. Waters, The Character of Domitian, Phoenix XVIII,1 (1964), 49-77., ill. uő. AJPh XC,4 (1969), 385-405 (l. a 12. sz. jegyzetet ). Vö. még B.W. Jones, Domitian's Attitude to the Senate, AJPh XCIV (1973), 79-91., ill. J.-L. Girard, Domitien et Minerve: une prédilection impériale, ANRW II 17,1(1981), 233-245. - A témához, magyar nyelven, l. Hahn I. rövid tanulmányát: A császár és az istenek, in: Hitvilág és történelem, Budapest 1982; 245-267; küln. 256skk. (= Világosság 1972. 5. sz.); az ott tárgyalt kérdésekhez átfogóan: L. Cerfaux - J. Tondriau, Un concurrent du Christianisme. Le culte des souverains dans la civilisation gréco-romaine, Tournai 1957.

[36] Vö. a 29. sz. jegyzet első felével, és ott küln. J.R. Fears, Nero as the Viceregent of the Gods in Seneca's De Clementia, Hermes CIII (1975), 486-496 (a korábbi irodalon felsorolásával). Vö. még uő. ANRW II 17,1 (1981), 69;70sk. és küln. 74skk; 85skk.

[37] Vö. Fears, ANRW II 17,1(1981),71: "This dual theme the emperor as viceregent of Jupiter and Jupiter as protector of his viceregent were to form the two pillars of a Jovian theology of imperial power at Rome" (Nero görögországi körútjának ideológiai fejleményeihez kapcsolódó megállapítás. Ez utóbbihoz l. B.H. Warmington, Nero: Reality and Legend, London 1969; 116-122., ill. 155skk. és passim).

[38] G. Kennedy - H. von Arnimra visszamenő (1898; 324) - találó megállapítása szerint Plinius (Traianus császárhoz intézett köszönőbeszédében, a "Panegyricus"-ban) úgy beszél, mint egy római arisztokrata, s mint az állam irányításának részese, aki közvetlenül is részt vesz a politikai bonyodalmakban, Dión pedig (küln. első és harmadik, ,basilikos'-ában: v. Arnim, 325skk; 395skk; 399. stb.) mint egy görög entellektüel, bizonyos függetlenséggel, filozofikus és morális meggyőződéssel (vö. Sherwin-White, "The Letters of Pliny" /1968/, 251). Dión kevéssé hízeleg mint Plinius - állapítja meg az amerikai kutató -, beszédében kevesebb a személyes és speciális vonatkozás; gondolatai sokkal mélyértelműbbek és kidolgozottabbak; példázatait Homérosztól veszi (vö. Desideri /1978/, 350sk; 362; 368. és passim), s mondanivalóját olyan klasszikus irodalmi modelleken át fejezi ki és jeleníti meg, mint Szókratész és Diogenész alakjai (or. III. és IV; vö. Desideri 313; 338sk; 367., ill.305; 311; 313; 317. és távolabbról 201-212.: or. VI; VIII-X): "The Art of Rhetoric in the Roman World" (1972); 579. Beszédeire - bár sokszor így sem könnyű és vonzó olvasmányok - mindenesetre kevéssé illik az, a pliniusi "Panegyricus" kapcsán tett nordeni megállapítás, miszerint, amit a szerző itt nyújt, még az ilyesfajta (ti. az epideiktikus műfajhoz tartozó) antik beszédek értő és elnéző ismeretében is, túl sok a modern ember idegeinek (Die antike Kunstprosa etc. I-II, Leipzig 1898; I,321.). A beszéd történeti értékét ez mindenesetre aligha kérdőjelezheti meg. A később részletesebben is elemzett "Panegyricus" kapcsán itt csak annyit, hogy szerzője olyan mértékű alkalmazkodást, és oly különös képességeket mutat fel a császári propaganda szolgálatában, hogy - M. Durry (Pline de Jeune, Panégyrique de Trajan etc., Paris 1938; 35skk.), ill. L.Wickert nyomán (l. küln. Princeps und Basileus, Klio XXXVI,1-2 /1943-1944/, 1-25; 21skk.) - már R.Syme is joggal állapíthatta meg, hogy "many chapters of that speech could bear coin legends for their titles": Tacitus I-II, Oxford 1958; II,754. Korábbi állítását (1949) fenntartva, így L. Wickert méltán nevezhette a "Panegyricus"-t Plinius ,nagy állambeszédének': WdF 135 (Darmstadt 1969; szerk. R.Klein), 131. - A ,királybeszédek' és a "Panegyricus" rövid egybevetéséhez újabban l. küln. J.(L.) Moles (1990; bibliográfiai adatait l. a 44. sz. jegyzetben), 301-303.

[39] Vö. a 15. sz. jegyzettel. - Az érmeléshez l. küln. G.G. Belloni, Significati storico-politici delle figurazioni e delle scritte delle monete da Augusto a Traiano. Zecche di Roma e ,imperatorie', ANRW II,1 (Berlin - New York 1974; szerk. H. Temporini), 997-1144; küln. 1069-1075 - Nerva, ill. 1076-1123 - Traianus érméi (l. még az 1093sk. oldalakat a Hercules-érmék interpretációjával). További hasznos információkkal, kiegészítésekkel szolgál D. Mannsperger ugyancsak a fenti kötetben megjelent tanulmánya: ROM. ET AVG. Die Selbstdarstellung des Kaisertums in der römischen Reichsprägung, ANRW II,1 (1974), 919-996; küln. 967-970 (és passim). A korszakra vonatkozó legfontosabb feliratok - és gyakorta érmek - szisztematikus összeállítását adja E.M. Smallwood: Documents Illustrating the Principates of Nerva, Trajan and Hadrian; collected by E.M. S., Cambridge 1966.

[40] Vö. Trisoglio, PPol V (1972), 8. - Mindez a pliniusi mű egyik gondolati csomópontja, a princeps és a legfőbb istenség kormányzata alá rendelt dolgok és ügyek összehasonlítását (80,3; vö. Dión, or. I,42., ill. III,50. és XXXVI, 18-23; 24-38.) záró konklúzió alapján is nyilvánvaló: Talia esse crediderim quae ille mundi parens (vö. Stat. Silv. IV 1,17) temperat nutu (vö. Paneg. 4,4; vö. még Cic. pro Rosc. 45 /131/ és Sen. De clem. I 1,2.), si quando oculos demissit in terras et fata mortalium inter divina opera numerare dignatus est - írja a Paneg. 80,4-ben a senator Plinius, majd az udvari ember adulatórikus hangvételét az isteni eredetű uralkodói hatalom teoretikusának szerepével vegyítve, ill. váltva fel (vö. a 26. sz. jegyzet második felével), a következőképpen fűzi tovább fejtegetéseit: qua nunc parte liber solutusque tantum caelo vacat /sc. Juppiter/, postquam te /sc. Traianum/ dedit, qui erga omne hominum genus vice sua - fungereris (vö. Sen. De clem. I 1,2; a két mű párhuzamaihoz l. J. Mesk, WSt XXXIII /1911/, 87skk.). /5/ Fungeris enim sufficisque m a n d a t i (vö. Dión, or. III,55.), cum tibi dies omnis summa cum utilitate nostra (vö. Dión, or. 1,21;23; III,40-41; 55-88. stb.), summa cum tua laude condatur (Paneg. 80,4-5; vö. 80,3., ill. 30,5. A fenti helyekhez l. még F. Trisoglio megjegyzéseit: PPol V /1972/, 12.).

[41] Dión Chrysostomos (PIR2 D 93) szándékolt egyszerűségében gyakorta nagyon is bonyolult alkotói személyiségének kiformálódásához l. küln. J.L. Moles, The Carreer and Conversion of Dio Chrysostom, JHS 98 (1978), 79-100; vö. D. Ferrante, Augustinus 32 (1987), 99-104. A későbbi évek során "filozófiával is foglalkozó szofistából filozófusként fellépő szofistává váló" prusai rétor (vö. Szepessy T., AntTan XXIX,1 /1982/, 112-133; 114. és közelebbről G.R. Stanton, Sophists and Philosophers: Problems of Classification, AJPh 94,4 /1973/, 350-364; 353sk.) tevékenysége hátteréhez l. V. A. Sirago, La seconda sofistica come espressione culturale della classe dirigente de II sec., ANRW II 33,1 (Berlin - New York 1989; szerk. W. Haase), 36-78; G. Anderson, The pepaideumenos in Action: Sophists and their Outlook in the Early Roman Empire, ANRW II 33,1 (1989), 79-208 (némileg távolabbról vö. még C. Moreschini, ANRW II 34,2 /1994/, 1234-1247: Aelius Aristeidéshez), ill. B. Forte, Rome and the Romans as the Greeks saw them /Papers and Monographs of the American Academy in Rome XXIV/, Roma 1972 (Index: 664sk.). Az "aranyszájú" prusai Dión alkotói karakteréhez, irodalmi és esetenként: politikai törekvéseihez l. Desideri (1978: 22-23. és küln. 283-332skk.: Dione consigliere del principe; vö. még 376skk; 382skk.) és C.P. Jones (1978: küln. 115-124skk; gazdag bibliográfiával, ill. az előző esetben a téma korábbi irodalmának szinte kimerítő részletességű felsorolásával). Ezekhez - újabban - l. még B.F. Harris, Dio of Prusa: a Survey of Recent Work, ANRW II 33,5 (Berlin - New York 1991; szerk. W. Haase), 3853-3881. Néhány további - a téma szempontjából kiemelkedő jelentőségű - monografikus feldolgozásra, ill. cikkre és tanulmányra (ez utóbbiakhoz l. küln. a 44. sz. jegyzetet) a későbbiek során utalok.

[42] Dión a három "normális" államforma, a monarchia, az arisztokrácia és a demokrácia még Platóntól (Politikos XXXI 291d - 292a.skk.), ill. részben Aristoteléstől (Pol. III,7 - 1279a.skk; Eth. Nic. VIII, 12 - 1160a.skk) kidolgozott elméletéből indul ki itt - egyes elemeiben Polybios nyomán (VI, 3-9 -541/498/-549/505/), amit az or. III 45-47. kaputjaiban azután a három "elfajzott", a törvénnyel szemben álló (paranomos) államforma rövid, "parallelisztikus-oppozícionális" megjelenítése követ. Az itt csupáncsak vázolt probléma bevezetéseként l. küln. J. De Romilly, Le classement des constitutions d'Hérodote a Aristote, REG LXXII (1959), 81-99., ill. K.-W. Welwei, Demokratie und Masse bei Polybios, Historia XV,3 (1966), 282-301.

[43] Dión Chrysostomosnak nyolcvan beszéde maradt ránk (csaknem valamennyi dialexis). Ezek közül kettő - az or. XXXVII /'Korinthiakos'/ és LXIV /'Peri tychés' II/ - nem saját alkotása, hanem tanítványának, az arelatei Favorinusnak tulajdonítható. Karakterizálásukhoz, ill. Dión elveszett műveihez - áttekinthető jelleggel - l. küln. W. Christ - W. Schmid - O. Sthlin, Geschichte der griechischen Literatur etc. /Handbuch der Altertumswissenschaft VII/ II.1., München 19246; 361-367., ill. ennél valamivel bővebben W. Schmid, RE V (Stuttgart 1905); "Dion No. 18", 848.has.15-877.h. 8sk; küln. 869.h. 67skk. (Vö. még A. Lesky, Geschichte der griechischen Literatur, München 19934; 932sk. és passim.) Az elsődlegesen irodalmi érdeklődésre számot tartó részletek kifejtését l. küln. H. V. Arnimnál (1893) és P. Desiderinél (1978). A stílus kérdéséhez és közelebbről a stílusok az egyes beszédeken belül is érvényesülő váltakozásához máig alapvető W. Schmid, Der Atticismus in seinen Hauptvertretern I-IV, Stuttgart 1887-1896; I (1887), 72-191; vö. E. Norden, Die antike Kunstprosa etc. I-II. Leipzig 1898; I,344skk. és küln. I,422-427 (a dióni or. XXXVII és LXIV-hez). Itt csak utalni tudok arra, hogy hogy ez a mellékesnek látszó kérdés kiemelkedő jelentőséggel bír témánk szempontjából. Már P. Desideri is joggal mutatott rá, hogy a stílusok változatossága (ill. azok váltakozása pl. az egyes ,basilikosok'-on belül) a szónok eszmei elkötelezettsége egyik bizonyítékának tekinthető: (1978) 305.

[44] Dión monarchikus nézeteihez a kutatásban máig alapvető V. Valdenberg a témára vonatkozó korábbi megállapításokat összegző (azokat kritikailag értékelő, s inkább csak egyes részleteiben továbbfejlesztő) dolgozata: La théorie monarchique de Dion Chrysostome, REG XL (1927), 142-162 (bővebb - orosz nyelvű - változata: Filozofija politicseszkaja Diona Chrysostoma, Izvesztyija Akademii Nauk USSSR, Otgyelenyije Hum., 6, 20 /1926/; 943-974; 1281-1307. és 1533-1554: non access.). F. Trisoglio már említett, Dión monarchikus nézeteit a pliniusi gondolatokkal ütköztető, ill. azokkal párhuzamba álllítva elemző tanulmányán kívül (Le idee politiche di Plinio il Giovane e di Dione Chrysostomo, PPol V /1972/, 3-43; küln. 3skk. és 7skk.) a témához - újabban - l. küln. J. Moles, The Kingship Orations of Dio Chrysostom, in: F. Cairns - M. Heath (edd.), Papers of the Leeds International Latin Seminar 6: Roman Poetry and Drama, Greek Epic, Comedy, Rhetoric, Leeds 1990; 297-375. és A. Brancacci, Struttura e fonti della terza orazione ,Sulla regalita' di Dione Chrysostomo: Dione e l' "Archelao" di Antisthene, ANRW II 36,5 (Berlin - New York 1992; szerk. W. Haase), 3309-3334. Az egyes problémák vizsgálatához hasznos eligazítással szolgál: An Index to Dio Chrysostomus (complied by R. Koolmeister and Th. Tallmeister; edited by J. F. Kindstrand), Uppsala 1981. Néhány további munkára a későbbiek során utalok.

[45] A legjobb államformának azt tartja Dión, amely magában a természetben uralkodó harmóniát és törvényességet mintázza és testesíti meg (XXXVI, 29skk; XL, 35skk. stb.). Ez az ő felfogásában természetesen csak a - filozofikus szellemben vezetett (l. küln. XLIX, 3skk.) - monarchia, ill. annak ,pozitív válfaja', a basileia lehet: l. küln. III, 43skk; vö. LVI. Mindezek éles ellentéte, mintegy torzképe a Tyrannis (I, 67skk; III, 25skk; XXXII, 26; XLVII, 23skk; vö. VI), amely a törvénytelenségen alapul (vö. III, 44.), s amelyet állandó zűrzavar és bizonytalanság jellemez (vö. I, 76-82.); így a legrosszabb valamennyi lehetséges államforma közül. - Néhány további részlethez l. a 126. sz. jegyzetet.

[46] Vö. or. I,42., ill. XXXVI, 29sk. - Nikoklésnek ajánlott egyik - viszonylag korai - beszédében már Isokratés is lényegében Zeus (monarchikus) kormányzatának példája nyomán kísérelte meg megalapozni a monarchia ideologiai létjogosultságát, ill. kimutatni annak mindenek fölött álló politikai előnyeit: III,26. Néhány további párhuzam: Sen. De clem. I 19,2. - Dión, or. III,50 (l. még Sen. De clem. I 7,1. - Dión, or. III,52.); vö. Plat. Politikos XL-301e és Xenoph. Cyr. V 1,24; továbbá SVF III, 329. stb.

[47] Vö. or. II, 72. és III,50 (a mindenség monrachikus kormányzata és Zeusz mint a mindenség királya).

[48] Mivel a földi királyságok - rendjük tekintetében - igazi harmóniát alkotnak a kozmikus égi állammal, (a lehetőségekhez mérten: I,37; III, 82; vö. LIII,11. stb.) kormányzásuknak is éppoly tökéletessé kell válnia, mint Zeus kormányzata. Mindebből pedig logikusan következik, hogy a királyoknak mindenekelőtt Zeust kell utánozniuk: benne és kormányzatában kell látniuk a magukra vonatkoztatható példát, és az alattvalóik körében érvényesítendő igazgatási modellt. Vö. E.R. Goodenough, The Political Philosophy of Hellenistic Kingship, Yale Class. Stud. 1 (1928), 55-102. = WdF 528 (Darmstadt 1979): Die politische Philosophie des hellenistischen Königtums, 27-89; küln. 42sk; 49; 52; 67. és passim.

