I. ERDÉLY AZ ŐSKORBAN ÉS AZ ÓKORBAN

TARTALOM

2. A DÁK KIRÁLYSÁG

1. ERDÉLY ŐSKORA

A hegyektől közrefogott Erdélyi-medence változatos őskori története nem választható el a szomszédos területek történetétől. A Szamos, Maros és Olt völgye kereskedők és új szállásterületet kereső népek megszokott útvonala. A vidék ásványkincseire áhítozó embercsoportokat a magas hegyek sem tartóztatják föl, néha azonban a jelentéktelenebb hegységek is határként állandósulnak: a Hargita és a Baróti-hegység által elválasztott Csíki-, Háromszéki-medence, a Barcaság és a hozzá csatlakozó, ugyancsak magas fennsík, Fogaras az őskor folyamán kulturálisan is többször elkülönül. A földrajzi tagolódás és a gyakori bevándorlások miatt kivételes az olyan korszak, amikor kulturális és népi egységgel számolhatunk.

Erdélyben későn települtek meg az első embercsoportok. A Kiskapuson*E munka az erdélyi helyneveket és földrajzi neveket (a régészeti kultúrákat jelző nevek és egyes régészeti lelőhelyek kivételével) magyar formájukban használja. A román és német megfelelőket a Helységnévmutatóban adjuk meg. előkerült szakócát ugyan formai alapon az utolsó előtti eljegesedés (Riss) idejébe teszik (az acheuli iparhoz sorolják), rétegtani adatok nélkül azonban ez mindig bizonytalan marad. Az Olt völgyében, a Szebentől délre eső Rakovicán előkerült hasogató (chopper) ugyancsak keveset mond számunkra. A nagyméretű kavicseszköznek (?) ugyan kétségtelen párhuzamai vannak a Dîrjov és az Argyas völgyében, ahol (de nem az eszközökkel együtt) korai pleisztocén fauna is előfordul. A rakovicai lelet azonban település-összefüggések nélkül egyelőre aligha több olyan kavicsnál, amelyiknek éle van.

Az emberi élet első biztos nyomai a középső paleolitikumból származnak. Az utolsó eljegesedés elején (Würm 1) paleoanthropus-csoportok települnek a Közép-Maros vidékének barlangjaiba (Ponorohába, Csoklovina, Nándor-Alsó-barlang). E lelőhelyek egy része a Balkán nyugati felének korábbi-egyidejű barlangi telepeivel mutat kapcsolatot. Eszközeik – gerezdkaparók, fúrók, hegyek – kizárólag kvarcitból készülnek. A technikai eljárások itáliai, dél-franciaországi iparokkal rokoníthatók. Sajátos, hogy amíg e charenteinak {14.} nevezett kultúra emberei egy magyarországi szabadtéri telepükön (Érd) fiatal barlangi medvék vadászatával foglalkoznak, valamivel később Hátszeg vidékén a vadló az elsődlegesen vadászott állat.

A hideg barlangokat állandóan lobogó tűz melegíti. A ponorohábai Bordul Mare-barlangban 3 tűzhely volt, ezek egyike kettős: felállított kőlapokkal kerítették. A tűzhelyekben hamu, faszén és elszenesedett állatcsontok feküdtek; az utóbbiakat bizonnyal a tűz tartósítására használták. Innen származik a környék első emberlelete is, három ujjperec.

A charente-i ipar Hátszegen kívül a Déli-Kárpátok egész területén elterjedt, mint erre a Törcsvári-szorosban fekvő Pestera és a hegység déli oldalán található Baia de Fier mutat. Különös jelenség, hogy a közelben – néhány bánáti lelőhely tanúsága szerint – ez a kvarcitipar a felső paleolitikumon keresztül egészen az epipaleolitikumig él.

Erdély egyéb középső paleolitikus leletei annyira atipikusak (Csoklovina, Tordai-hasadék), hogy egyelőre nehéz velük valamit kezdeni. Bizonytalan helyzetű az egész medencében jelzett szabadtéri „moustier-i” kultúra leletanyaga is, amely részben már a felső paleolitikumhoz tartozik (Vizakna).

