1. ERDÉLY A HABSBURG-BIRODALOMBAN

Az 1711. évi szatmári béke, amelyet Erdély Rákóczi-párti rendjei is aláírnak, nem elsődleges fontosságú korszakhatár az ország politikai történetében. Az 1690-nel kezdődő Habsburg-uralom közjogi alapja – a Habsburgok a magyar korona jogán bírják Erdélyt – nem változik 1711-ben, mint ahogy nem változnak a Habsburg-korszak első jó egy évtizedében kialakított kormányzati rendszer alapvonalai sem. 1711-gyel csak megerősödik az a folyamat, amely 1690-ben indult meg.

A Habsburg-birodalom számára Erdély korszakunk elején elsősorban katonailag értékes terület. Kincstári jövedelmei egészükben nem jelentősek (csak a só- és nemesfém-jövedelmek számottevőek), arra pedig a birodalom kormányzata még évtizedekkel később sem gondol (s nem is gondolhat), hogy a kicsiny s a birodalom nyugati feléhez képest nagyon elmaradt országrésznek érdemi szerepet szánjon egy átfogó gazdaságpolitikai koncepcióban. Katonailag viszont Erdély a birodalom keleti sarokbástyája a törökkel szemben. A meggyengült oszmán birodalmat ugyan az 1710-es években újabb háborúban sikerült megverni (s ami ebből Erdély számára külön is jelentős, két évtizedre el lehet ragadni a töröktől Olteniát), az azonban az 1730-as évek második felében visszaüt, az 1710-es évek hódításai odavesznek, így a keleti őrállomás fontossága változatlan.

Erdélyt katonailag meg kell tartani, belül pedig olyan állapotokat teremteni, hogy a Habsburg-uralom stabilitása ne lehessen kérdéses. A Rákóczi-szabadságharc alatt a Habsburg-oldalon kemény katonai uralom van Erdélyben, s ez az 1710-es években is csak lassacskán enyhül: az energikus Steinville tábornok közvetlenül is beleszól nagy fontosságú politikai ügyekbe. Csak az 1720-as években csökken ez a nyomás; 1732–34-ben ugyan a gubernatori tisztség betöltése évekre elhúzódván, Erdélyt (ideiglenesen, különleges közjogi funkció nélkül) főhadparancsnoka irányítja, ez azonban már csak epizód, a nyers katonai uralom nem tér vissza vele.

A Habsburg-kormányzat ekkor már nem kívánja szorosan tartani magát az 1690–91-i helyzetben kialkudott Diploma Leopoldinumhoz. III. Károly néhány {973.} héttel a Pragmatica Sanctio erdélyi elfogadása előtt leszögezi: Erdélyt a Habsburgok három ízben foglalták el fegyverrel, s fegyverjogon bírják. A Ministerialkonferenz 1742-ben, a birodalom nem éppen könnyű helyzetében is úgy ítéli, hogy nem a Diploma Leopoldinumot kell megerősíteni, hanem az I. Lipót, I. József és III. Károly által kiadott diplomákat s az azokat követő királyi döntéseket. A közjogilag és külpolitikailag egyaránt kényes Pragmatica Sanctiót puccsszerűen fogadtatja el 1722-ben III. Károly Erdélyben: Virmont főhadparancsnok és Bornemissza János, a kis székely sótisztből lett erdélyi udvari kancellár külön rendelkezést is kap a Habsburg házitörvény elfogadtatására. A szavazásnál az országgyűlésre hivatalos főrendeknek a fele nincs jelen, ez azonban nem változtat az okmány közjogi érvényén.

Ezeknek a kormányzati elveknek s gyakorlatnak felel meg Erdély külön kormányzata a birodalmon belül. A Guberniumot 1712–13-ban helyre kell állítani; az országgyűlés tehát 1712 decemberében jelölést tesz a gubernátori és guberniumi tanácsosi tisztségekre, s III. Károly 1713 márciusában ki is nevezi gubernatornak azt a Kornis Zsigmondot (korábban az Erdélyi Udvari Kancellária vezetője volt), aki nem is szerepelt a tisztségre jelöltek között. A Diploma Leopoldinumban felsorolt ún. „sarkalatos tisztségek” közül így is csak ezt az egyet töltik be, az ország generálisának, az Erdélyben működő főkancellárnak és a kincstárnoknak tisztségét nem, annak jelzéséül, hogy a központi kormányzat nem kívánja rendi jelölés függvényévé vagy bármiféle rendi ellenőrzés tárgyává tenni a hadügyet és a kincstári igazgatást, az Erdélyben működő főkancellár funkcióját pedig fölöslegesnek tartja. A Kornissal megkezdett gyakorlat ismétlődik meg 1734-ben, Haller János gubernátori kinevezésénél is: ő sem az országgyűlés jelöltje – igaz, hogy itt a hivatalos jelölés megkerülése szolgál rendi és egyben országos érdekeket.