[49] Realisztikusan szemlélt helyzetéhez l. küln. or. XXXI, 161-162. - A téma áttekintéséhez l. a 65. sz. jegyzet második felében felsorolt (hovatovább klasszikus feldolgozásnak minősíthető) műveket. Rövid, ám jó összefoglalás: J. Keil, The Greek Provinces, in: CAH XI2 (1954), 555-605. Vö. még D. Magie, Roman Rule in Asia Minor - to the End of the Third Century after Christ I-II, Pinceton 1950; I,566skk. és küln. I,593skk. Diónhoz: II,1633 (Index).

[50] Vö. A.H.M. Jones, Roman Economy, Oxford 1979; 101skk.

[51] A hatalomgyakorlás tekintetében Dión mindezt úgy foghatta fel, miként majd a második század derekán Aelios Aristeidés, aki a római monarchiát sajátosan a "legderekabb vezető", a császár igazgatása alatt álló "világméretű démokratiának" nevezi (or. XXVI, 60 - K). Vö. Ch.G. Starr (Jr.), The Perfect Democracy of the Roman Empire, Amer. Hist. Rew. LVIII,1 (1952), 1-16. és R. Klein, Die Romrede des Aelius Aristeides (fordítással egybekötött szövegkiadás, kommentárokkal; Texte zur Forschung: Bd. 45), Darmstadt 1983; 89sk. Az Imperium belső ügyei - "lényegi vonásai" - iránt megnyilvánuló görög érdeklődés sokban rokonítható, korábbi példájaként l. H. Strasburger, Poseidonios on Problems of the Roman Empire, JRS LV (1965), 40-53; a későbbi időszak vonatkozásában E.D. Phillips, Three Greek Writers on the Roman Empire, Classica et Mediaevalia XVIII (1957), 102-119 (Plutarchos, Dión Chrys. és Ael. Aristeidés). A kérdés jelenleg legjobb monografikus feldolgozása B. Forte-é: "Rome and the Romans as the Greeks saw them" (1972; l. a 41. sz. jegyzetet). Néhány sajátos szemponthoz hasznos kiegészítésekkel szolgál P. Desideri, Dione di Prusa fra ellenismo e romanità, ANRW II 33,5 (Berlin - New York 1991; szerk. W. Haase), 3882-3902. Vö. ehhez G.W. Bowersock, Greek Sophists in the Roman Empire, Oxford 1969 (a téma mindeddig legjobb feldolgozása! Kritikai értékelését l. L. Cracco-Ruggininél: Sofisti greci nell'impero romano, Athenaeum N.S. XLIX /1971/, 402-425. Néhány további munkához l. a 41. sz. jegyzet első felét.)

[52] A beszédhez, ill. az azt szorosan követő, s mintegy kiegészítő ún. diogenési beszédekhez (or. VI; VIII-X) l. küln. M. Szarmach, Les discours Diogeniens de Dion de Pruse, Eos LXV (1977), 77-90. Vö. még Desideri (1978), 201-204; 205. és 207sk; továbbá A. Brancacci, Tradizione cinica e problemi di datazione nelle orazioni diogeniane di Dione di Prusa, Elenchos 1 (1980), 92-122.

[53] Az or. LXII (,Peri basileias kai tyrannidos') sok tekintetben voltaképp egy összeállítás Dión ,peri basileias'-típusú beszédeinek egyes locusaiból: l. v. Arnim (1898), 414skk. és küln. 416sk (vö. a 30., ill. a 162. sz. jegyzettel). A probléma újbóli vizsgálatával hasonló eredményre jutott M. Szarmach is: "Mowy królewskie" Diona z prusy, Eos LXIV,2 (1976), 163-175; 169.

[54] A fent jelölt sorozat első darabjának voltaképpen az első ,királybeszéd' "keletiesített" változatának is felfogható or. XXXVI (,Borystheneika' vagy más néven ,Olbiakos': Desideri (1978), 318-327.) tekinthető: Szarmach, Meander XXXI, 11-12 (1976), 471. Rövid karakterizálásához l. még a 125. sz. jegyzet második felét.

[55] Vö. R. Höistad, Cynic Hero and Cynic King. Studies in the Cynic Conception of Man, Uppsala 1948; 150skk. és küln. 184skk; 193; 213skk. és passim.

[56] A rendelkezésünkre álló (töredékessége ellenére is impozáns, a szónoki művek tekintetében - ritkának mondható szerencsével - csak kisebb veszteségekkel ránk hagyományozódott) dióni életmű (l. a 43. sz. jegyzetet) számos megnyilatkozása mutatja, hogy szerzőnk - mint "mestereinek" nyomán haladó elméleti gondolkodó, mint szülővárosa és "tágabb pátriája" politikai életében tevékeny részt vállaló gyakorló politikus (Jones /1978/, küln. 95skk.), s úgy is, mint az uralkodói hatalom a kormányzat aktuális ideológiai-propagandisztikus igényeinek oldaláról kiinduló ,teoretikusa' (egy erre irányuló korai - állítólagos - kísérletéhez l. Philostr. vit. Apoll. V, 27-38; vö. vit. Soph. I,7 /488/, ill. Desideri /1978/, 63skk.) - különös figyelmet szentel annak, hogy meghatározza a ,természeti törvénnyel' összhangban álló, a törvények uralta tökéletes, ill. helyesen kormányzott állam, valamint a méltóképp igazgatott polis fogalmát. Mindez leginkább, vagy a legfigyelemre méltóbb formában - legalábbis F.E. Devine szerint - a XXXVI. (19-23; vö. 32.), a III. (58-61) és a XXXIV. (16.) beszéd egyes passzusaiban jelentkezik: Stoicism on the Best Regime, JHI XXXI, 3 (1970), 323-336; 332skk. A fent felsorolt helyek, ha torzításokkal is, de lényegében valós képet adnak Dión monarchikus nézeteiről. Bepillantást engednek az isteni és az emberi közösségek kormányzatáról vallott, a lehetségesnek tartott és az optimálisnak ítélt kormányzati formákról kialakított felfogásába. Egy további - eklatáns - példa: or. XLIII, 11; vö. XXXVIII, 36 (a Diónnal kapcsolatban felhozott vádakkal, ill. a bithyniai római kormányzat "zsarnoki" magatartásával kapcsolatban). A helyekhez l. Desideri /1978/, 594., ill. 593 (a munkán belüli hivatkozások felsorolásával); tágabb összefüggéseihez Jones /1978/, 83skk. és 95skk. - A monarchia témájához (Goodenough a 48. sz. jegyzetben feltüntett tanulmányánál szélesebb kitekintéssel) talán mindmáig a legjobb összefoglalás: J. Kaerst, Studien zur Entwickelung und theoretischen Begründung der Monarchie im Altertum /Historische Bibliothek Bd. 6/, München u. Leipzig 1898; küln. 63skk. és 73sk (vö. még uő.: Die monarchische Idee, in: Geschichte des Hellenismus I-II, Berlin 1927; II,296-325.). A fentiek összegzéséhez l. Desideri (1978), 282-332skk.

[57] Távolabbról, de még a témához kapcsolhatóan l. küln. Les discours politiques de Thémistius dans leur rapport avec l'antiqiuté, Byzantion I (1924), 557-580.

[58] L. a 44. sz. jegyzet első felét.

[59] REG XL (1927), 162. - A kérdéshez, bevezető jelleggel, l. még H. Haupt, Dio Chrysostomus als Historiker, Philologus XLIII, 3 (1884), 385-404. Némileg távolabbról vö. K. Reinhardt, Philosophy and History among the Greeks, Greece Rome 1 (1954), 82-90.

[60] L. pl. I 9,1skk; 15,1skk (Augustus); I 12,1-3 (az idősebb Dionysios és L. Sulla); I 25,1 (Alexandros); II 1,2 (Burrus és Nero) stb.

[61] A munkához l. küln. T. Adam, Clementia Principis. Der Einfluss hellenistischer Fürstenspiegel auf den Versuch einer rechtlichen Fundierung des Prinzipats durch Seneca /Kieler Historische Studien 11/, Stuttgart 1970. Vö. még M.T. Griffin, Seneca - A Philosopher in Politics, Oxford 1976; küln. 143-145. ill. 146-148. és passim.

[62] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 162. és Schmid, RE V (1905), "Dion"; 873.has. 49skk. Némileg távolabbról vö. még F.E. Devine, JHI XXXI, 3 (1970), 323-336; 332skk.

[63] Erre nem csupán a beszédek témája utal, de erre engednek következtetni az uralkodónak a beszédekben történő gyakori megszólításai is: or. I, 36;49;58;84; vö. 9. és 10; or. III, 2;3; vö. 41. - A kérdéshez l. küln. v. Arnim (1898), 329sk. és Desideri (1978), 304; vö. 350 /1/.

[64] L. v. Arnim (1898), 329sk. (or. I) és 399., ill. 414sk (or. III).

[65] A szónok ,királybeszédei'-ben - a hellénisztikus hagyományoknak megfelelően - csaknem mindig basileusnak nevezi az uralkodót (vö. Wickert, RE "Princeps" XXII,2 /1954/, 2114.has. 8sk. és 2113.h. 28skk; vö. 2065.h. 19skk. és Béranger /1953/, 50skk., ill. 44skk.), s csupán két ízben - talán nem véletlenül a Traianusszal való kapcsolatok közelivé és bensőségesebbé válásáról tanúskodó - harmadik ,basilikos'-ban használja (egyben a császári hatalom közvetlenebb formában történő eszmei szolgálatára is utaló módon) a római császár méltóságával kapcsolatban a közjogilag is korrekt autokratór megnevezést (or. III, 2;3; vö. 41 - l. Appian. prooim. 6). Mindez persze Diónnak Rómához és a "római világhoz" való viszonyával, ill. a görögség közös - nagy - múltjához való (gyakorta ellentmondásos) viszonyulásával is összefügg. Az előbbiekhez l. H. Fuchs, Die geistige Widerstand gegen Rom in der antiken Welt, Berlin 1938; 43; 49; 50sk; 52sk; J. Palm, Rom, Römertum und Imperium in der griechischen Literatur der Kaiserzeit /Acta Reg. Societatis Humaniorum Litterarum Lundensis LVII/, Lund 1959; 16-30. és Jones /1978/, 124-131 (vö. Forte /1972/, 283sk.); míg az utóbbiakhoz l. küln. Dión, or. XXXI, 161-162., ill. E.L. Bowie, Greeks and their Past in the Second Sophistic, PP XLVI (1970) 3-41 (a probléma általános áttekintése). - A kérdésre, várakozásom szerint, részletesebben is kitérek majd a későbbiek során.

[66] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 161. - Az or. I, 22;28-29(sk.); ez a kétségtelenül a Nerva alatti nehézségekre, ill. a hadsereg akkori szerepére utaló-vonatkoztatható reflexió (vö. Desideri /1978/, 207,); egészében véve nem tekinthető konkrét történeti eseményre való utalásnak, de még burkolt célzásnak sem, hiszen mindvégig általánosító megállapítások keretein belül mozog.

[67] A monarchikus hatalom ideológiai megalapozásában mintegy vetélytársává váló Plinius minorral ellentétben, Dión igen kevéssé törődik ,basilikosai'-ban a "jó király" vonásait is viselő Traianus uralmának tényszerű ábrázolásával. Nem tényeket regisztrál, olyan módon, hogy ezekben a princeps dicsőitésének újabb meg újabb lehetőségét találhassa meg, hanem (a hagyományos görög gondolatoknak a fennálló körülményekre való alkalmazásával) örök érvényű normákat mutat fel, amelyeket az uralkodónak el kell fogadnia, vagy el kell utasítania (l. M. Rostovtzeff, Gesellschaft und Wirtschaft im römischen Kaiserreich I-II, Leipzig é.n. /1931: ang. ered. 1926/, I, 103; vö. Jones /1978/, 115. és némileg távolabbról v. Arnim /1898/, 421). "Beszédének" - így - "egyfajta tükörré kell válnia, amelyben a császár megpillanthatja saját erkölcsi alkatát": v. Arnim, i.m. 326. - A fentiekhez l. még Valdenberg REG XL (1927), 161.

[68] L. fentebb a 67. sz. jegyzetet. - A Dión politikai gondolkodása szempontjából kiemelkedő jelentőségű or. I értelmezése kapcsán P. Desideri joggal jegyezte meg, hogy a szónok görög voltának, ill. a birodalmi székvárosban elfoglalt - akkori - helyzetének együttesen megfelelő, sajátos hangvételű itt mind a téma megközelítése, mind pedig az egyes politikai-társadalmi jelenségeket érintő, illető megfogalmazás: /1978/, 357 (= a 313. o. 71. sz. jegyzete). Dión Chrysostomos irodalmi és "politikai" tevékenysége hátteréhez a ,basilikosok' elhangzásának idején l. küln. E.Cizek, La littérature et les cercles culturels et politiques à l'époque de Trajan, ANRW II 33,1 (Berlin - New York 1989; szerk. W. Haase), 3-35.

[69] A domitianusi rezsim uralkodói-hatalmi felfogásával való hangsúlyozott szakítás jegyében a traianusi novus principatus egyfajta kormányzati programmá emelte az "őszintén szólás" jogát, ill. az "igazmondás" ettől elválaszthatatlan követelményét. Mindezt jól példázzák a martialisi X,72 (küln. 1-2;4. és 12sk) egyes kitételei. A műfaji sajátosságokon túl, e propagandisztikus jelszóhoz való szoros kapcsolódásként, a pliniusi "Panegyricus" (1,6; vö. epist. VI 27,2; Paneg. 2,2-3skk; 3,3-5. stb.) vagy a dióni or. I, 15;20-23;33., ill. III, 13;17. megannyi szólama is erről tanúskodik. "Ha pedig korábban én - mondja a prusai rétor -, mikor mindenkinek úgy tűnt, hogy félelemből, kényszerűen hazudni kell, s egyedül én mertem csak igazat mondani, s tettem mindezt életem kockáztatásával; most pedig, mikor mindenkinek szabadságában áll igazat mondani, hazudnék, mikor semmiféle veszély nem fenyeget; nem ismertem volna fel a nyíltan szólás vagy a hízelgés kellő idejét" (or. III,13; vö. XLV, 1. és L,8. A motívum topikus jellegéhez l. Sen. De clem. II 2,2.). A témától való bizonyos "távolságtartás" is e vonulatba illeszkedik: vö. or. LVII,10sk.

[70] L. a 38. sz. jegyzetet.

[71] Vö. Sen. De clem. I 7,1 - 8,5.

[72] Vö. Trisoglio "Plino il Giovane" (1972), 22. - A módszer már igen korán fölismert jelentőségéhez (némileg távolabbról, de ide is vonatkoztatható érvénnyel) l. küln. Plut. Reg. et imp. apophth. 189 (= FHG 228 T 6b).

[73] Vö. a 33. sz. jegyzettel. - A problémáról - Plinius minor Traianusról mint ideális ("senatusi") uralkodóról közvetített képmása kapcsán - részletesebben is szólok a későbbiek során.

[74] Vö. P. Fischer, De Dionis Chrysostomi orationis tertiae compositione et fontibus. Diss. Philol., Bonn 1901.; passim és G. Modemann (= 277. sz. jegyzet).

[75] Vö. J. F. Kindstrand, Homer in der Zweiten Sophistik etc. /Studia Graeca Upsaliensia VII/, Uppsala 1973; küln. 113-162. és passim. Újabban l. még G.A. Seeck, Dion Chrysostomos als Homerkritiker (or.11.), RhMus CXXXIII (1990), 97-107.

[76] L. pl. or. I,13 - Politeia I,17 /345c/ és IV,1 421a-b/. Vö. R. Hirzel, Der Dialog. Ein literarhistorischer Versuch
I-II, Leipzig 1895; II, 91sk. (repr.: Hildesheim 1963) és némileg távolabbról H. Rahn, Platon und Dio von Prusa. Zur Geschichte des platonischen Stils. Diss. Frankfurt a. M. 1944.

[77] L. Hirzel, "Der Dialog" II, 91sk. Vö. v. Arnim (1898), 69sk., ill. Desideri (1978), 139; 286; 318; 360; 381; 389; 482. és 512. A téma általános megközelítéséhez l. küln. E. Barker, The Political Thought of Plato and Aristotle, New York 1959.