A középső paleolitikum végén kétoldali megmunkálású, teljes felületükön lepattintgatott eszközöket gyártó csoportok jelennek meg Erdélyben (Nándor-Felső-barlang). Ezeket a szélesebb értelemben vett – szintén levélhegyes – Szeleta-körrel szokták kapcsolatba hozni. Kétségtelen, hogy a korábbi helyi iparokkal nem érintkeznek, s a kései charente-iban legföljebb hatásukra tűnnek föl mindkét oldalukon megmunkált hegyek. Csak fejlettebb szakaszától találkozunk az aurignaci kultúra iparával, az utolsó jégkorszak második hideg szakaszában (Würm 2). A Würm 1/2 interstadiális (eljegesedések közötti) korszak levélhegyes barlangimedve-vadászainak helyére szivárgó aurignaciaknak is csak futó barlangi telepeit ismerjük (Csoklovina, Ponorohába-Bordul Mare, Barcarozsnyó). Leletanyagában csupán egy szabadtéri eszközgyártó műhelyük (Szitabodza-Cremenea) és Pestera gazdagabb, ahol az egyébként jellemző pengék mellett vakaróféleségek is előkerülnek az eszközanyagban. Az eszközök közül éppen az aurignaciak – igaz, rövid életű – újítása, a csontból csiszolt hegy (a Baia de Fier-i késő aurignaci hegytől eltekintve) hiányzik. Csoklovinán tűzhelyei ismertek a barlangi medvére vadászó csoportoknak, akik egy itt talált koponyatető szerint a protonordikus embertani típushoz tartozhattak (Předmost-rassz).

A Würm 2/3 idejétől a keleti gravetti kultúra mammut- és rénvadász csoportjai szinte kikerülik a Délkeleti-Kárpátoktól közrefogott vidéket. Csak a Dîmboviţa forrásvidékén jelzi két lelőhely (Barcarozsnyó-Ödweg, Pestere) a síkvidéki vadászok időleges barlangi megtelepedését. Szitabodzai (Cremenea) műhelyleleteik is Erdély határán vannak.

A Kárpátok jégtakarójának visszahúzódása után igen lassan települ be az Erdélyi-medence. Csupán Délkelet-Erdélyben, a Bodza folyó felső folyása mentén {15.} ismerünk epigravetti–tardenois-i lelőhelyeket (Szitabodza-Cremenea, Gîlma). Előbbi a folyó alsó teraszán, utóbbi viszont a hegycsúcson található. Apró pengék, hegyek, pengevakarók, hüvelykköröm-vakarók mellett ezeken a lelőhelyeken a tardenois-i kultúra jellegzetes trapéz alakú eszközeit találjuk. Ugyanebben az időben a Délnyugati-Kárpátokban és a Vaskapu környékén protoeuropid romanello–azili csoportok domesztikálják a kutyát, s alighanem megkísérlik a gabona termesztését és a sertés tenyésztését (Schela Cladovei, Cuina Turcului, Icoana, Ostrovul Banului, Vlasac, Lepenski Vir). Hasonló fejlődésre a Délkeleti-Kárpátokban nincs adatunk (ez talán csak az eddig ismert lelőhelyek jellegéből – eszközkészítő műhelyek – következik). Számba kell viszont vennünk, hogy keletebbre, a Dnyeszter mentén az epigravetti–tardenois-i eszközöket gyártó csoportok sertést és szarvasmarhát tartanak a VI. évezred (!) közepén (Szoroki), így elképzelhető, hogy nyugatabbi rokonaik is megtették ezt.

Az epipaleolitikus népcsoportokat az élelemtermelés felé vezető úton bevándorló dél-balkáni közösségek állítják meg, a Starčevo–Körös-kultúra népe. Ezek még eredeti lakhelyükön, anatóliai jövevényektől tanulják a búza, árpa termesztését, a kecske- és juhtartást. Talán „saját” eredményük a köles és a szarvasmarha háziasítása.

Telepeik vízpartokon, néha folyók alsó teraszán találhatók, házaik oszlopos szerkezetűek, sövényfallal, amit sárral csaptak be (Bedeháza, Lécfalva). A felszíni építmények mellett földbe mélyített kunyhókat is ismerünk (Lécfalva, Maroscsapó). Halottaikat falvaikban helyezik örök nyugalomba (Sepsiszentgyörgy, Bedeháza, Kolozsvár-Bácstorok). Míg a crô-magnon-i rasszhoz tartozó epipaleolitikus népesség hanyatt fektette a tetemeket, addig a zömében protomediterránokból álló Starčevo–Körös-kultúra népe oldalukra, felhúzott lábakkal temeti el halottait, általában melléklet nélkül.