A hadügyre és a kincstár igazgatására továbbra sincs befolyása Erdély rendjeinek: az ország generálisának tisztét nem töltik be, a kincstári igazgatást az örökös tartományokból való szakemberek irányítják az Udvari Kamara alá rendelve. S az Erdély közigazgatási és bíráskodási ügyeit országos fokon intéző Gubernium alárendeltsége? Az Erdélyi Udvari Kancellária vezetője ugyan továbbra is alkancellári rangot visel – de az uralkodó döntéseit ő közli a Guberniummal. S még neki sincs a döntések előkészítésében főszerepe. Ez a Ministerialkonferenz in rebus Transylvanicis-ban történik, amelynek irányítója az 1711 utáni két és fél évtizedben Savoyai Jenő herceg – s amelynek javaslatait az uralkodó általában jóvá is hagyja. Ez a fórum tesz javaslatot az uralkodónak az országgyűlés helyére, időpontjára, tagjaira, az évi adó mennyiségére, országos főtisztségek betöltésére, törvényjavaslatok elfogadására vagy visszavetésére, fontosabb vallásügyekben, tervezetek ügyében, az idegen kereskedőelemek jogállásának kérdéseiben, az országgyűlés által az uralkodóhoz küldött követségnek adandó válaszra, s más ily súlyú politikai ügyekben.

{974.} Ezek tehát azok a közjogi-kormányzati keretek, amelyekben Erdély élete indul korszakunkban. Az ország a 16–17. századi laza török függésből egy viszonylag magas fokú szervezettséggel igazgatott birodalomba kerül; laza függésből szigorú integrációba. Volt-e reálisan más alternatíva? Nem volt. Az alternatívát a Rákóczi-emigráció erdélyi sikere jelenthette volna: török támogatással, amelynek ára azonban a török függés visszaállítása lett volna. Kísérletek történtek erre; 1717 nyarán török, tatár és moldvai hadak, meg a Rákóczi-emigráció egy része, Esterházy Antal vezetésével beüt Észak-Erdélybe, a politikai eredmény azonban elmarad. A török és moldvai hadak a Belgrád alatti török vereség hírére visszafordulnak, a tatárok Beszterce-vidéktől Szatmár és Kolozs megyéig dúlnak, visszaútjukban Máramarosban népi felkelés szabadítja ki rabjaik nagy részét s szedi el zsákmányuk javát. Az erdélyi országgyűlés, igaz, erős kormányzati nyomásra ugyan, de még 1717 elején megnotázza Mikes Kelement s a Rákóczi-emigráció többi erdélyi birtokos nemes tagját. A második kísérlet Rákóczi Józsefé, II. Rákóczi Ferenc fiáé. Bécsben él; onnan 1734 tavaszán zavaros körülmények közt eltűnik, olaszországi hányódások után Madridban köt ki. Onnan hívja az egykori császári altábornagy, Bonneval, ekkor már Ahmed pasa Konstantinápolyba. Mikor 1737 júliusában Seckendorff, a császári hadak főparancsnoka váratlanul hadat üzen a töröknek, s egyelőre sikereket is ér el a meglepett ellenféllel szemben, előtérbe kerül Rákóczi József magyar-erdélyi fejedelemségének terve. A neki adott athnamé a 16–17. századi erdélyi fejedelmekével lényegében egyező, tényleges tartalma azonban nincs, ugyanúgy, ahogy a Rákóczi név szerepeltetéséhez fűzött reményeknek: a magyar katonaság nem dezertál tömegesen a név hallatára, a Habsburg-kormányzatnak pedig (annak ellenére, hogy a spanyol király Aranygyapjas-rendet küld Rákóczinak) sikerül maga mellé állítani a pápát s kiátkoztatni a trónkövetelőt. 1738 őszére a nagyvezír is elejti; novemberben már politikai halottként éri Cernavodán a fizikai halál. Erdélyben mindennek nincs hatása. Voltak persze elszórt Rákóczi-párti megnyilvánulások (szász források 1735-ben tudnak egy háromszéki nemes ilyen tervéről). Szigethi-Gyula István református püspök és számos tekintélyes erdélyi református arisztokrata letartóztatása azonban 1738 márciusában már hamis vád alapján történik, s elsődlegesen a teljes katonai uralom megvalósításáért vívott (eredménytelen) kísérletek, másodlagosan az ellenreformáció és a protestáns védekezés kérdéskörébe tartozik, nem jelent valódi rákócziánus megmozdulást. Nincs rákócziánus alternatíva. Megbizonyosodott, hogy – elsősorban külpolitikai okokból – nemcsak Magyarországon, hanem Erdélyben sincs már talaja az ilyen kísérleteknek.