[78] L. küln. J. Wegehaupt, De Dione Chrysostomo Xenophontis sectatore /Göttingen Phil. Fak. Inaug.-Diss./, Gotha 1896. Vö. G. Barner, Comparantur inter se Graeci de regentium hominum virtutibus auctores /Diss. Marpurgi, Cattorum/, Marburg 1889; pp. 17-24. és E. Thomas, Questiones Dioneae. Diss. Inaug., Leipzig 1909; pp. 16sq. és 32.sq.

[79] Vö. Nic. (or. III) és Ad Nic. (or. II), ill. Euag. (or. IX).

[80] Vö. E. Weber, De Dione Chrysostomo Cynicorum sectatore. Diss. Philol., in: Leipziger Studien zur classischen Philologie: Bd. X (1887); 77-268. Vö. még Höistad, küln. 150skk; Desideri (1978) 537skk. /App. II/ és újabban A. Brancacci (1992; l. a 44. sz. jegyzetet).

[81] Vö. W. Nestle, Griechische Religiositt von Alexander der Gr. bis auf Proklos I-III; III.: Die griechische Religiosität in ihren Grundzügen und Hauptvertretern von Homer bis Proklos /Sammlung Göschen Bd. 1080/, Berlin - Leipzig 1934; III, 136; vö. még III, 121sk. Utóbbi nézeteihez újabban l. még I.G. Kidd, Posidonius as Philosopher-Historian, in: Philosophia Togata; (edd.) M. Griffin - J. Barnes, Oxford 1989; 38-50.

[82] Vö. M. Pohlenz, Die Stoa. Geschichte einer geistigen Bewegung I-II, Göttingen 19704 (I); 19724 (II); I4 , 364sk.

[83] Vö. a 46. sz. jegyzettel. - Az istenek valamennyien egyetlen erőt jelenítenek meg (or. XXX, 11.) - vallja a "filozófus"- szónok -, amelynek legfőbb képviselője, foglalata s mintegy összegző megnyilvánulása az istenek és emberek atyja és királya (I, 40; IV, 22; XII, 29;42;75; XXX, 26; XXXVI,32;36; LIII,12; LXXIV,27.), az étherben lakozó (XXXVI,43.) Zeus. Az istenek egyetlen államot alkotnak (XXX,26; XXXVI,22sk.) - folytatja a gondolatsort Dión -, amelyben nincs eris, hétta, vagy stasis (XXXVI,22; XXXVIII,11.), s amelytől minden oktatalan vagy rossz távol áll (I,16.). Adott tehát, hogy valamennyi erény teljes birtokában (XXIII,6.). példaképül szolgáljon az emberek számára (I,38; VI,31; XXXVI,22;32; LIII,11. - W. Schmid, RE "Dion" V /1905/, 860.has. 3-17sk. összefoglalása nyomán).

[84] A fenti megközelítésből kiindulva (l. a 83. sz. jegyzetet) Dión ,királybeszédei'-nek így egyik alapmotívumát képezi a Zeustól egységesen elrendezett, és egyazon isteni kormányzati elv alapján vezetett mindenségről szóló, az I,42skk-ben is megtalálható, ám részletesebben a ,basilikosok'-kal nagyjából egy időben keletkezett or. XII-ben (az ,Olympiakos'-ban: 27sk; 42sk; 73sk.) és az or. XXXVI-ban (a ,Borystheneiká'-ban vagy más néven ,Olbiakos'-ban: 22sk; 29skk.) kifejtett tanítás. Az a gondolat, ill. az a felfogás, hogy az istenek és az emberek egyetlen kozmikus méretű államban (az embereken és az isteneken kívül az állatokat és a növényeket is magában foglaló természet alkotta közösségben: I,42; vö. XL,35sk., ill. XII,35.) egyesülnek, s hogy az isteni világrend zeusi struktúrája szolgál az egyes emberi államok vezetéséhez is alapul. Vö. Kaerst, "Studien" (1898), 65sk. és Schmid, RE "Dion"; V (1905), 860.has. 22skk. - A téma összegzéséhez l. még a 48. sz. jegyzetet.

[85] Ez utóbbihoz l. küln. Szarmach, Meander XXXI, 11-12 (1976), 462skk. Vö. még Desideri (1978), 327skk. és Jones (1978), küln. 53. Az újabb irodalomhoz l. B.F. Harris, ANRW II 33,5 (1991); 3876sk.

[86] L. lentebb a 93-94. sz. jegyzeteket. Más alkotók esetében is általánosítható jellegzetességeihez l. küln. M. Billerbeck, Der Kyniker Demetrius: ein Beitrag zur Geschichte der frühkaiserzeitlichen Popularphilosophie, Philosophia Antiqua 36, Leiden 1979. Vö. J.F. Kindstrand, Demetrius, the Cynic, Philologus 124 (1980), 83-98.

[87] Dión Domitianus alatti száműzetésének problematikájához l. küln. Desideri (1978), 187skk. és Jones (1978), 45skk (széles kitekintéssel a periódus irodalmi-alkotói vonatkozásaira is). A kérdés újabb irodalmának értékelő áttekintését adja B.F. Harris, ANRW II 33,5 (1991); 3866sk.

[88] Vö. or III, 13 (a helyet fordításban közlöm a 69. sz. jegyzetben). A kolakeia vádjával szembeni védekezés (I,15;20-23; vö. 33. és III,17; vö. 13;19. és némileg távolabbról XII,13.), ill. a szónok emberi-alkotói hitele megteremtésére irányuló kísérlet másik eklatáns példája az or. I,50/skk/-ben található. Desideri - lényegében itt is von Arnim nyomdokaiban haladva - találóan állapítja meg, hogy száműzetésének éveit szinte vallási dimenzióba helyezi Dión (1978; 311.). ,Csak hálát adhat az isteneknek ezért (ti. a relegatióért), mert így megkímélték sok jogtalan cselekedet látványától' - jelenti ki a szónok az or. I,50-ben. Az utána következő passzusokban azután szinte szimbolikus jelentőséget nyer a Rómától való kényszerű távollét (a domitianusi rezsim egy, a senatori-"értelmeségi" ellenzékkel szembeni fellépés szempontjából kritikus periódusa alatt), ill. az Itáliából és Bithyniából való számkivetés. (A problémát itt csak jelezném. Részletes kifejtését l. kanditátusi disszertációm 688skk. oldalain.)

[89] Vö. Kaerst, "Studien" (1898), 63skk., ill 31skk. Vö. még alább a 96. sz. jegyzettel.

[90] Vö. Wirszubski (1950), 145.o. 6. sz. jegyz.

[91] L. a 81-82., v.mint a 96. sz. jegyzeteket.

[92] Vö. Wirszubski (1950), 145skk. A fentebb vázolt kérdések szélesebb összefüggéseihez l. küln. P.A. Brunt, Stoicism and the Principate, PBSR XLIII (1975), 7-35; néhány meghatározó részlet elemzésével szolgál F.E. Devine, Stoicism on the Best Regime, JHI XXXI,3 (1970), 323-336; 332skk. A témához kapcsolódó újabb feldolgozások között kiemelkedő jelentőségű M. Forschner, Die stoische Ethik: über die Zusammenhang von Natur- Sprach- und Moralphilosophie im Altstoischen System, Stuttgart 1981 (vö. ezzel M. Reesor, The Political Theory of the Old and Middle Stoa, New York 1951), ill. átfogó jelleggel - ám néhány résztémához hasznos eligazítást nyújtva - G. Verbeke, Le stoïcisme, une philosophie sans frontières, ANRW I,4 (Berlin - New York 1973; szerk. H. Temporini), 3-42. A sztóikus eszmék és az egyes császárokkal (de nem a császárság egészével!) szemben megnyilvánuló oppozíció, az ún. senatori-"értelmiségi" (filozófusi-rétori) ellenzék szoros összefonódásának egy meghatározó időszakához l. B. H. Warmington, Nero: Reality and Legend, London 1969; 142-154. (kitekintéssel a korábbi periódusok ideologikus fejleményeire is), ill. E. Cizek, L'époque de Néron et ses controverses idéologiques, Leiden 1972 (rec.: B. H. Warmington, Gnomon 47 /1975/, 216.). A traianusi korszak néhány hasonló vonatkozásához l. a 68. sz. jegyzetet. E. Wistrand tanulmánya, The Stoic Opposition to the Principate, Stud. Class. XVIII (1979), 93-101., csak kevéssé használható.

[93] Dión kynismosának problematikáját röviden vázolja a korábbi irodalom (l. küln. Höistad /1948/, 150-222.) eredményeinek kritikai értékelésével, ill. felhasználásával Desideri: (1978), 537-547 (App. II). Vö. J. Moles (1990), 303.

[94] Vö. Kaerst, "Studien" (1898), 30sk; l. még uo. a 31.o. 1. sz. jegyzetét.

[95] L. a 79. és a 78. sz. jegyzeteket.

[96] A sztóikusok a korban a "királyság" témájáról szólva már-már hivatalos filozófia jellegét öltő monarchikus felfogásához l. Kaerst, "Studien" (1898), 63skk (vö. 33skk.); és sokban más megközelítéssel Goodenough, WdF 528 (1979), 27-89; 50skk., ill. 70skk. Vö. még Wirszubski (1950), 145skk (és passim)., ill. T. Adam, "Clementia Principis" (1970; l. a 61. sz. jegyzetet), 57sk. és 64skk.

[97] A fentiek szempontjából meghatározó jelentőségű or. I elhangzásának körülményeihez l. küln. von Arnim (1898),324skk. A további részleteket l. Desiderinél (1978), 304skk.

[98] L. a 41. sz. jegyzet első felét.

[99] Vö. Desideri (1978), 200skk. és 537skk (App. II), ill. Moles (1990), 303.

[100] L. küln. or. I-IV., ill. or. LXII és XXXVI (ez utóbbiakhoz l. a 30., v.mint az 53-54. sz. jegyzeteket).

[101] Vö. Goodenough, WdF 528 (1979), 34.

[102] Vö. küln. or. III, 86-115., ill. 116-122. A kor "ténylegesen is létező" kormányzati apparátusához, ill. annak távlati törekvéseihez l. A. Garzetti, La politica amministrativa di Trajano, Stud. Rom. 8 (1960), 125-139.

[103] Vö. küln. or. I, 17-20. és III, 55-72.

[104] Vö. küln. or. III, 45skk.

[105] Vö. a 65. és a 67. sz. jegyzetekkel.

[106] Mindenről részletesebben is szólok a későbbiek során.

[107] L. később.

[108] Vö. küln. or. I,31-32sk; III, 86-89sk; 104-107sk., ill. Plin. Paneg. 85,6sk;2;5. - A program gyakorlati megvalósulásának egy tágabb aspektusához l. Ael. Arist. or. XXVI,63sk (K).

[109] A symbulos figurájának a dióni or. I; III-ban még burkoltan jelentkező; az or. II; IV-ben már világosabban érzékelhető; s végül az or. LVI-LVII-ben mind nyilvánvalóbban központi jelentőségűvé emelt szerepére - várakozásaim szerint - részletesebben is kitérek a későbbiek során. Néhány, e bevezető részben is érintett szemponthoz l. a 281., ill. a 191. és a 262. sz. jegyzeteket.

[110] Tágabban, majd szűkebben értelmezett "dióni" felfogásához l. a 125-126., ill. alább a 111. sz. jegyzetet.

[111] "Ami törvényes, az az igazságos" - állítja a xenophóni Sókratés (phémi gar ego to nomimon dikaion einai: Mem. IV, 4,12; vö. 18.), s a törvényesség fogalma Diónnál is az igazságosság fogalmával azonosul (l. pl. or. III, 39: nomimós kai diakiós proestanai; vö. még or. LXIX, 6. stb.). Az or. I-IV-ben, miként majd látni fogjuk, az "igazi királyság" (or. I, 15; vö. I,5. és 38.) egyik legszembetűnőbb ismertetőjele a szónoknak a törvényesség (vö. I, 75.), amely egyben a "jó király" meglétét, ill. az uralkodó - csupán az "erény" (areté) útján elérhető - igazságosságát is feltételezi (vö. III, 32;39.). Hasonló - topikus - felfogást érvényesít Dión kortársa, Plutarchos is, hozzá azzal a megállapítással, hogy az igazságosság a törvény legfőbb célja, a törvény pedig az uralkodó munkái, ill. feladatai közé tartozik (diké men oún nomu telos esti, nomos d' archontos ergon: Mor. 780e - Ad princ. inerud. 3). - A ("jó") "király" uralkodói feladataihoz való - fentebb említett - hozzáállásához l. még Sen. De clem. I 12,1.

[112] Vö. Höistad (1948), 193., ill. 150skk; közelebbről 184skk. és 213skk. A kor idealizált - elsődlegesen római megközelítésű - uralkodói portréjának tárgyalásához újabban l. A. Wallace-Hadril alapos tanulmányát: Civilis princeps: Between Citizen and King, JRS LXXII (1982), 32-48 (passim).

[113] Várakozásaim szerint jelen évkönyv soron következő köteteiben.

[114] Or. XXVI,60 (K). - Hasonló felfogást figyelhetünk meg Diónnál is: Desideri (1978), 309.

[115] Or. XXVI,60 (K); vö. az 51. sz. jegyzettel. - A motívumhoz l. KlP V2 (1979), 333.has; további irodalmi hivatkozással.

[116] A császár valós, a műfaj hellénisztikus eredetű sablonjain (Hadot, RACh VIII /1970/, 574skk.) átsejlő alakjához l. küln. Jones (1978), 115skk (egészében véve: a korábbi kutatási eredmények összegzésével), ill. Moles (1990); küln. 298-301. és passim. Az ilyesfajta (az ún. logos basilikos műfajába tartozó) beszédek politikai szempontú felhasználásánál-interpretátásánál kötelező óvatossághoz l. pl. W. Kunkel (Béranger "Recherches"-ének /1953/ egyik megállapításához: 234. kapcsolódó) kritikai észrevételét: Bericht über neuere Arbeiten zur römischen Verfassungsgeschichte III, ZRG 75 Bd. (1958),332-347. = WdF 135 (szerk. R. Klein; 1969), 68-93; 92sk. Valódi jelentőséget itt Héraklés Traianus vonásait (is) viselő alakja, a császár és a hérós or. I-beli sykrisisei nyernek (vö. Desideri /1978/, 309skk., ill. Höistad /1948/, 150skk. és Moles /1990/, 323skk; a módszer egészéhez l. F. Focke, Synkrisis, Hermes LVII /1923/, 327-368.), majd hasonlóképpen a második ,királybeszéd'-ben megjelenített Alexandros-figura; közelebbről annak a princeps propagandisztikus törekvéseivel, a szélesebb közvéleménynek szánt uralkodói önképével rokonítható sajátosságai (l. v. Arnim /1898/, 407skk. és küln. Moles /1990/, 337skk.). A problémára több ízben is kitértem kandidátusi disszertációmban (575sk. és küln. 654-668). Árnyaltabb megközelítésére, néhány további szempont felvetésével, tanulmányom egy későbbi folytatásában tennék kísérletet.

[117] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 157.

[118] Meghatározó személyiségvonásainak katalógusszerű felsorolásához l. fentebb a 112. sz. jegyzetet.

[119] A "igazi királyhoz" (or. I,15; vö. I,5. és 38.), a hatalom méltó birtokosához l. küln. Dión Chrys. or. I,5;11;12; 15;33;36. stb. (opp. I,16; vö. még III, 50-53. stb.). A tyrannos, ill. a dominus korabeli fogalmához l. A. Alföldi, MDAI(R) 49 (1934), 9skk. Előzményeihez l. küln. J.R. Dunkle, The Greek Tyrant and Roman Political Invective of the Late Republic, TAPhA 98 (1967), 151-171.

[120] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 152: Dión, or. II,65; 71. és IV,24.

[121] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 152., ill. Kaerst, "Studien" (1898), 25.

[122] A helyhez l. D. Ferrante kommentárját: Dione Chrysostomo peri basileias (or. IV). Introd., testo, trad. e comm. a cura di D. F., Napoli 1975; 45. A beszéd egészéhez l. J.L. Moles, The Date and Purpose of the Fourth Kingship Oration of Dio Chrysostom, Classical Antiquity 2 (1983); 251-278. Vö. uő., J. Moles (1990), 348-350; továbbá Desideri (1978), 287-297.

[123] L. a 65. sz. jegyzetet első felét.

[124] Or. III,43skk. - Gondolati előzményeihez l. a 42. sz. jegyzetet.