A telepek leletanyaga az élelemtermelés állandósulására mutat, de egy-egy lelőhelynél nagy eltérésekkel. A vadászott és tenyésztett állatok néhány helyen közel azonos mennyiségben fordulnak elő, másutt az utóbbiak a vadászott fajoknak több mint hatszorosát teszik ki. Az időben legkorábban háziasított juh- és kecskével szemben nagyobb szerepet játszik a szarvasmarha-tenyésztés, néha feltűnő, hogy mennyi sertést tartanak. Vannak viszont olyan telepek, ahol egyáltalán nincs sertés. Ezeknek az eltéréseknek (amelyek Erdélyben transzponált adatok) időrendi oka is lehet, de bizonyos, hogy környezeti adottságokkal is magyarázhatóak.

Hasonló eltérésekkel számolhatunk a – jobbára adatolatlan – termesztett és gyűjtött növényi eledel esetében. A több erdélyi lelőhelyen előkerült őrlőköveket ugyan nyilván magvak szétzúzására használták, de ezek nem kizárólag gabonamagvak lehettek. A kőeszközök között is kevés az olyan rövid penge, amelynek egyik sarka erősen csiszolódott, tompa fényű, azaz sarlóbetét volt. Mindenesetre a Starčevo–Körös-kultúra népe élelemtermelő {16.} közösségekből állt, ha a zsákmányolás nem is másodlagos. Erdélyben emellett számolnunk kell azzal is, hogy néhány csoport ásványfeldolgozásra specializálódik, ez magyarázná a késő pleisztocén óta nem használt barlangokba való telepedésüket (Ponorohába, Csoklovina).

A Starčevo–Körös-népesség a Bánság felől juthatott Erdélybe. Legkorábbi telepük Kolozsvárott ismert (Bácstorok). Ebben a korban, a VI. évezred közepén gömbös testű, vörös színű edényeket készítenek, a vörös bevonatot néha festett fehér pöttyökkel ékítik. A Szamos mentén néhány csoportjuk áttelepül a magyar Alföldre is. Ezek a csoportok keveredtek a helyi epipaleolitikum népével, ez lehet az oka, hogy Bácstorokon alpi és crô-magnon-i kinézetű emberek temetkeznek; az időszak általános szokása szerint házakba és házak közé.

5000 körül valószínűleg a Maros mentén kerültek újabb csoportok Erdélybe: anyagi kultúrájuk vonásai dél-alföldi lelőhelyeken is elénk tűnnek. A korszak erdélyi leletei között ez a csoport ismert a legjobban. Legkorábbi hagyatékuk a szászhermányi település, ahol polyvával kevert anyagú durva edényeik és vörös bevonatos finomabb tálak mellett az utóbbiakon föltűnik a megelőző korszak fehér pöttyös festése is. A festés általában – ahogy a Dél-Alföldön is – ritka az erdélyi falvakban. Kivételnek még a lécfalvi lelőhely tekinthető, ahol több színű festés is előfordul. Korai anyagukban nagyon erős bulgáriai kapcsolatok figyelhetők meg, a település életének vége pedig már a Starčevo–Körös-műveltség legkésőbbi szakaszára tehető.

Egy nagyon rövid átmeneti periódus után – amikor Dél-Erdélyben a nyugati Havasalföldön elterjedt Dudeşti-kultúra népe él (Tordos IV. alsó réteg, Kőhalom) a középső neolitikumban megszűnik a korai neolitikumot jellemző egység. Új népcsoportok költöznek be, szinte minden irányból. A Maros középső folyása mentén, a Déli-Kárpátok és az Érchegység között, keleten Fogarasig a Vinča–Tordos-kultúra népe; Délkelet-Erdélyben, északnyugaton a Mezőségig – Moldvából – a vonaldíszes kerámia népe jelenik meg. A Szamos mentén a Délkelet-Alföldön elterjedt Szakálhát-csoport nyomait figyelhetjük meg (Kolozsvár-Szent Mihály-templom), feljebb az északkelet-alföldiekkel rokon, festett kerámiát készítő csoportok éltek.