[125] Dión számára elsődleges erkölcsi - egyéni és állami szintű - követelmény a legfőbb törvénynek, a ,természet törvényének' követése, ill. érvényesülése; amely már önmagában véve is maga a mindeneken és mindeneket átható, rendező értelem. E törvény megismerésének legfőbb eszköze a "filozófus"-szónok szerint a epistéme és a phronésis (vö. or. LXXIV,25.), amely csupán a paideia (miként majd látni fogjuk, Dión ennek két fajtáját, az "istenit" és az "emberit" különbözteti meg: IV,29.) és a logos útján érhető el (I,8; IV,29skk; VIII,8; XIII,27;31;XX,11; XXV,17; XXX,25; XXXII,3;13;16; XXXIII,22; XXXIV,5; XLVIII,7,17; LXVIII,5; LXXII,7; vö. Schmid, RE "Dion"; V /1905/, 860.has. 32skk. - ill. XII,26skk.). Mindezt szinte egyszerre jeleníti meg az or. XXXVI (a ,Borystheneika' vagy más néven ,Olbiakos'; "ez a kutúrtörténeti remekmű", ahogyan von Arnim nevezi /1898; 398./, a második szofisztika jellegzetes, a földrajzi leírást, a filozófiai eszmefuttatást és a történeti leírást összefonódva adó alkotása: l. Szarmach, Meander XXXI,11-12 /1976/, 471.), ahol a szónok a ,királybeszédek'-ben taglalt témát keletiesen dolgozva fel, az első ,basilikos'-ból ismert technika alkalmazásával közelíti meg újra az or. I; II-IV-ben egyszer már érintett kérdéseket (vö. Szarmach, Meander XXXI,11-12 /1976/, 471sk.). Néhány további részlethez l. a 129. sz. jegyzetet.

[126] Közelebbről: a királyságnak - állítja Dión - a (világ)mindenséget átható és uraló egyetemes törvény közvetlen befolyása alatt kell állnia (l. a 83-84. sz. jegyzeteket), amennyiben - mint államszervezet - az isteni világrendet leginkább megközelítő basileiaként, s nem attól mindenben eltérő (vö. or. I,16; vö. még III,51-53.) zsarnoki uralomként kívánja megjeleníteni magát (vö. I,42-46.). A gondolat összegzéséhez l. Schmid, RE "Dion"; V (1905), 860.has. 32skk., ill. l. még a 29. sz. jegyzet első felét, valamint az 56. és alább a 129. sz. jegyzeteket.

[127] Vö. Fears, "Princeps" (1977), 154-158; továbbá 187sk. és passim. Tágabb összefüggéseihez l. uő., ANRW II 17,1 (1981), 74skk.

[128] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 147.

[129] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 147. - A fentiek összegzésével (l. küln. a 126. sz. jegyzetet) így annyit megállapíthatunk, hogy a monarchikus hatalmat (s csak részben a monarcha hatalmát!) legitimáló jog az or. I-IV-ben és XXXVI-ban a ,törvénnyel', a törvény pedig a ,természet törvényével' identifikálható. Dión nomosa, a logos orthos (or. I,75; vö. XXXVI,19sk; LXIX,6; vö. még küln. or. LXXV) tehát a koinos nomosszal (vö. I,75.), a dióni nominos arché (III,43.) pedig az ennek megfelelő - (optimális) földi - uralmi formával, az aléthós basileus igazgatta basileiával (vö. III,45;39skk;43;25. stb.) azonos (vagy az esetek túlnyomó többségében azzal azonosítható).

[130] "Aligha lehet mindezen alkotórészeknek szerencsésebb összekapcsolódását elképzelni, mint a kiválasztottakét, amelyekben mint egy szerves képződményben, egyik hajtás a másikat követve sarjad" - állapítja meg a beszédrészek kompozíciójával kapcsolatban H. von Arnim (1898; 331.), s véleményét töretlenül osztja a modern kutatás.

[131] Hasonló felfogást érvényesít, ill. sokban hasonló megközelítéssel él az or. II,75. is. (Vö. ehhez II,73: agrios tauros - II,71: hoi agrioi tyrannoi. A párhuzam világos, és nem téveszthette hatását a korabeli hallgatóság előtt.)

[132] Vö. a beszédek jellegével kapcsolatban mondottakkal (38. és 67-68. sz. jegyzet). Az egyes ,basilikos'-ok fenti szempontú értékeléséhez l. küln. H. von Arnim mesteri jellemzéseit: (1898), 325sk; 399skk; 407sk. és passim.

[133] Az ideológiai-topikus előzményekhez E. R. Goodenough és P. Hadot a 48., ill. a 14. sz. jegyzetekben feltüntetett munkáin kívül, l. még W. Schubart, Das hellenistische Königsideal nach Inschriften und Papyri, Archiv für Papyrusforschung und verwandte Gebiete 12 (1937), 1-26. = WdF 528 (Darmstadt 1979; szerk. H. Kloft), 90-122. Az újabb feldolgozások közül - részben témánkhoz kapcsolhatóan - vö. küln. E.D. Rawson, Caesar's Heritage: Hellenistic Kings and their Roman Equals, JRS LXV (1975), 148-159.

[134] L. küln a 75-82. sz. jegyzeteket.

[135] L. küln a 67. sz. jegyzetet.

[136] Or. I,11; 33. Vö. küln. III,25. (stb.).

[137] Or. I,12;15;36; (stb.).

[138] Or. I,15. Vö. I,38. és III,39: aléthós, ill. II,69. és IV,47;53: tói onti stb.

[139] Dióni alakjához, valamint annak elsődlegesen Homéroson alapuló irodalmi előzményeihez l. Kindstrand (1973), 113-162; küln. 115;124/skk/; 128skk. és Desideri (1978), 350sk; 362; 368. stb. Vö. még O. Murray, Philodemus on the Good King according to Homer, JRS LV (1965), 161-182; 161skk. és némileg távolabbról L. Wickert, Princeps und Basileus, Klio XXXVI (1943/44), Heft 1/2; 1-25.

[140] L. a 116., ill. a 67. sz. jegyzeteket. Néhány további részlethez l. még M. Musielak, Eos LXVII (1979), 119-130.

[141] Az or. I,5-ben a szónok elmondja, hogy olyasvalakihez intézi beszédét , akiről úgy véli, az a szándéka, hogy derék és a törvényeket tisztelő uralkodó legyen (idézve a 263. sz. jegyzetben), majd a "jó királyt" jellemző erények, magatartás- és cselekvésformák felsorolását lezárva megállapítja, hogy szerencsés eset, ha a császárra illenek egyes vonások a "jó király" addig felsorolt jellemzői közül. "Egyszerű módon elmondtam hát - fordul uralkodójához a szerző - a jó királyt jellemző dolgokat. S ha úgy tűnik neked, hogy egyik vagy másik illik rád ezek közül, szerencsésnek tarthatod magad nemes gondolkodásod és kiváló természeted miatt, mi pedig magunkat azért, hogy ezekben veled együtt részesülhetünk." (I,36.). A fenti megállapítások hátteréhez l. még a 65. sz. jegyzet első felét, továbbá a 67. sz. jegyzetet.

[142] L. or. I,11sk;14;15;38; vö. II, 18;44. stb.

[143] Ho kath' Homéron téi alétheiai basileus. Meghatározó részleteihez l. fentebb a 139. sz. jegyzetet.

[144] L. a 166. sz. jegyzetet.

[145] Részletesebben l. or. I,15;17sk;18sk;20;25;28;30;31-32., ill. 34.

[146] Közelebbről: or. III,86skk. és 92skk; vö. még 11;128-130.

[147] L. a 66. sz. jegyzetet.

[148] Miként Valdenberg véli, une figure completènek minősítve azt: REG XL (1927), 154.

[149] L. a 38. és a 67. sz. jegyzeteket.

[150] L. a 38. sz. jegyzetet.

[151] Vö. Valdenberg, REG XL (1927), 154., ill. 153.

[152] Az itt kifejtett (alap)gondolathoz (I,12.) vö. még I,45., ill. IV,24-25. - II,65; 54. stb.

[153] Vö. or. I,11.

[154] Vö. or. I,11.

[155] Kifejtését l. később a 34-36skk. oldalakon.

[156] Uo.

[157] A dióni or. I,48-ba foglalt, az ott Zeus és a mindenség természetéről mondottak (l.a 83-84. sz. jegyzeteket) későbbeni bővebb kifejtésére tett ígéret talán csak a harmadik ,királybeszéd' keletkezését utólagosan indokló betoldás. De nagyon is elképzelhetőnek, sőt majdnem valószínűnek látszik az is, hogy az or. I,48-ban homályosan körvonalazott ígéretet, pontosabban: tudatosan megteremteni vélt lehetőséget egy, a császár előtti újabb szónoki fellépés biztosítására, már eredetleg is beleszőtte beszédébe Dión. A fogás az ilyesfajta szónoklatoknál meglehetősen gyakori volt.

[158] A ,királybeszédek' keletkezésének idejével kapcsolatban - az első ,basilikos' kivételével, amelyet egyhangúan a 100-as évre tesznek (l. v. Arnim /1898/, 325; M. Szarmach, "Mowy królewskie" Diona z Prusy, Eos LXIV /1976/, 163-175; 163; Desideri /1978/, 350. o. 1. sz. jegyzet, apróbb módosítási javaslattal, ill. további irodalmi hivatkozásokkal; Jones /1978/, 136; vö. még Moles /1990/, 301; 333sk.) - jelentős véleménykülönbségek vannak az egyes, a problémák megoldásához érdemben hozzájáruló kutatók között. A leginkább megalapozottnak mindmáig von Arnim, a legvitathatóbbnak s a legkevésbé kielégítőnek talán C. P. Jones datálási kísérletei tekinthetők. - Jones például felveti a negyedik ,basilikos' Kr.u. 115 körül való keletkezésének lehetőségét (1978;136.), s az or. VI elmondásának idejét is, eléggé különös módon, a Kr.u. 100-as, ill. az ezt követő évekre helyezi (uo.). A második, a harmadik és a negyedik ,királybeszéd' keletkezésének időpontjával kapcsolatban én, von Arnimmal egyezően (1898; 407sk; 414skk. és 402.skk.) a 103-mas, ill. a 105-ös évek közé történő helyezést fogadnám el (vö. J. W. Cohoonnak, a dióni corpus nagyobbik része angolra fordítójának ezzel összehangban álló datálásaival: Loeb, 19714; I,49;103;167.). A fentiek szerint tehát a harcias hangvételű második ,basilikos' elhangzására valamikor 104-ben, a második dák háború előestéjén kerülhetett sor; az or. III 104. szeptember 18-án, míg az or. IV 103. szeptember 18-án, ugyancsak Traianus születésnapján lett elmondva a császár előtt. Apróbb, sőt olykor jelentős módosítások lehetősége mindazonáltal fennáll. Itt csupán jelezném, hogy az or. IV R. Höistadtól (1949; 219skk.), majd P. Desideri-től (1978; 288.o. 8a. sz. jegyzet = 335.) javasolt, az arnimi kronológiától eltérő datálása - a beszédben megjelenített Alexandros-figura sajátos dióni felfogása alapján (vö. J. R. Fears, The Stoic View of the Career and Character of Alexander the Great, Philologus 118 /1974/, 113-130.) - legalábbis elgondolkodtató. - Az esetleges datálási problémákra (rövid áttekintését l. Molesnál /1990/, 360-361skk.) az egyes beszédek részletes elemzése során, a későbbiekben külön is utalok.

[159] Az or. I 84, míg az or. III 138 (hosszabb-rövidebb) kaputból áll.

[160] (1978), 297. és 303.

[161] Vö. v. Arnim (1898), 411skk.

[162] A dióni or. III és LXII összetartozásának az eddigiek során már többször érintett kérdéséhez (l. a 30. és a 53. sz. jegyzeteket) máig megőrizték jelentőségüket - s talán mindmáig a legjobbak - von Arnim fejtegetései: (1898), 414skk. és küln. 416skk. Vö. még Moles (1990), 361sk.

[163] Az első dák háború befejeződése után (103-ban vagy esetleg 104-ben: v. Arnim /1898/, 405.) keletkezett harmadik ,királybeszéd' (l. a 158. sz. jegyzetet) formailag eltérő, ám tartalmilag lényegében azonos módon tárgyalja újra az első ,basilikos'-ból már ismert, ott elmondott dolgokat (vö. or. III,26.). Figyelemre méltó például az or. III,51skk-ben ábrázolt, az or. I,15-32skk-nél részletesebb formában kifejtett uralkodói ideál (l. pl. or. I,15 - III,51;I,16. - III,52;55. stb.), és a "jó királyt" jellemző philoponiának (or. I,21. - III,83.) a harmadik ,királybeszéd'-ben található, bővebb formában történő kifejtése. Lényegében a fentiekhez sorolható még a király barátairól (vö. I,30-32.), ill. a barátságról (III,86-115.) szóló, számos analógiát felmutató traktátus is (l. küln. v. Arnim /1898/, 419skk.). - Az or. III karakterisztikájához l. küln. v. Arnim (1898), 414skk. és Desideri (1978), 297skk. Az újabb munkák főképp az ő megállapításaik variációi, ill. esetenkénti részleges korrektívumai. Vö. J.L. Moles, The Addressee of the Third Kingship Oration of Dio Chrysostom, Prometheus 10 (1984), 65-69. ill. uő, J.(L.) Moles (1990), 350-360skk. A beszéd elsődleges közlendőjéhez, a Traianusnak és alattvalóinak egyaránt "üzenettel" bíró uralkodói kép meghatározó vonásaihoz l. küln. v. Arnim (1898), 420skk.

[164] A ,basilikosok' legfontosabb gondolatainak jó összefoglalását adja M.I. Rosztovcev: "Gesellschaft u. Wirtschaft" (1931), I, 102-103. Hasonlóképpen jó, bár ettől némiképp eltérő összegzés található L. Wickert nagyszabású RE - ("Princeps") szócikkében: XXII,2 (1954), 2119.has. 39 - 2120.h. 7skk. Az egyes beszédek részletesebb elemzésénél, a későbbiek során, értelemszerűen magam is tartalmi mutatókat adok.

[165] Ezekhez l. küln. kandidátusi disszertációm 670-730.skk. oldalait.

[166] Homéros: a legbölcsebb (or. LXXX,7.) és a maga módján filozófus költő (XLVII,5.). Az emberi természet legjobb ismerője (LXI,1.), akit a "filozófus"-szónok Platónnál nem kevésbé tisztel és szeret (vö. LIII,3.), s akit saját életvitelében is példaképének tekint (LIII,9; LV,7skk.). Ekként vázolhatnánk ezt, a sok személyből, személyiségjegyből és sokféle felfogásból összetevődő alkotói egyéniséget, akit a "jó király" alakjának megrajzolásánál mindvégig egyfajta zsinórmértéknek (vö. I,12; vö. még II,1;3;27.), "az erény hírnökének" (vö. I,12.) tart Dión. - A további részletekhez l. küln. Kindstrand (1973), 113skk., ill. némileg távolabbról, G. A. Seeck a 75. sz. jegyzetben feltüntett tanulmányát.

[167] A Dióntól felhasznált "homérosi theológiához" (küln. Il. II,204-206; vö. II. IX,37sk; 95skk. és I,277skk; továbbá II. IX,98sk;37sk; II,100-108., ill. I,277skk. stb.) l. kandidátusi disszertációm 638-640skk. oldalait. A megközelítéshez vö. még Fears, "Princeps" (1977), 29skk. és 31; néhány meghatározó részletéhez G. Finsler, Homer /Teubner/, Leipzig u. Berlin 1908; 375., ill. 329. és passim. - Az or. IV,24-25. értelmezéséhez l. fentebb a 122. sz. jegyzetet.

[168] Loc. cit. Vö. or. I, 11sk;45; vö. még III, 46. és IV,27.

[169] Zeus az, mondja Dión, aki elsődlegesen és maximálisan rendelkezik az uralkodás tudományával (l. később), és azt annak adja át, akinek óhajtja: ekeinos .../sc. Zeus/ gar estin ho tén epistémén tautén prótos kai malista ekhón kai hois ethelei metadidus (IV,27; vö. I,11;12;36.). Így ezek - miként a legfőbb istenség leánya, a basileia (I,73.) - valamennyien Zeus gyermekei (IV,27.). Más helyütt pedig nyomatékosan utal arra, hogy a jó uralkodó drága az istenek számára is, hiszen a legnagyobb tisztességben, ill. tisztségben (vö. Plin. Paneg. 7,2., ill. 52,2.) részesül általuk (III,51.). Ezért arra buzdítja a részben Traianusszal identifikálható ,jó uralkodót' Dión, hogy tetteiben - mint a legkiválóbbakat - kövesse az isteneket (II,72.), de mindenekelőtt annak az istenségnek az utánzására törekedjék, aki az első és legfőbb király valamennyi között (II,72. és III,50.). - Az alattvalók felé megnyilvánuló uralkodói kédemonia, ill. agapé motívumának kifejtését l. lentebb, a 37-38skk. oldalakon.

[170] L. a 133. sz. jegyzetet.

[171] L. a 141. sz. jegyzetet.

[172] L. a 67. és a 116. sz. jegyzeteket.

[173] L. küln. or. IV,54: andreios kai dikaios basileus. Vö. II,1. és 26., ill. v. Arnim (1898), 407-410.

[174] A szóhasználathoz l. a 65. sz. jegyzet első felét.

[175] L. a 141. sz. jegyzetet.

[176] Ennek - a király ,ember voltából' fakadó - (földi) korlátaihoz l. küln. or. I,37; vö. III,83., ill. LIII,11. stb.

[177] Az alapvető areték (vö. Men; in. Rhet. Gr. III; p.373. lin. 7sq. - ed. Spengel) felsorolásából Homéros óta nélkülözhetetlen ,jámborság' (az istenekkel szembeni feltétlen és kötelességtudó tiszteletet, valamint az emberek különféle kategóriái felé megnyilvánuló, őket megillető kegyes érzést magában foglaló eusebeia) Dión felfogásában a többitől elválaszthatatlan erény (l. küln. LXIX,2;4; vö. XXIII,8.), melyet mindenekelőtt a királynak, és a hozzá hasonlatosan "királyi" tulajdonságokat mutató, az erkölcsös élet ideálját megtestesítő feddhetetlen "bölcsnek" (XXXIV,3.), a filozófusnak kell gyakorolnia (III,51skk; vö. LXX,7.). - L. még a következő, a 178. sz. jegyzetet.

[178] Az or. I. a 15-től a 20. fejezetig terjedő szakaszában a "Homéros szerint való jó király" (15.) vonásainak megrajzolása során az istenek tisztelete (15-16; vö. III,51-52.) mellett éppen az emberek iránt érzett szeretet, és ebből kiindulva az alattvalókról való gondoskodás (anthrópón epimeleia: 6;17-20; vö. III,55-72; kédemonia és phrontis: I,21;12; l. még II,65skk; küln. 69.) jelenik meg az "igazi király" legfontosabb morális (és mentális) tulajdonságaként.

[179] Vagyis a vagyonos rétegekről, a társadalom "legjobb elemeiről": or. I,33; vö. II,75;72;. - l. még a 196. sz. jegyzetet.

[180] Közelebbi meghatározását l. az or. II,6-ban. A király és a pásztor homérosi hasonlatához, ill. párhuzamához l. pl. II. IV,26. és II,243. Vö. Dión, IV,43. és más megfogalmazásban: II,72skk.

[181] Vö. még Dión, or. I,12-13; az általános egyetértéssel, mintegy közmegegyezéssel uralkodó önzetlen és emberszerető király képe; népe igazi vezetőjének és pásztorának hatalmi legitimációt is magába foglaló körvonalazása.

[182] Vagyis a hatalomgyakorlás kötelességként való felfogása (l. pl. or. I,21;23; vö. II,79; III,55. és 75. stb.), a téi alétheiai (I,15.), ill. a tói onti (I,5;13. stb.) basileus kormányzata - amire csupán a "jó" (király) képes (IV,24.) - szemben a "zsarnokéval" (ez utóbbihoz l. küln. or. I,66skk; a Basileia és a Tyrannis hegyormának megjelenítései; és közelebbről: I,13;14skk;77-83; III,34sk;40; IV,25; LXII,3;5sk;7. stb.).

[183] L. küln. or. I,21;23;34;13., ill. I,59skk; küln. 63;65. Vö. III,57;62., ill. 40-41. és 55-88; küln. 84. stb.

[184] L. küln. or. I,21;23;34., ill. 65; vö. III,40skk; IV,101-115; továbbá I,24; vö. I,12. és III,11;57;55., ill. 73-82. stb.

[185] Or. I,22: patér tón archomenón. Vö. Plin. Paneg. 21,1skk. és Sen. De clem. I,14,2.

[186] Domitianusra történő világos allúzió: dominus et deus (Suet. Dom. 13,2.), ill. theos kai despotés (Cass. Dio /epit. Xiph./, LXVII 4,7;13,4.). Dión, or. I,14; IV,25. és XLV,1. - Plin. Paneg. 2,3; 7; 7,6; 45,3., ill. 49,1. és 52,2-3;7. Vö. W. Kubitschek, Deus et dominus als Titel des Kaisers, Numischm. Zeitschr. /N.F./ VIII (1915), 167-178; vö. még Fears, "Princeps" (1977), 191.

[187] Az endoxos duleia (vö. H. Volkmann, Historia XVI,2 /1967/, 155-161.) gondolatának dióni adaptációjához l. or. III,75; vö. III,24;73skk., ill. 55. stb.

[188] Vö. or. I,28.

[189] Vö. Sen De clem. I 3,3.

[190] Hogy barátait szereti, Diónnál a "jó király" egyik legfőbb ismertetőjegye (I,28.). A szónok szerint egy "jó király" a barátságot valamennyi birtoka közöl a legszebbnek és a legszentebbnek tartja, mivel tudatában van annak, hogy a királyok számára kevéssé szégyenletes és veszedelmes az anyagi eszközök, mint a barátok hiánya, s hogy jólétét gazdagsága, hadserege (vö. III,92.), de egyéb hatalmi eszközök sem őrizhetik meg annyira, mint barátainak hűsége (III,86; vö. I,31.). - A motívumokhoz l. még a 194. sz. jegyzetet.

[191] Or. I,26: basilikos kai phronimos /sc. anér/. E két fogalom szoros összetartozásához l. a 177. sz. jegyzet második felét. Vö. még Sen. De clem., küln. I 3,5.

[192] Burkolt, ám a kortársak számára félreérthetetlen célzás a beszéd címzettjére, a 98-as év derekától nagy tervek megvalósítására készülődő Traianusra. Vö. Plin. Paneg. 24,5: fama et gloria; vö. még 55,1.

[193] Vö. Plin. Paneg. 16,1: non times bella nec provocas (a motívumhoz l. Men; in. Rhet. Gr. III; p. 374. lin. 20. - ed. Spengel). Háttere az első dák háború propagandisztikus előkészítése volt.

[194] Szemben az egyenesen "baráttalan embernek" minősített (Plat. Politetia IX,6 -580a; vö. Dión, or. III,116., ill. II,75. stb.), a barátság kincsét nélkülöző" (vö. Soph. Phil. 672sk; Eurip. Orest. 1155; Plat. Lys. 8 - 212a és Dión, or. I,30; III,86.) "zsarnokkal" (vö. Xenoph. Hieron; küln. II,1skk; vö. III,1skk. és passim). Abszolutizálva, éppen a szeretet képességének hiánya miatt nevezi Aristotelés a tyrannist, amelyben csupán kismértékben érvényesülnek a barátság formái (Eth. Nic. VIII,13 - 1161b), olyan monarchiának, amely csak az egyeduralkodó érdekeiért van (Polit. III,7 - 1279b). Hasonló megközelítésből, az emberek és az állam iránti szeretet magában egyesítő személyiségként jeleníti meg a jó királyt Isokratés: philanthrópon dei einai kai philopolin (or. II,15.). Jócskán kibővítve, de alapvetően ezt, az egyetelen pontból kiinduló kettős okfejtést követi később az első, majd különösen a harmadik ,basilikos'-ban Dión. Aki szeretni képes, egyben jó is, s mivel jó, szerető barátokkal rendelkezik. (l. fentebb a 190. sz. jegyzetet).

[195] A motívumhoz, valamint a mögött rejlő - ezúttal nagyon is aktuális - politikai vonatkozások értelmezéséhez l. Desideri (1978), 307. Vö. még a 66. sz. jegyzettel.

[196] Vagyis a társadalom "legjobb elemei" (I,33; vö. III,129; 131skk.), akiknek szükségképpen részt kell venniük a "jó király" kormányzatában (némileg távolabbról vö. III,89. és III,90., ill. I,31-32. és III,104-107sk.).

[197] A Dióntól felhasznált - topikus - motívumhoz l. még Sen. De clem. I 13,5.

[198] A motívum hátteréhez, ill. tágabb összefüggeséheihez l. Szarmach, Meander XXXI,11-12 (1976), 462skk. és Desideri (1978), 327skk.

[199] Archontes stratopedón, a. poleón és a. ethnón. A hely (or. I,44.), ill. az itt szereplő ethné kai poleis (nem hendiadyoin értelmű) kifejezés értelmezéséhez l. Desideri (1978), 309.o. 53.sz. jegyzet (= 354.); további irodalmi hivatkozásokkal. A dióni or. I,44. fenti kifejezésének értelmezésénél W. Elliger fordításával (Dion Chrysostomos, Smtliche Reden etc. Zürich-Stuttgart 1967; 12.) ellentétben, a J.W. Cohoon Loeb editiójában (I,25) is előnyben részesített, ill. egyértelműen érvényesített interpretációs lehetőséget választottam. Így adja vissza ezt a helyet P. Desideri is: "comandanti e capi di campi militari, di città, di province": (1978) 309. - Az ethnos szó provincia-értelmű dióni alkalmazására nézve l. pl. or. III,45. (vö. III,6.).

[200] A "jó királyt" jellemző "erények" tételes felsorolását (or. I,11-14; 15-20; küln. 15sk; 21-30; küln. 21-23., ill. 25-33; 31-32; 33-35; vö. küln. II,77skk; III,4-10; 51-57; 123; 133-135; IV,75. stb.), az "erénykatalógust" l. Höistadnál: (1948); küln. 193. és passim.

[201] A fentiekben - úgy vélem - joggal ismerhetjük fel az or. I,37-ben kifejtett gondolat (l. a 48. sz. jegyzetet) "földi változatát". Miként a jó király hatalma Zeustól származik, hasonlóképpen hadvezérei és politikai munkatársai is a "jó király"-tól, Traianustól (l. a 116., ill. a 141. sz. jegyzeteket) kapják auktoritásukat; azzal a feltétellel, hogy - képességeikhez mérten - uralkodójukat kövessék és utánozzák. Ez utóbbi megfogalmazása, korai formájában, már Isokratésnél is megtalálható: Ad Nic. 27: Philus któ tus tés sés physeós axius ontas (or. II-20b).

[202] Vö. or. I,37skk; 42-46. és küln. III,82. - A fentiekhez l. még a 48., ill. a 84. sz. jegyzetet.

[203] Az igazságosság (vö. a 111. sz. jegyzettel), az örökké és öröktől fogva való jog és törvény (vö. Soph. Oid. 865skk.) betartása és érvényesítése, melyet Isokratés egyenesen az istenek iránti tisztelet legmagasabb rendű formájának tekint (vö. or. II,20: therapeian megistén) - miként még kitérek rá - egyik meghatározó eleme Dión monarchikus teóriájának. Megnyilvánulási formája, a dikaiosyné mindig is különleges helyet foglalt el a görög etikai értékek és normák hagyományos rendszerében. Az egy hosszú történeti - gondolati fejlődés számos aspektusát mintegy összegző Aristorelés szerint, sokan a legmagasabb rendű erénynek (kratisté tón aretón) tartják, s valóban; mint az areté avatott tanítója, Theognis is vallotta (147.); tökéletes erény, amelyben minden erény bennefoglaltatik (Eth. Nicom. V,3 - 1129b). Korábbi mintái nyomán Cicero is hasonlóképpen vélekedett erről (De off. I,7 /20/: iustitia in qua virtutis est splendor maximus, ex qua viri boni nominantur), s az ún. techné rhétorikék összeállítói - ezt a pliniusi "Panegyricus is jól mutatja - ugyancsak nem egy szempontot adnak az enkómionban ünnepelt dikaiosynéje dicséretéhez (Men; in: Rhet. Gr. III; p.374. lin. 28sq. - ed Spengel), mint olyasvalamihez, ami a király hármas feladatkörének (hadvezetés, jogszolgáltatás, a vallásosság betartása és megőrzése) már "Homéros korától" integráns részét képezi. Vö. még Dión, or. I,16; 26., ill. 5;6; továbbá I,74-75. stb.

[204] Az or. III,45. megállapítása szerint az állam - legalábbis annak három lehetséges formája (l. a 42. sz. jegyzetet) - a törvényen és a jogon alapul; vagyis az államforma létjogosultsága véső fokon annak törvényes voltával igazolható (vö. a 111. sz. jegyzettel) - ami az állam vezetőjének vagy vezetőinek vonatkozában, egyszersmind a hatalom "legitim" vagy "illegitim" birtoklásának is meghatározójává lesz (vö. Liv. I 49,3.). Különösen érvényes ez az uralkodó személyétől meghatározott (korlátlan, vagy szinte korlátlan hatalmi lehetőségekkel rendelkező: Dion Chrys., or. III,4;10. = LXII,3., ill. I,40; vö. Sen. De clem. I 1,2; vö. Suet. Cal. 29,1. és Ner. 37,3.) monarchia esetén, amely, ha egy "derék" ember igazságossága és aretéje igazgatja azt (vö. or. III,45; vö. még I,43), a "filozófus"- szónok szerint kétségkívül a legjobb államformának tekinthető. Már pusztán az igazságosság legfőbb megnyilvánulási formáin át is leginkább ez - a basileia - szolgálhatja a közösség javát, míg a törvényesség hiányában az egyetlen személy kezében összpontosuló - mérhetetlen - hatalom (III,7.) a legrosszabb uralmi renddé (az erőszakot és a törvénytelenséget mintegy kormányzati alapelv rangjára emelő: vö. III,44.) tyrannisszá lehet (vö. a 45. sz. jegyzet második felével).

[205] Mindezek alapja az égi és a földi rend azonosságáról, ill. hasonlatosságáról vallott "dióni" gondolat (or. I,42; vö. III,50. és XXXVI,18-23., ill. 24-38.). Aki tiszteletben tartja és megőrzi ezt a rendet - semmiben sem vétve ellene -, az a törvények szellemében él és jár el (nomimos); kedvelt az istenek előtt (theophilés); és maga is az isteni világrend (méltó) tartozéka (kosmios). Ám aki megzavarja, áthágja vagy figyelmen kívül hagyha ezt a rendet (amennyire ez lehetőségében áll), az nem csak anomos, de akosmosnak is tekinthető. És ha ez a személyiség történetesen egy uralkodó - mondja a prusai rétor -, vétke sokkal súlyosabb, mivel sokak számára látható (I,43.).

[206] Az or. I,47-ben felhasznált Homéros idézet helye: Od. XIX,329-334.

[207] Az or. I,45-től kezdődően Dión elmondja, hogy - nézete szerint - a királyok Zeustól kapták hatalmukat (tén dynamin kai epitropén; vö. III,55.), azért, hogy őt, mint példaképet tartva szemük előtt, az isteni törvényt és jogrendet érvényesítsék földi kormányzatuk során, miként a jó király, aki így szépen és jól végezi be életét (I,45.). Akik azonban az isteni jogrenddel ellentétben tevékenykednek kormányzatuk során, a rossz uralkodók, akik méltatlan célokra használják fel a rájuk bízott isteni adományt, basileiájukat, ezek végül osztozni fognak a mítoszbéli Phaetón sorsában, aki megkísérelte ugyan, hogy vezesse az isteni kocsit, de ez tudvalevőleg nem sikerült neki (I,46; 47.). A földi uralkodóknak tehát - mivel hatalmuk Zeustól ered - alattvalóik között az isteni törvényt kell érvényre juttatni, és az isteni rendet kell (a lehetőségekhez mérten: I,37; vö. III,82., ill. LIII,11. stb.) megvalósítaniuk, ha uralkodásuk során bírni akarják az istenség elmellőzhetetlen támogatását. A 11/12. fejezettől kezdődően addig mondottakat (és egyben a beszéd második részét: v. Arnim /1898/, 330sk.) lezáró - az I,84-ben némi változtatással röviden majd megismételt (vö. III,26;27sk.) - dióni párhuzam (I,45-46.) tehát újfent megerősíti a király (mintegy) intermediális pozícióját a legfőbb istenség és az átlagos halandók között, ám egyben figyelmeztetőleg is hat: Zeus mindenkor úgy fog viszonyulni a(z általa földi kormányzata képviselőjévé tett) királyhoz, amiként az alattvalóival szemben viselkedik. Dión meglepően világos okfejtéssel bontja ki ezt a párhuzamot. Az uralkodóval szemben támasztott követelmény jól körülírt, a figyelmeztetés pedig kemény hangvételűnek tűnik, vagy legalábbis olyannak, melyet korántsem várnánk egy - vélhetően a császár jelenlétében fellépő (vö. v. Arnim /1898/, 329sk.) - provinciális rétor szájából. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a traianusi politika ebben az időszakban - akár jelentős "ideológiai" engedmények árán is (l. pl. Plin. Paneg. 67,4; vö. 68,1; 94,5., ill. Paneg. 67,8; vö. Cass. Dio /epit. Xiph./, LXVIII 16,12; Aur. Vict. lib. de Caes. 13,9. stb.) - a senatus egészének megnyerésére törekedett, s hogy Dión - egészében véve - a senatus akkori hangadó körei felfogásának megfelelően beszélt. - A hely egyébként félreérthetetlen. Ekként értelmezte már Desideri is: (1978), 309.