A középső neolitikus népességi viszonyok hosszú időre, a rézkor végéig meghatározzák Erdély történetét. Éppen a legjobban ismert Vinča–Tordos-kultúra népe az, amelynek nagy része egy idő után föladja erdélyi telepeit. A Balkán középső területeit birtokló népesség aligha véletlenül települ az Érchegység környékére, hiszen ezen a vidéken igen korán ismerünk rézeszközöket (Balomir, Radnót), s a közeli Zalatna a legrégibb aranylelőhelyek közé tartozik. A földművelés mellett (főleg közönséges búzát termesztettek) sok állatot, főként szarvasmarhát tartottak. A háziállatok a húsélelem 70%-át tették ki. A telepeken tapasztott agyagpadlójú borona- vagy {17.} sövényfalú talpas házak állottak. Edényeik között gyakoriak a kecses kelyhek, nagy részüket vörös bevonat fedi. A meandrikus, bekarcolt vonalpárok közeit pálcikákkal böködik be. Rendkívül gazdag antropomorf és zoomorf plasztikájuk; ezek az apró agyagszobrok a termékenységi kultuszban játszhattak szerepet.

Külön említést érdemelnek az 1961-ben Tărtărián (Alsó-Tatárlaka) előkerült piktografikus táblácskák, amelyek meglepően hasonlítanak protoelami és protosumer darabokhoz. A két terület közötti kapcsolat azonban nagyon is kérdéses, mert az erdélyi és a mezopotámiai darabokat legalább 1000 év választja el egymástól (a távolságon kívül), másrészt a korai vonalas-geometrikus írások egymástól függetlenül is hasonlóak. A tărtăriai táblák viszont – mivel kétségtelenül írottak – lehetővé tették, hogy a Vinča–Tordos-kultúra agyagemlékein lévő jelek egy részét, mint korábban is gyanították, írásjeleknek tartsuk. A Maros mentén így valamikor 4000 körül kísérletet tettek az írás bevezetésére, ami önmagában is sokat jelent. Azt is, hogy valami egyszerű, szentélyközpontra épülő kvázi-államisággal számoljunk ezen a vidéken; közösségek közötti munkamegosztással. Mindez aligha történik meg, ha egyes csoportok nem kezdik hasznosítani a környék fémlelőhelyeit, s nem szorulnak mások gabonájára, marhájára.

{18.} Erdélyben a központi elosztást bevezető termelő társadalom megvalósításának kísérlete nem sikerült. A fejlődést újabb népmozgások szakították félbe. Délkeleten a primitív mezőgazdaságot és állattenyésztést folytató (a vadászott állatok aránya legalább 50%) vonaldíszes kerámia népének területére a Moldvában, Kelet-Havasalföldön kialakult marha- és juh-kecsketartó Boian-kultúra emberei törtek be. Az Olt mentéről néhány kisebb csoportjuk a Maros középső folyásának vidékére is eljut, ahol a Vinča–Tordos-kultúra népének telepein megjelennek kimetszett háromszögekkel, karcolt vonalkötegekkel díszített nagy fazekaik, tálaik.

Az igazi törést azonban az észak-erdélyi, Szamos menti festett kerámiás csoportok áthúzódása idézi elő a Maros mentén. Fehér vagy narancssárga alapon vörös, néha fekete festéssel díszített edényeik elszórtan már a Vinča–Tordos-telepek felső rétegében megjelennek, így bizonyára számolhatunk a helyi lakosság és a jövevények részleges összeolvadásával. Ennek az integrációnak azonban a későbbi emlékekben kevés nyoma van, ezért valószínű, hogy a Vinča–Tordos-kultúra népének nagyobb része a Maros mentén elmenekül-elvándorol.

A középső és a kései neolitikum fordulóján így Erdély nagy részét – rövid ideig – egységes népesség birtokolja, csupán Délkelet-Erdély magas fennsíkjain húzódik meg a Boian-kultúra népe. A festett kerámiás csoportokból kialakuló Petreşti-kultúra közösségei hosszú időre birtokukba veszik Dél- és részben Közép-Erdély területét. Folyóteraszokon, magaslatokon építik föl talpas, sárral bevert sövényfalú házaikat, néhány esetben szárazon álló cölöpépületeket emelnek (Nagylak, Hermány). A fémlelőhelyek megszerzése távoli kapcsolatok megteremtését teszi számukra lehetővé, Havasalföld, Dobrudzsa lakosaival, s alighanem délebbi vidékekkel is. Edényeiket fémesen csengőre égetik, fekete, vörös és barna színnel meandereket és spirálisokat festenek rájuk. A tálak, vállas csuprok, hengeres edényalátétek technikai kivitele a fémolvasztás lehetőségéről tanúskodik, amit rézleletek erősítenek meg. Bulgáriáig, Görögországba s északon a Kassai-medencéig eljutó lemezes arany ékszerek, ill. utánzataik az aranylelőhelyek kiaknázására utalnak. A fémművesség térnyerése is magyarázza a földművelés-állattenyésztésre vonatkozó adatok csekélyebb számát.