[208] A témára részletesebben is visszatérek, a tanulmány későbbi folyatatásaiban.

[209] L. pl. or. I,11-14., ill. 15-20; 21-32; 33-35. stb. Vö. még I,42sk. és 44-47. Mindezekről bővebben is szólok a későbbiek során.

[210] Vö. még or. LXIX,1.

[211] Ez a gondolat, ill. ez a kép (vö. Hom. Il. II,24sk.) - áttételes formában - felbukkan az or. III,65-ben is. Vö. Plin. Paneg. 49,8., ill. küln. 31,1: vigilantia /sc. Traiani imperatoris/. A motívumhoz l. Béranger, "Recherches" (1953) 184skk. (statio, ill. la vigilance impériale) és küln. E. Koestermann, Statio principis, Philologus LXXXVII (1932), 358-368; 430-444. = WdF 528 (Darmstadt 1979; szerk. H. Kloft), 388-415.

[212] Vö. or. III,55. és némileg távolabbról III,6; vö. 57., ill. LXII,4.

[213] Az uralkodó mint tetteiben (or. I,16skk.) és személyében (vö. I,13sk.) egyaránt tökéletes (vö. I,36; 37.), egyetemes jótevő(vö. I,23.) - topikus (Stob. IV 7,61.), már Xenophónnál is felbukkanó (l. pl. Cyr. VIII 7,13.) - motívuma, a műfaj előírásainak, ill. javaslatainak kiformálódása után, minden uralkodói enkómion, királytükör, vagy a monachikus hatalomról és birtokosáról szóló értekezés elmellőzhetetlen tartozéka maradt (KlP II2 /1979/, 412.has. 31skk.). Dión ideális monarchája is olyasvalaki tehát, akinek alattvalóiról való gondoskodása (I,17; 6; 12; 21.) Zeus a mindenségről való gondoskodásához (I,40; vö. XII,75.) hasonlatos; aki szüntelen és önzetlenül fáradozik alattvalói boldulásáért (l. küln. I,23; 6; vö. II,67; 69; 71; III,39; IV,44. stb.) - mert nem is képes rosszat tenni; és aki számára jót cselekedni az egyetlen olyan élvezet, melynek hajszolásában kielégíthetetlennek bizonyul (I,23.).

[214] A "jó király" önfeláldozó, egyfajta feladatvállalást jelentő - "altruisztikus" - magatartásának irodalmi előképe már az aristotelési ,Politiká'-ban is megjelenik: V,10 - 1313a; 5sk. Komolyabb jelentőséget azonban ennek későbbi, áttételes megfogalmazásai nyernek. Az egész emberi nem érdekében szüntelen és önzetlenül fáradozó félisteni halandó, az euergetésként felfogott Héraklés alakja (l. a 11. sz. jegyzetet; Dión, or. I,59skk.): legfőképpen majd a római császárok kultuszában és propagandájában. Vö. M. Jaczynowska, Le culte de l'Hercule romain au temps du Haut-Empire, ANRW II 17,2 (Berlin - New York 1981; szerk. W. Haase), 631-661; küln. 636sk. és Belloni, ANRW II,1 (1974), 1093sk.

[215] Vö. még az or. I,6. és II,67. Dión további gondolataihoz l. a 182. sz. jegyzetet.

[216] Vö. Trisoglio, PPol V (1972), 10.

[217] PPol V (1972), 15skk.

[218] I.m. (1978), 306.

[219] Or. I,31-32; vö. III,104-107sk. Vö. még Sen. De clem. I 19,6; Plin. Paneg. 49,3. és Men; in. Rhet. Gr. III; p.376. lin. 29sq. - ed. Spengel.

[220] A barátság nemes lelkületet feltételez, önzetlenséget és őszinteséget - és elengedhetetlen hozzá a szeretet (vö. Aristot. Eth. Nic. VIII,13 - 1161a.skk.), míg a ,hitvány' senkivel, se rosszal, se jóval nem képes igazi barátságra (vö. Plat. Lys. 11-224d. és Dión, or. III,117.). A szeretet keltette őszinte barátság azért egy király számára mindennél fontosabb (l. küln. or. III,86skk. és 92skk; vö. még 111; 128-130; és távolabbról I,15; 17sk; 18sk; 20; 25; 28; 30; 31-32., ill. 34.). Mindenki közül talán csak a tyrannos az, akinek nincsenek barátai (III,116-122.); aki nem gondol a barátságra - mintha csak méltóságán aluli volna ez (II,75.) -, és nem is képes arra, hogy barátokat szerezzen (III,116.). A "zsarnok" szűkebb környezete ezért, valódi barátok híján, alantas emberekből áll (vö. I,73-75. és küln. 82. l. még III,117.), s csak a barátok szerzésére törekvő "igazi királynak" lehetnek igaz barátai. Néhány további szemponthoz l. a 194. sz. jegyzetet.

[221] L. a 178., ill. a 190. sz. jegyzeteket.

[222] Miként a hozzá hasonlatosak (I,82; III,117.), akiket csupán számítás és az uralomvágy tart környezetében (III,117.), s vesztén munkálkodva (I,82; III,117.) végül pusztulásba taszítják a "zsarnokot" (I,82.), úgy oltalmazzák szerető és őszinte - s ha kell, haladéktalanul, habozás nélkül segítségére siető (I,31.) - barátai az "igazi" uralkodót (III,86skk.). Mert "milyen erőd, milyen bástya, miféle fegyver rendíthetetlenebb és szilárdabb oltalom a barátok odaadó szereteténél?" - kérdezi (a régi toposszal élve: Xenoph. Cyr. I 6,24; VIII 7,13; vö. Mem. III 11,1. stb.) Dión -, hiszen /32/ "Mindenkinek annyi szeme van arra, hogy meglássa, amit kíván, annyi füle, hogy meghallja, amit akar, értelme odáig terjed, hogy számot vethessen a szükségesekkel, és gondoskodjék jólétéről, ahány barátot szerzett. Semmiben sem különbözik ez attól, mintha az isten az egy testben lakozó lelket megsokszorozta volna, hogy mind ezért az egyért tevékenykedjék" (I,31-32; vö. III,104-107sk.). Ezért a királynak - állítja a szónok - különös gondot kell fordítani barátaira: másoknál hatalmasabbakká kell tennie a hozzá közel állókat (tus engys tón basileón: III,89.), hiszen "mennél hatalmasabbá teszi valaki barátait, annál erősebbé válik maga is" (III,90; vö. Xenoph. Ages I,18. és 11,11.).

[223] Közelebbi meghatározásához l. alább a 224. sz. jegyzetet. Részletes kifejtésére tanulmányom egy későbbi folytatásában tennék kísérletet.

[224] Hogy az uralkodói agapé (I,17sk.) és az alattvalói philia, ill. erós (I,20.) kifejtésénél mi is lenne az a keret, vagy vezérfonal, ami a széttagolt "királyi" erények, ill. hatáskörök (vö. I,41.) sokaságát Diónnál egyesítené, első megközelítésben nehezen meghatározható. Talán az or. I,17. elején található "gondoskodás" (epimeleia), "szeretet" (agapé) és "megbecsülés" (timé) szolgálhat a továbbiakhoz alapul, egy olyan - részben platóni értelemben felfogott - állam megjelenítéséhez, ahol a kölcsönös megbecsülés és szeretet válnak a hatalom meghatározó principiumáivá (vö. Polit. VIII,2 - 545b.skk.). Ez a kölcsönös megbecsülés természetesen csupán a vezetettek és vezetőjük kölcsönös szeretetének meglétével realizálható (vö. I,18; 20., ill. 17. és II,74; IV,44.); ebben az értelemben szerepel már Isokratésnél (or. II,15.) és Xenophónnál (l. pl. Ages. 7,1. - Cyr. I 6,24.) is. E szerteágazó motívum dióni kifejtését és különféle értelmezéseit l. küln. or. I,15; 17sk; 18sk; 20; 25; 28; 30; 31-32., ill. 34. stb.

[225] L. az 55. sz. jegyzetet. - Az or. I,14skk-ben (majd áttételesen a 77-83-ban) megjelenített tyrannos alakjához - ponéros, akolastos és philokhrématos; híján a vezetési képességeknek (vö. 28-29sk.) és az önfegyelemnek (14; vö. III,58skk.) - l. küln. Aristot. Pol. V,11 - 1313b-1314a.sk; vö. Liv. I,49. és XXIV 5,3skk. (stb.)

[226] Az összevetéshez l. küln. or. III,25. (topikus előzményeihez l. pl. Xenoph. Mem. IV 6,12; vö. Cic. de orat. III,29 /117/ és Sen. De clem. I 11,4; 12,1. stb.), ill. or. I,70-83; 84; II,67. és IV,44; vö. még II,67; 71; 73-75; III,25-26; IV,58skk; 98; LXII,5skk. stb. - Részletes kifejtésüket l. jelen évkönyv későbbi köteteiben.

[227] L. küln. or. I,6; 12-13; 17; 20; 21; 23; II,24; 54; 67; 69; 71; III,39; IV,44., ill. I,3; 13; 14; 28; 29; 30; 31sk; 34; 35; vö. 78; 79-80; 82; II,76; III,34sk; 40; vö. or. LXII,3; 7; IV,25; 44. stb. - A helyek részletesebb elemzését (hasonlóképpen az előző, a 226. sz. jegyzetben felsorolt locusokhoz) l. később, jelen évkönyv későbbi köteteiben.

[228] L. küln. or. III,86skk. és 92.skk. Vö. még III,111, 128-130.

[229] Vö. a 111. sz. jegyzettel.

[230] Vö. Aelian. Var. Hist. II,20; Sen. De clem. I 8,1; ill. 19,8; Suet. Tib. 24,2. stb.

[231] Az or. III,73skk. passzusai mintha azt sugallnák, hogy a politikai uralom csupán a közösségnek tett szolgálattal igazolható. Hasonló felfogást alakított ki erről már Trisoglio is: PPol V (1972), 10.

[232] L. küln. a 220-220. sz. jegyzeteket (további utalásokkal). A fentiekben körvonalazott gondolat közelebbi meghatározására, akárcsak a II,74- vagy a IV,44-ben, a "jó királyt" alattvalóihoz fűző viszony lényegi vonásainak megjelenítéseként - de egyben a királyi hatalmat is legitimálva -, Dión (részben, vagy leginkább talán Xenophón nyomán: Cyr. I 1,2.) ismét a természetből, a csordák, nyájak és ménesek világából vett képhez, ill. egy hierarchikus szerveződésük nyomán felhozott ,természetjogi' érvhez folyamodik (l. küln. or. III,50; vö. III,62., ill. IV,63. Vö. még a 45., ill. a 125-126. sz. jegyzetekkel). Ha a csordák, a nyájak és a ménesek őrizői különös gonddal törődnek a felügyeletükre bízott állatokkal (már pedig így van, hiszen ki is törődhetne - már hasznosságuk alapján is - jobban velük: or. I,17.), és ellenkezőleg is; mindennél jobban szeretik, és mindenben követik pásztoraikat a nyájak, hajtójukat a lovak, oltalmazzák és szeretik a vadászokat a kutyák - és ekként szereti vezetőjét minden vezetett (I,19.); nyilvánvaló, hogy senki sem szeretheti jobban az embereket annál, aki a legtöbb ember felett uralkodik, és a legnagyobb csodálatukat élvezi (I,18.). És ki is szerethetné nálánál jobban - folytatja a gondolatsort Dión -, hiszen ugyancsak visszatetsző lenne, ha a vad állatok más vérből való, és más természettel bíró (allophyloi: vö. Wegehaupt, "De Dione Chrysostomo Xenophontis sectatore" /1896/; p.4sq.) vezetői több jóakaratot tanúsítanának vezetettjeik iránt, mint az, aki azonos vérből való, és azonos természettel bíró (homophylos: vö. or. XXXII,36. és Desideri /1978/, 306.o. 18. sz. jegyzet /=352./), civilizált (hémeros) emberek felett uralkodik (I,18; vö. Valdenberg, REG XL /1927/, 146.). S ha az oktalan állatok és a gondjukat viselők vonatkozásában így áll a dolog, szükségszerű, hogy értelemmel és a hála kimutatásának (vö. Plin. Paneg. 2,5.) képességével is bírván, a "szelíd és emberszerető királyt" (ton hémeron kai philanthrópon basilea) ne csak szeressék (phileisthai), hanem vágyódjanak is utána (erasthai) az emberek (I,20.). Aki tudatában van ennek, és természeténél fogva is ilyen, kegyes és jóindulatú (hileós kai praios: vö. Aristot., Ath. pol. 16,2 /Peisistratosról/ és Isokr., Phil. 116.) lesz mindenki iránt, és maga is őszinte barátját látja mindenkiben (uo.). Így, mint arra már F. Trisoglio is rámutatott (PPol V /1972/, 19.), az a nagy erő, amely (egyfajta - jobb kifejezés híján - morális-érzelmi szempontból) legitimálja a monarchiát, - akárcsak Pliniusnál (l. később) - az uralkodónak és népének kölcsönös szeretete. Ez különbözteti meg alapvetően a basileiát a tyrannistól, a két kormányzati rendszer (ill. bizonyos értelemben: hatalmi felfogás) közötti kontraszt elsődlegesen itt jelentkezik. (A fenti gondolatok összegzéséhez l. még a 224. sz. jegyzet második felét.)

[233] L. küln. or. III,85; 5; vö. I,21. stb. A motívum már Xenophónnál is megjelenik: Ages. 9,3.

[234] L. küln. or. III,58; 85; 10; vö. I,14; 18., ill. 56. stb. Vö. még küln. LXII,3;7.

[235] L. küln. or. III,58; 39; 10; vö. I,26. stb.

[236] Inkább kiteljesítve, ill. lezárva, mintsem megnyitva (l. a 158. sz. jegyzet végét) a ,basilikosok'-ban többé-kevésbé egységbe foglalt uralkodói koncepciót, az or. IV második fele (a beszéd a 82.c.-től kezdődő zárórésze) teljességgel az észtől nem korlátozott ösztönös vágyak, az ellen a három daimón ellen irányul, melyek a szónok szerint az emberi lelket, de különösen a királyét, leigázással fenyegetik (vö. 83-84., ill. 134-135.). Ezek a gazdagság vágyának kísértése (88-100); az elpuhultság és a kéjvágy (101-115), valamint a tisztségekre való törekvés (116-132.). Mindezeken - véli mintegy megoldásképpen Dión - csak az erény útjait kereső "királyi érzület" vehet igazából erőt, s benne a bűnöknek és a gonoszságnak természetétől fogva felette álló (vö. I,24.), királyhoz méltó gondolkodás, hiszen a legtágabb értelemben vett erkölcsi fogyatékosságok mintegy gyűjtőmedencéjévé tett "zsarnokkal" ellentétben (l. a 225. sz. jegyzetet), éppen a "király" az, aki "a legkiválóbb valamennyi ember közül, így a legbátrabb, a legigazságosabb és az embereket a leginkább szerető lévén, minden fáradozás, s minden vágyakozás számára legyőzhetetlen" (IV,24; vö. III,10 - LXII,3; vö. még III,39.). Vagyis, ahogy ugyancsak a IV,24. rövid fogalmi meghatározása mondja, kifejtve a kaput elején megelőlegezett következtetést, ill. gondolatot, "jól" uralkodni csupán a "jó" képes (ude esti ... basileuein kakós ou mallon é kakós agathon einai: vö. 25.) - a "józan ész" és a "belátó értelem", az önismeret és az alantas vágyaktól magát távol tartó önfegyelem birtokában. "Igazi királlyá" válni - állítja Dión - csak egyfajta, a jó kormányzás előfeltételévé tett erkölcsi tökéletesség birtokában lehet, míg a "rossz" - természetéből fakadóan - csupán "rosszul" uralkodhatik (IV,25; vö. I,14., ill. III,34. és III, 40-41.).

[237] A fentiek összefüggésében l. küln. or. LXII (vö. az 53., ill. a 240. sz. jegyzetekkel).

[238] Vö. v. Arnim (1898), 416.

[239] Vö. Höistad (1948), 189.

[240] ,Peri basileias kai tyrannidos'. Rövid karakterizálását és a számba jöhető párhuzamos helyeket (or. III) l. v. Arnimnál: (1898), 416sk. Vö. még Desideri (1978), 597 (Index), ill. Moles (1990), 361sk.

[241] Vö. Höistad (1948), 188.

[242] A problémára részletesebben is visszatérek a későbbiek során.

[243] Domitianusra történő - világos - allúzió. Vö. a 186. sz. jegyzettel.

[244] Vö. küln. or. III,55. és I,21.

[245] Ennek részleteit l. küln. az or. I az 59. kaputtól kezdődő Héraklés-allegóriájában. Értelmezéséhez l. kandidátusi disszertációm 698skk; küln. 710-729sk. oldalait.

[246] Rövid parafrázisát, ill. értelmezését l. a 207. sz. jegyzetben.

[247] "Mindaddig, amíg uralkodnod adatott": heós an tynchanés basileuón - ekként fogalmazza meg Dión a záró következtetést. A hely szokványos jókívánságnak hat (sokáig, fiaink és unokáink számára is megmaradva éljen a Héraklés-oltalmazta római császár!), ám - akárcsak analóg helyén a pliniusi "Panegyricus" (dent tibi, Caesar, aetatem di quam mereris:28,6.) - burkolt figyelmeztetésnek, sőt akár fenyegetésnek is felfogható (csupán addíg, míg "igazi király"-ként uralkodik). A heós időtartama így egyszerre lehet korlátlan és korlátozott. Utóbbi, abban az esetben, ha "zsarnokká" változik, a földkerekség félisteni királyának, Héraklésnek megtorlásával, zsarnokhoz méltó pusztulással fenyegeti meg az uralkodót; továbbá isteni-félisteni támogatottsága megvonásával és "megbízatása" (or. III,55.) megszüntetésével; azon a jogon, hogy egyfajta égi-földi hierarchián alapuló, jelentős területek (vö. I,56.) - de korántsem valamennyi föld - feletti (rész)kormányzata - érdemben és ténylegesen - csak egy meghatározott feltételrendszer (II,77.) keretein belül gyakorolható (vö. Paneg. 67,8.). - A probléma részletes kifejtését l. kandidátusi disszertációm 717-721; küln. 718skk. oldalain.

[248] Vö. or. III,55: A "jó király", mikor alattvalói érdekében fáradozik, tudatában van annak, hogy kötelessége ez, mivel a legfőbb istenség ezzel a munkával bízta meg őt, s neki engedelmeskednie kell (vö. II,6.). Az "igazi királyt" - állapítja meg Pliniushoz hasonlóan (l. később) Dión - a legfőbb istenség, Zeus (ill. Juppiter), az istenek királya választotta ki földi feladatára, aki mindig csak a legderekabbak kezébe adja az uralkodói hatalmat jelképező jogart (I,12; vö. IV,24sk.). - A gondolathoz, némileg távolabbról, vö. még or. I,21;23; II,79;75; III,75. stb.

[249] L. küln. or. I,84; ill. II,73-78;76. - A kérdésre részletesebben is visszatérek a későbbiek során.

[250] Vö. a 89-92. sz. jegyzetekkel. Vö. még B.F. Harris, ANRW II 33,5 (1991); 3873sk., ill. 3874sk.

[251] L. pl. or. I,15. és I,5;13.

[252] Vö. E. Thomas, Questiones Dioneae. Diss Inaug., Leipzig 1909; pp.6-12. Vö. még Valdenberg, REG XL (1927), 154.

[253] Vö. Wegehaupt, "De Dione Chrysostomo Xenophontis sectatore" (1896), p.46. és Devine, JHI XXXI,3 (1970), 332. A jelenséghez - általánosítható érvénnyel, ill. számos speciális vonatkozásban - l. küln. J.M. Dillon - A. A. Long (edd.) The Question of ,Eclecticism': Studies in later Greek philosophy, Berkeley 1988.

[254] Vö. or. IV,24sk.

[255] Xenoph. Mem. III 9,10., ill. Dión, or. IV,26 (vö. 21.) - 28. és XLIX,4., ill. LIII,11. stb. Vö. Höistad (1948), 56; 75. és küln. 124.

[256] Vö. Xenoph. Cyr. I 1,3. - Dión, úgy tűnik, nem hisz a tökéletes uralkodói személyiség létezésében, különösen nem már kormányzata kezdetekor (vö. Isokr. Euag. 12-18; Nic. 47; ad Nic. 10-11.). Így mindenképpen szükségesnek tartja az uralkodó nevel(tet)ését, olyan folyamatként fogva fel azt, amelyhez, kezdő pontján, az alapvető erkölcsi, szellemi és fizikai areték nékülözhetetlen meglétén (l. pl. or. III,9; IV,31; vö. I,64-65.) túl, elengedhetetelen a belső elhatározás (vö. I,5.); végpontján pedig, a legjobb adottságok és szándékok megléte ellenére is nélkülözi azt a befejezettséget (vö. I,36; 15.), amely csupán a tökéletes uralkodót, a valamennyi uralkodói erénnyel bíró "nagy égi királyt, Zeust" (II,75.) jellemezheti (vö. IV,27.).

[257] REG XL (1927), 154sk.

[258] Vö. a 21sk., ill. a 31sk. oldalakon mondottakkal.

[259] Or. IV,29sk;31. (a helyekhez l. D. Ferrante kommentárját: /1975/, 47skk.), ill. I,61. és 64.

[260] Vö. Höistad (1948), 150-181; küln. 173sk. és Desideri (1978), 304sk (= a 292.o. 28. sz. jegyzete). - A motívum részletes kifejtését l. a tanulmány későbbi folytatásaiban.

[261] L. a 109. és küln. a 281. sz. jegyzeteket.

[262] Hogy mit ért a "filozófus" fogalmán, s közelebbről a "tanácsadó filozófuson", az uralkodó méltó symbulosán Dión, ennek pontosabb meghatározása ugyancsak messze vezetne (néhány idevágó szemponthoz l. a 191. sz. jegyzetet). Jelentőségükhöz itt csak annyit, hogy az egész emberi nem javára végzett kiemelkedő fáradozásukért végül az istenek közé emelkedett félisteni halandók (XXX,27; I,59-84. és VIII,27-35sk.) helyébe, az emberi nem későbbi történetében (vö. XXX,27.), az ugyancsak isteni küldetést teljesítő filozófusok (I,54; vö. 57.) lépnek, Dión "vallásos-politikai" teóriájának egyik meghatározó tétele szerint. Közülük is leginkább kettő: Sókratés - nézeteinek hirdetésére deklaráltan törekszik szónokunk (III,29; vö. XIII,29; XLIII,8; LX,9sk; LXXII,11.) - és Diogenés, aki ugyancsak kulcsfigurává, s gyakorta saját nézeteinek tolmácsolójává válik Dión beszédeiben (l. küln. VI; VIII-X; 52. sz. jegyzet). Korának filozófusairól szólva - önnön filozófusi tevékenységét (vö. XLIX,13.) ezzel is fölébük helyezve - úgy vall, hogy nagy elődök, egy Sókratés vagy Diogenés szellemi ragyogását nélkülöző halovány utánzatok csupán (vö. LXXII,16; l. még Schmid, RE "Dion"; V /1905/, 861.has. 50skk.). - A symbulos alakjának dióni karakterizálásához l. még a 281. sz. jegyzetet.

[263] Vö. az or. I bevezető képével, ill. nyitó párhuzamával, ahol a "filozófus"-szónok a Makedón Alexandros menynyegzőjén játszó hajdanvolt híres fuvolás, Timotheos játékának a királyra gyakorolt hatásán keresztül karakterizálja Traianus előtti fellépését, akkori helyzetéből fakadó szerepét, és akkori önmagát (1-3skk.). "Úgy mondják - ezekkel a szavakkal veszi kezdetét a beszéd -, hogy midőn Timotheos, a fuvolás először mutatta be játékát Alexandros király előtt, tökéletes művészettel és zenéjét átélve játszott, hogy tehetsége méltónak mutatkozzék a királyhoz. Dalai nem voltak lágyak vagy lassúak, vagy olyanok, melyek ernyedséget vagy tunya gyönyört keltenek, hanem - elképzelésem szerint - azok a tisztán és fennségesen csengő dallamok lehettek, melyek Athéné nevét viselik. Még azt is hozzáteszik, hogy Alexandros tüstént felugrott, és fegyverei után kapott, s hogy azokhoz volt hasonló, kiket az istenség szállott meg. Ily heves felindulásba hozta őt a zene dallama, s az a mód, ahogy a fuvolás játszott." (1-2.). A kép gondosan cizellált, de finoman árnyalt, így talán nem mindenki számára érthető. Beszéde 4skk. kaputjaiban a prusai rétor ezért immár közvetlenül, a fuvolajáték (ill. általában véve a zenei jártasság) és a szó művészete között tett összehasonlításon át (6-8.) jutattja kifejezésre, majd teszi félreérthetetlenül dióni-traianusivá a nyitó fejezetek (1-2.) timotheosi-alexandrosi párhuzamát: "Így tehát hozzánk is illőnek tűnik, hogy ne mutatkozzunk alábbvalónak, mint egy fuvolás feladatunk végzése során, s hogy ne legyenek zenéjéhez mérten kevésbé férfiasak és emelkedettek az általunk talált szavak, /5/ s hozzá még; hogy ne csupán egyetlen módon elrendezettek, hanem olyanok legyenek, amelyek egyszerre serkentenek és csillapítanak, háborúra ösztönöznek és békét hirdetnek, a törvények szellemében álló, s igazán királyhoz méltó szavak, amelyeket ahhoz intézek, akinek - úgy vélem - az a szándéka, hogy derék és a törvényeket tisztelő uralkodó legyen; olyasvalakihez, akinek sok bátorságra, ám ugyanakkor sok (önmérséklő) szelídségre is szüksége van. (4-5.). Timotheos erkölcsi felelőssége itt tehát abban áll, hogy művészete erejével Alexandrost háborús vállalkozásokra ösztönözheti (vö. még I,6.), ám a fuvolás alkalmatlannak tűnik arra, hogy - szükség esetén - megfékezhesse a művészetétől harcias indulatokba sodort, par excellence hódító királyt. Timotheos - modernebb példával élve - olyan itt, akár Goethe varázslóinasa: fel tudja idézni a szellemeket, de nem képes arra, hogy őket ismét semmivé tegye. Dión, a messzi földeket bejárt (vö. I,50.), sok mindent megélt "filozófus"-szónok, művészetének és önmagának ennél azonban jóval magasabb rendű hatást és technikai felkészültséget tulajdonít. Olyat, ill. olyanokat, amelyek birtokában képessé válhat arra, hogy beszéde kiváló és figyelmes (10.), fogékony és törekvő (6.) hallgatóját és címzettjét, útmutatásai révén a kívánt irányba formálva, egykor majd tökéletes uralkodóvá tegye. S a szónok nem csupán kiválasztottnak (l. küln. I,50-58.) és elhivatottnak (XIII,8; vö. 10.), hanem alkalmasnak és képesnek is érzi magát erre a feladatra. Még akkor is, ha úgy tűnik, hogy személyét, filozófusi és szónoki felkészültségét a feladat nagyságához mérten némiképp alábecsüli (vö. I,9; idézve a 265. sz. jegyzeteben. Dión szónoki önértékeléséhez l. még küln. or. XLVI,7.). "Dio has used the Timotheus-Alexander analogy with great skill to move from initial complimenting of Trajan to the suggestion that he still needs philosophical instruction - állapítja meg J. Moles is (1990), 308; vö. Desideri (1978), 304sk. - and then to implied criticism or warning." Néhány további szemponthoz, ill. a "motívum" elemzéséhez l. uő. (1990), 305-308.

[264] A sorsát gyakorta a "sokat tűrő" és "sokfele bolyongó" (kynikus felfogású: Höistad /1948/, 94-102.) Odysseuséhoz (vö. I,50. és küln. XIII,4; 10; vö. még XXXIII,14-15; XLV,11. stb.), magát a száműzetésben filozófussá érő, s a világi hatalmasságokat hol megvető, hol pedig bíráló Diogenéshez (vö. IV,1-3., ill. 6; 8-10.), vagy még inkább Sókratéshez (XXXIII,9; XLIII,8-12.) hasonlatosnak érző, s ilyenkor - hol nyíltan, hol burkoltan - Sókratés szerepét játszó (vö. XIII,9-10; 14-28.), rá, és tanításaira (vö. XIII,14-37; vö. még III,29skk.) több ízben hivatkozó (vö. J. L. Moles, JHS 98 /1978/, 97sk., ill 98sk.) Dión műveiben elsődlegesen velük, és "nézeteikkel" azonosul. Sókratés és Diogenés, Odysseus, valamint Hermés (XXXII,21.) és a homérosi Nestór (LVII,11-12; vö. Jones /1978/, 122.) lesznek azok, az "igazmondást" (XII,13; l. még a 69. és a 88. sz. jegyzeteket) és az isteni felelősségen alapuló "bölcs tanácsadást" megtestesítő, többnyire valós, ill. kifejezetten mitológiai alakok, akiken keresztül a szónok és a szónoki mondanivaló a dióni életműben megmutatkozik.

[265] "Ugyan miféle tanítás /diatribé/ tűnne illőnek és méltónak a te buzgalmadhoz, és hol is találhatnánk oly tökéletes beszédre mi, bolyongó (vö. or. I,56., ill. Hdt. I 30,2. és Plat. Apol. VII - 22a), s a bölcseletre magunkat tanító (vö. Hom. Od. XXII,344-349sk., ill Xenoph. Conv. I,5.) gondolkodók, kik többnyire a fáradozásban és a munkában leljük örömünket; miként csak tudjuk, és lehet; és abban, hogy önmagunk, és bárki, kire csak akadunk, intése végett folyvást buzdító szavakat hallatunk; éppen úgy, miként azok, akik nehéz terhek rakodása és mozgatása közben egy dalt dúdolnak magukban csendesen, a munkára buzdítva maguk, s csupán munkások ők, és nem énekmondók vagy dalköltők." Ekként jeleníti meg Traianust és magát; a császárhoz és a filozófiához való viszonyát - önértékelése szempontjából látszólag igen szerényen - az or. I,9-ben szónokunk (tovább árnyalva az uralkodó oldalán álló symbulos az I,1-3skk-ben röviden már vázolt szerepét és feladatkörét). Ez a kép (vö. Moles /1990/, 309sk.) azután majd a maga fölött csupán az istenség és a tiszta értelem hatalmát elismerő "igazi filozófus" az államban betöltendő vezető-tanácsadói szerepéről elmélkedő negyvenkilencedik beszédben (,Paraitésis archés en bulé'), a filozófus és a pap párhuzamba állításával teljesedik ki (XLIX,3;9.) igazán.