A Petreşti-kultúra fejlődése a rézkor végéig tart, de csupán a Vinča–Tordos-népesség által egykor lakott területen. A Szamos vidékén lakó festett kerámiás csoportok birtokaira a Keleti-Kárpátokon keresztül nagyállattartó, lovas protoeuropidok vonulnak a pontusi sztyeppről. Megszállják a festett kerámiás népesség telepeit (Magyarpalatka), s az addigi neolitikus szokástól eltérően lakhelyüktől távolabb, nagyobb temetőkben temetkeznek (Marosdécse, Melegföldvár). Halottaik hátukon, enyhén felhúzott lábbal nyugosznak, mellettük nagyméretű, pontusi kőkések, bütykös fejű kőbuzogányok (Vizakna, {19.} Gredistye), egyszerű csészék találhatók a sírokban. Keleti szokás, hogy a tetemek mellé piros festéket, okkert helyeznek.

A jövevények megjelenésével egyidőben történhet Délkelet-Erdélyben, a Boian-kultúra területén a Cucuteni–Tripolje-(Erősd-) kultúra népének betelepedése. A népmozgalmak a Kárpát-medence keleti felében a népesség folyamatos kicserélődéséhez, a bevándorlókkal való összeolvadás következtében életviszonyaik, s aztán anyagi kultúrájuk megváltozásához vezetnek.

Az e folyamat eredményeként kialakult Tiszapolgár-kultúra népe a Tiszavidéken, Erdély északi részén és a Bánátban települ meg, egyes csoportjai Délkelet-Erdélybe (Bögöz), a Bánságból pedig a Maros középső folyásához is eljutnak (Szászsebes, Maroskarna, Déva). A nagyállattartó, földműves népesség egyszerű kunyhókból álló (Kalota) telepei és a Cucuteni–Tripolje-kultúra falvai közrefogják a Petreşti-kultúra települési területét, amelynek {20.} népe a mozgalmas időszakban is békében folytatja életét – ennek alighanem a környező telepesek fémművesekre utaltsága az oka.

A Cucuteni–Tripolje-kultúra népe új szomszédaitól a Petreşti-kultúra révén ismeri meg az edények festését. Az égetés előtt fölvitt két-, háromszínű festéssel díszített edények (feketével, fehérrel és vörössel festettek) egyik legjelentősebb lelőhelye az erősd-tyiszk-hegyi település, négy méternél vastagabb rétegsorával. A telepen oszlopos szerkezetű, sárral vastagon bevert sövényfalú házak állottak, bennük agyagból tapasztott peremes tűzhelyek. Erősd lakói részben földművelésből éltek, általános volt az egysoros búza termesztése. Az állatállomány főként szarvasmarhából állt, a húsélelem jelentős része azonban vadászatból származott. Eszközeik nagy része kő és csont (balták, agancskapák), rézből csak áraik és ékszereik készültek. Apró agyagszobraik, testfestésre szolgáló agyagpecsételőik rítusaik és nemzetségi szervezetük emlékét őrzik.

A Cucuteni–Tripolje-kultúra népe északon a Maros felső folyásáig jut. Itt a Tiszapolgár-kultúra népével kerül szomszédságba. Utóbbi települési területét később a Bodrogkeresztúr-kultúra népe szállja meg, néhány esetben a Tiszapolgár-kultúra népének falvait választva lakhelyül (Déva, Marosgezse). Erdély települési területük széle, ittlétük – mivel az intenzív földművelés és állattartás számára a Bánságban, az Alföldön kedvezőbbek a körülmények – nehezen magyarázható mással, mint a vidék ásványi kincsei iránt való érdeklődésükkel. Jellemző, hogy a Bodrogkeresztúr-kultúra által birtokolt terület központja felé – Erdélyből nézve – ugrásszerűen emelkedik a rézeszközök száma. Fokosok, balták, ún. ellentett élű csákányok kerülnek a rézbányákból az Alföldre, s apró aranyékszerekkel állandóan találkozunk a Tisza-vidéki temetőkben. Nem véletlen, hogy ezek az aranytárgyak éppen Erdélyben alig fordulnak elő, az egyetlen darab Marosvásárhelyről származik, ahol a Bodrogkeresztúr-kultúra lelőhelyét ismerjük.