[266] A szeretet sokrétű motívumához kapcsolódva - némileg egyoldalúan, ám mintegy kényszerűen - végső fokon ezekben lelhetnénk meg azt, a Dión ,basilikosai'-ban nehezen meghatározható, a "királyi erények" és a "zsarnoki bűnök és hibák" katalogikus felsorolását egységbe rendező központi gondolatot, amelynek problematikájára a 224. sz. jegyzet elején már utaltam, s amelynek hiányát F. Trisoglio is felemlíti: "delle Orazioni ... è difficile individuare un centro: sono un tessuto ideologicamente paratattio dove la descrizione prevale sulla speculazione unificatrice" (PPol V /1972/), 21.). Az önfegyelmet is magába foglaló "belátó bölcsességnek" (vö. III,58., ill. 39; 6; 7; 10.) - ennek a sajátosan vezetői erénynek (Aristot. Pol. III,4 - 1277b) - meghatározóvá tételével (részben: or. I, vagy egészben: or. III) Dión feltehetően a ,Politiká'-ban, s közelebbről a ,Nikomachosi Etiká'-ban (II,6 - 1107a.skk.) kifejtett aristotelési téziseket követi - ahol a helyes cselekvést biztosító erény, ill. az erényes cselekvéshez vezető ,belátó értelem' lenne a legfőbb útmutató. Önmérséklet (or. I,14; vö. III,10;7;58;85. stb.), és gyakorta teljes lemondás az egyéni vágyakról. A szókratikus értelemben felfogott enkrateia (III,58; 85.), melyben az uralkodóval szembeni követelmények rendszere - "a lélek legmagasabb minőségeit követelve meg": Valdenberg, REG XL (1927), 152. - már Isokratésnál is kicsúcsosodik (or. II,29; vö. III,39. és Jaeger, "Paideia" III3 /1959/ 163.). A mások javára való lét (vö. I,23; 21., ill. 65; vö. még III,39. stb.); "igazi" uralkodói hatalom - véli és állítja Dión - végső fokon ezen alapul. Néhány további szemponthoz l. a következő, a 267. sz.jegyzetet, ill. vö. még kandidátusi disszertációm LXVIII. és LXIX. oldalaival (App. II).

[267] A király "jó": "királyi természetéből" (II,54.) fakadóan (vö. I,24;20., ill. II,31;6.), de ,természettől fogva' (l. pl. I,20;27;28. stb.) is ő a "legderekabb" (IV,24; vö. II,65.); "jó", mert "jóvá" kell lennie (vö. I,5; II,24; 40; 65; 71; vö. még II,78. stb.) - állítja, és vezeti végig állítását Dión. Amennyiben pedig ilyen (a "törvényes" kormányzatot mintegy megtestesítő, a ,törvények szellemében' élő és jogszerűen cselekvő uralkodó: l. küln. or. I,73-75; vö. Szarmach, Eos LXIV,2 /1976/, 170.), ha mindez megvalósul (korlátaihoz l. I,37. és III,82.) - vagyis a ,megfelelő' (méltóságát kötelezettségként, ill. szolgálatként felfogó: III,9;55., s feladatát "értőn" és felelősséggel végző) "király személyiség" megléte (ill. létrehozása - létrehozhatósága: l. később) esetén -, úgy nyilvánvaló, hogy az uralkodó ,mérhetetlen hatalmát' (III,3;4. és küln. 7; vö. III,39; II,6;5; I,18. stb.) egész (vö. III,7., ill. I,17.) népe javára (III,9. - Hom. Od. XIX,114; vö. Plat. Polit. II,6 - 368b., ill. Hesiod. Erg. 225skk.), sőt az egész emberi nem érdekében (I,65; 84.) használja fel - véli (de kifezetetten állítja is Traianusról, ill. Traianus hatalmáról szólva: III,2;3.) Dión: /dynamin/ ... kallista de tói dynasthai khrómenon (III,3.). A terjedelmi korlátok miatt itt csupán jelezném, hogy a "filozófus"-szónok elsődlegesen a király autonóm választására, ill. szabad akaratára (III,123; vö. III,5; I,5.) bízza hatalma , belső' ellenőrzését - abból a megközelítésből kiindulva, hogy aki önmagát uralja, majd mindenki felett "jól" uralkodhatik (l. a 241-242. sz. jegyzeteket), s aki önmagát ellenőrizni képes, az majd a többieket is megfelelőképpen ellenőrizheti (vö. III,28.).

[268] Vö. or. LXXIV,25., ill. III.58. Vö. még III,6;7;10;39. stb.

[269] A helyhez l. D. Ferrante kommentárját: (1975) 82sk.

[270] Kifejtését l. a 236. sz. jegyzetben.Vö. még Schmid , RE "Dion" V (1905) , 863. has. 24skk.

[271] Az alább felsorolt (rész)témák - "motivumok" - bővebb kifejezését l. kandidátusi disszertációm 670-730; küln. 699sk., ill. 700skk. oldalain (széles kitekintéssel az egyes dióni helyek irodalmi előképeire-párhuzamaira is). A Diónnál szereplő alakok eredetiségéhez, ill. az esetleges és valószinűsíthető átvételek kérdéséhez, I. J. Alpers, Hercules in bivio. Diss. Inaug. Gottingae MCMXII; p.16; pp.39-44., ill. 34-43. A problémához l. még Höistad (1948); küln. 152; vö. Szarmach, Eos LXIV,2 (1976), 166. Az or. I,65/66 - 84 újabb összegzését l. Molesnál: (1990), 325-337. Mindezek, véleményem szerint, csak csekély mértékben haladják meg Desideri korábbi (számos részletében vitatható) fejtegetéseit: (1978), 309skk.

[272] Talán a szónok sajátos hozzállásának eredményeképp, a tárgy nyújtotta lehetőségek, ill. az alkotói szándék és érdeklődés felemás konvergenciájából fakadóan, a hatalom (exusia: l. pl. or. I,76; IV,2; 68; XII,65. stb; értelmezéséhez vö. Desideri /1978/, 329. = a 190.o. 24. sz. jegyzete), a jog és a törvény (l. küln. a 125-126; 129. és a 204. sz. jegyzeteket) összefüggéseinek dióni kifejtése nem igazán megalapozott. Annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy a hatalom "helyes" gyakorlásának legfőbb ismérve Diónnál vitathatatlanul a törvényesség. A prusai rétor szerint Homéros, amikor azt mondja, hogy a királyokat Zeus táplálja (diotrephés: Il. I,176; II,196; Od. III,480; IV,44; vö. VII,49. stb.), ezt úgy érti, hogy tudománnyal és igazsággal táplálja őket (vö. or. IV,40sk.); vagyis az areté fogalma - a királyokról szólva - az epistémével, ill. az uralkodó dikaios (IV,24; III,39.) és nominos (III,39.) voltával (vö. küln. or. LXIX,4.) azonosul, ill. azonosítható. A "törvényesség" így egyfelől a "jó királyt" jellemző "individuális - etikai normává" lesz (vö. III,39.), de egyszersmind Dión ,szociális etikáját' is meghatározó normaként jelentkezik, ami a természet rendjén alapuló "univerzális etikai principiummá" emelt nomos fogalmából veszi eredetét (l. pl. LXIX,6: Skythai ... dikaiós kai kata nomus politeuesthai; ahol is a dikaiós és a kata nomus kifejezések - mint arra már Höistad is rámutatott: /1948/, 166; 167. - szinonímának tekinthetők). Az "igazságosság" és a "törvényesség" fogalma ekként nem csupán identifikálható, hanem a szónok gondolati rendszerét mindvégig átható normatív tényezőnek is bizonyul.

[273] Dión ,korlátlannak' mutatja be az uralkodói hatalmat: jellegében is, de még inkább abban a vonatkozásban, ami a hatalommal való élés - és visszaélés - elvi lehetőségeit illeti. ,A "király" minden megtehet, amit csak akar' (III,4; 10. = LXII,3; LXXVI,4; távolabbról vö. még I,40.) - állítja, sőt bizonyára véli is a szónok. Ám talán épp ebből fakad nála az - az egyszerre topikus (l. pl. Sen. Cons. Polyb. 7,2; De clem. I 8,5.), és egyszerre sajátos alkotói elgondolás -, hogy elődlegesen a "királyi" személyiségben véli fellelni a hatalomgyakorlás (általában vett) ellenőrzésére szolgáló elemet, ill. (tágabban véve) a hatalom (ön)szabályozását biztosító garanciákat. Az, hogy mindenekelőtt az uralkodó személyiségébe kívánja beültetni ,mérhetetlen hatalmának' "alkotmányos" korlátait. - A nomimos (III,43., ill. LVI,5. /16/) és az anypeuthynos (III,43; LVI,5; vö. 16.) arché (vö. III,43., ill. LVI,5; vö. még III,7; I,41;28;30;44;12;21;84; II,79; III,25;28;42;50;89;92;120; 121; 131; or. IV.: -; LXII,4,6. stb.) dióni formulájának (Valdenberg, REG XL /1927/, 157sk.) lehetséges értelmezéseire részletesebben is visszatérek még a pliniusi "Panegyricus"-szal való összevetés során.

[274] L. később.

[275] Vö. Sen. De clem. I 12,1. A "zsarnokság": ostobán gyakorolt, "bölcsesség nélkül való hatalom" (exusia meta anoias: I,76.) - állítja Dión. Erőszakos és törvénytelen bánásmód; visszaélés az emberekkel, annak a részéről, aki erősebbnek hiszi magát (III,44.). A gondolat folytatásához l. a 266. sz. jegyzetet.

[276] A beszéd datálása rendkívül problematikus. Keletkezésének valószínűsíthető ideje Jones szerint a Kr.u. 71-75 közötti évekre tehető: (1978), 134. Vö. J.F. Kinstrand, Historia XXVII,2 (1978), 378-383.

[277] Ennek az önzetlen s mindig a "jó"-ra irányuló szolgálatnak (III,6.), ill. (az egyén autonómiáját, választási lehetőségeit és cselekvési szabadságát meglehetősen szűk, előre megszabott keretek közé szorító: Desideri /1978/, 301; vö. Trisoglio, PPol V /1972/, 18.) szolgálatra kötelezettségnek (vö. III,57; 55.) egyik igen szép képi megjelenítése az or. I,24-ben, majd részletesebben az or. III,11; 57-, ill. 73-82-ben olvasható naphasonlat. A király és nap tevékenysége között felállított párhuzam (Goodenough, WdF 528 /1979/, 55-59; vö. Sen. De clem. I,8,4., ill. Plin. Paneg. 35,5.), amelynek kifejezetten kozmológiai aspektusait Dión tágabban a ,Borystheneiká'-ban (or. XXXVI) fejti ki (vö. a 84. sz. jegyzettel). Ez utóbbihoz l. még A. Alföldi, Der Kreislauf der Tiere um Mithras, Germania XXX (1952), 362-368 (az or. XXXVI,39skk. értelmezéséhez), ill. G. Modemann, Quos auctores Dio Chrysostomus secutus sit in oratione tricesima sexta (M.S.Diss.), Bonn 1957 (Zóroastrés kinyilatkoztatásáról: XXXVI, 39-55.).

[278] Or. I,66skk., ill. 76skk. Vö. küln. II,67;73-75. és LXII,5skk.

[279] L. kandidátusi disszertációm 698skk. és küln. 710skk. oldalait.

[280] Uo; 710-717. Hermés az or. I-beli alakjához l. 695sk. és 706sk.

[281] A symbulos; a "király" oldalán álló, s őt tanácsaival - értőn (IV,38;33;29.) - segítő "igazi filozófus" (XLIX,13); a 177. sz. jegyzet második felében röviden körvonalazott "valódi bölcs". Felismerésének problematikája az "igazi királyt" jellemző külsődleges jegyek (basilika sémeia: or. IV,61;23; vö. I,12;14;73., ill. XIV,24; vö. még IV,64; továbbá IV,25. és III,2.) felismerhetőségének problematikájához hasonlatos. Dión beszédeinek, tematikai szerepükben szinte a "jó király" alakjával szembeállított "zsarnok" figurájához foghatóan, gyakori témáivá lesznek ezért a szofistákkal (vö. I,61. és IV,28;30;33skk.) azonosított "hamis filozófusok" (hoi kalumenoi philosophoi: XIII,11; XXXII,8; LXXVIII,34;35; XLV,12. - a kifejezéshez vö. IV,98: tón kalumenón basileón, ill. XXXIII,6.). Tőlük - mint áttételesen az or. I,61;58-ban is láthatjuk, s miként az or. XII,13. plasztikus képi megjelenítése is mutatja - az ,egyszerű és őszinte' (l. a 69. sz. jegyzetet), a ,hazugsághoz és csaláshoz nem eléggé bátor' (XII,13.) Dión határozottan elkülöníteni igyekszik magát. A symbulos alakjához, jelentőségéhez és szerepéhez - az eddig mondottakon kívül - l. Desideri (1978), 283-287skk. és újabban E. Rawson, Roman Rulers and the Philosophic Adviser, in: Philosophia Togata - Essays on Philosophy and Roman Society; (edd.) M. (T.) Griffin - J. Barnes, Oxford 1989; 233-257.

[282] A hatalomgyakorlás belső (ön)ellenőrzésének (l. a 267. és a 273. sz. jegyzeteket) egyfajta külső - "korrektív" - elemeként, ill. párjaként. Vö. or. III,89sk;131skk., ill. 119sk. és 128sk.

[283] Vö. IV,24skk. és küln. IV,29;31; - I,61;64., ill. IV,31;40.

[284] Vö. IV,31. - I,64-65., ill. I,5. stb.

[285] Vö. Jaeger, "Paideia" III3 (19593); küln. 105skk.

[286] L. később.

[287] Vö. a 256. és a 292. sz. jegyzetekkel. Vö. még Valdenberg, REG XL (1927), 155.

[288] L. küln. I,61. és 64; vö. I,5. Kifejtését l. kandidátusi disszertációm 670-729sk. oldalain. - A témát részletesen elemezte M. Szarmach, Eos LXIX,2 (1976), 165-167sk., majd P. Desideri (1978), 309sk; 311-316. és J. (L.) Moles is: (1990), 319skk; 323-337. Mindeddig a leginvenciózusabbak talán R. Höistad a korábbi eredményeket alkotó módon továbbfejlesztő fejtegetései: (1948), 150-156skk.

[289] Vö. Kindstrand (1973), 124-128.

[290] L. küln. or. IV,29sk; 31. Vö. Höistad (1948), 156-160skk.

[291] Vö. Höistad (1948), 182-192skk. Az újabb értelmezési kísérletekhez - küln. Desideri (1978) és J.L. Moles (1983), ill. (1990) - l. a 122. jegyzetet.

[292] A koncepció egészéhez, pontokba szedve, tömören, l. Höistad (1948), 173skk.

[293] Néhány, itt szándékoltan figyelmen kívül hagyott probléma kapcsán visszautalnék P. Desideri (1978; vö. ANRW II 35,5 /1991/, 3882-3902; 51. sz. jegyzet) és J.(L.) Moles (1990; vö. 1983, ill. 1978) az eddigiekben is gyakorta hasznosított munkáira. Számos további kérdés felvetése B.F. Harris az utóbbi időszak szerzőnkkel kapcsolatos tanulmányait értékelő áttekintésében található: ANRW II 33,5 (1991), 3853skk. Dión itt nem érintett (ám alkotói fejlődése és politikai nézetei szempontjából meghatározó) száműzetés előtti időszakához máig haszonnal forgatható L. Lemarchand e periódust elemző feldolgozása: Dion de Pruse - Les Oeuvres d'avant l'exile, Paris (Thèse) 1926. Vö. J. L. Moles mintaszerűen dokumentált munkájával: The Carreer and Conversion of Dio Chrysostom, JHS 98 (1978), 79-100., ill. D. Ferrante, Augustinus 32 (1987), 99-104. Az "értelmiségi" korabeli fogalmához l. küln. H. Bardon, La notion d'intellectuel à Rome, Stud. Class. XIII (1971), 95-107. és M. Mazza, L'intellettuale come ideologo: Flavio Filostrato et uno "Speculum Principis" del III secolo d.C. In: Il comportamento dell'intellettuale nella società antica /Publicazioni dell'Istituto di Filologia Classica e Medievale dell'Università di Genova/, Genova 1980; 33-66. A hatalommal szemben megnyilvánuló sajátos - a "kynikus" Dión száműzetés alatti periódusát is jellemző - "értelmiségi" magatartásformák megjelenítéséhez vö. R. MacMullen, Enemies of the Roman Order: Treason, Unrest, and Alienation in the Empire, Cambridge, Mass. 1966; küln. 46skk. Megannyi hasznosítható szempontot vet fel még P. Desideri e bevezetésben ugyancsak mellőzött tanulmánya: Tipologia e varietà di funzione comunacativa degli scritti dionei, ANRW II 33,5 (Berlin - New York 1991; szerk. W. Haase), 3903-3959. Mindezekkel, várakozásom szerint, a későbbiek során foglalkozom.

Kóthay K. A.: Középbirodalom TARTALOM Horváth E.: Arianizmus