A kultúra népének erdélyi emlékanyaga egyébként semmiben sem különbözik az alfölditől. Sírjaikban kétfülű edények (teljesköcsögök), virágcserép alakú edények, csészék körítik a felhúzott lábbal, oldalt fektetett halottakat. Falvaikban földfelszínre épített házak állhattak, egy Cucuteni–Tripolje-népesség közé települt csoportjuk gerendapadlós, agyaggal tapasztott, kisméretű házat emel (Réty).

Ebben az időben, amikor a Bodrogkeresztúr-kultúra népe eljut a Háromszéki-medencébe, sajátos integrációs folyamat kezdődik meg Erdélyben. A Mezőség keleti szélén (Somkerék, Dedrád) a Bodrogkeresztúr-, Petreşti- és Cucuteni–Tripolje-kultúrák népeinek egymásba ötvöződő emlékei jelennek meg, a Maros középső folyása környékén pedig a Bodrogkeresztúr- és a Petreşti-kultúra népe keveredik egymással. E folyamat végén egy olyan anyagi kultúra emlékeivel állhatunk szemben, amely délnyugat-erdélyi, olteniai népcsoportok közös hagyatéka (Băile Herculane–Cheile Turzi-i csoport).

{21.} Az erdélyi keveréknépesség néhány csoportja megjelenik az Alföldön is (Hunyadihalom-csoport), más részük – nyilván a Szamost követve – eljut Kárpátaljára, Kelet-Szlovákiába, ahol anyagi kultúrájuk egyszínűbb lesz és – hamvasztva temetkeznek: igaz ugyan, hogy jóval későbbi időben (Laŀnany-csoport).

A Băile Herculane–Cheile Turzi-i csoport népe gyakorta használja lakásául a barlangokat (Herkulesfürdő, Nándor, Tordai-hasadék). Ezek környékén csak vadászni lehet, gabonát vetni, tehenet fejni alig. A földművesek, állattenyésztők, ércbányászok és aranykereskedők aligha önszántukból húzódtak mindenkitől távol, sivár barlangokba. Ez időben (Herkulesfürdő II/b) a Havasalföldön, Moldvában már a keleti sztyeppek juhászai legeltetik nyájaikat (a Szrednij Sztog-kultúra népének utódai). A Kárpátokon keresztül betörő csapataik szétzilálják a helyiek közösségeit, s hegyekbe, barlangokba, távoli vidékekre kényszerítik őket. A helyi lakosság ugyan a jövevények első hullámával még kialakít valamiféle együttélést (Herkulesfürdő-Băile Herculane III.–Laŀnany), a keleti pásztorok újabb és újabb áradata azonban nemcsak a hegyekbe, hanem a hegyekből is elűzi őket.

Erdély (s egész Kelet-Közép-Európa) történetében ezzel – nem először – új korszak kezdődik. Az Al-Duna vidékén összeolvadnak a keleti jövevények a helyben maradottakkal, akikhez dél-balkáni, talán anatóliai csoportok is csatlakoznak. A kialakuló új népesség (Cernavoda III.-kultúra) a Maros mentére is benyomul (Péterfalva, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka, Baráthely-Paratély). Telepeik helyzete arra is utal, hogy már nem csupán állattartásból élnek, mint ahogy talpas házaik nyomai is hosszan tartó helyben maradásukat bizonyítják. Állatállományuk többségét a juh, kecske, disznó és lovak mellett a szarvasmarhák teszik ki. A szarvasmarhacsontok között többnyire öreg és hím állatok maradványait ismerjük, ami az ökrök nagy számát mutatja. Ez pedig – köztudottan – az ekés földművelés jele, amihez fa-, esetleg agancsekét használtak.

Az anyagi kultúra más területein is sajátos keveredést találunk. A homokkal vagy apróra tört kagylóval kevert agyagból készített, bordákkal „díszített” fazekak mellett fényes felületű, szürke, besimított árkokkal tagolt bögréket is csinálnak. Balták, romboid alakú tőrök egyszer rézből, másszor bronzból készülnek; kaukázusi eredetű, ülő alakot stilizáló agyagszobrocskáik mellett az őslakosok sajátos idolféleségei is hitük emléke.

A nehezen induló fejlődésnek hamar vége szakad. I. e. 2000 felé újabb népmozgás idéz elő lakosságcserét Erdélyben: Macedónia és a Balkán hegység vidékeiről pásztorcsoportok húzódnak a Délkeleti-Kárpátok térségébe. Szállásaik Olteniában (Coţofeni I.-kultúra), Délnyugat-Erdélyben (Karácsonfalva, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka) tűnnek fel, később (már a korai bronzkorban) Erdély egész területét elfoglalják (Coţofeni II., Kolozskorpád I.). Szinte mindenütt megtelepednek, a nagy magaslatokon éppúgy, mint a {22.} vízparti réteken; gyakran hegyek barlangjaiban húzzák meg magukat. Halottaikat – elsőként Erdélyben – elhamvasztják, de a korai időszak sírhalmai alatt (mint pl. Bedellő) még csontvázakat is találunk, gyakran okkerral behintve; ez talán keleti szomszédaiktól átvett szokás (Folteşti II.-kultúra), de lehet e végső fokon kelet-európai eredetű népességnél megőrzött hagyomány is. Sűrűn fölbukkanó szállásaik, s azok környezete jól illik e félnomád pásztornéphez. Valami egyszerű földművelésre utaló adatok csak a későbbi időben szaporodnak, ahogy hajlékuk is megváltozik: Kolozskorpádon már sárral becsapott sövényfalú, talpas vagy gerendapadlós házakban él egy kései csoportjuk.

Noha majdnem azonos környezetből származik ez a népesség, mint a Cernavoda III.-kultúra népe, edényművessége egészen más. Magas fülű, ferde szájú mericéik, gömbös hasú bögréik, urnáik, aszkoszaik a korai (Coţofeni I.) időszakban csak bemélyített rövid vonalakkal, vonalazott sávokkal fedettek {23.} hasonló díszítést és néhány hasonló edényt a Cernavoda III.-kultúra népe is használ), később ezeket lencse alakú díszekkel is körítik (Coţofeni II.). Megjelenik a mészbetét elhelyezésére szolgáló böködött vonal is, főként Erdély területén.

A Coţofeni II.–Kolozskorpád-kultúra korszakában Délkelet-Erdélybe a Kárpátokon túli pásztortörzsek nyomulnak be. A Folteşti III.-Zăbala-kultúra népe a Háromszéki-medencéből (Zabola) és Brassó környékéről (Gesprengberg) a középső Maros vidékére is eljut (Vládháza, Nándor). A telepeket alig ismerjük. Halottaikat felhúzott lábbal fektetik oldalukra, hol egyszerű sírgödörben, hol földhalommal borított kőládába. Gömbös hasú, kétfülű edényeik, magas, hordó alakú amforáik, lécbordás durva fazekaik nemcsak kelet, hanem nyugat felé is vezetnek bennünket, ahol hasonló darabok a Közép-Tisza vidékén tűnnek föl (Hatvan-kultúra). Emlékanyaguk néha a Coţofeni-kultúra népességéével is keveredik, ezért lehetséges a két nép helyenkénti összeolvadása.

A Folţesti III.–Zăbala-kultúra népének helyére hamarosan újabb bevándorlók kerülnek Délkelet-Erdélyben (és Havasalföld egész területén), a korai bronzkor közepe felé: a Glina III.–Schneckenberg-kultúra népe. Az új telepesek kiemelkedő magaslatokra építik föl falvaikat, kicsiny boronaházaikban tűzhely állt. Fal mellett kőből emelt lócát is ismerünk. Állataik között sok volt a juh, agancsekéik primitív, de ekés földművelésre utalnak.

Az agyagból készült kucsulátai kocsimodell a fogatolás kezdeteit jelzi. Görbe kőkéseik, csiszolt kőfokosaik mellett kevés a rézeszköz: árak és vésők, néha bárdok (laposbalták), balták, tőrök kerülnek napvilágra. Durvább edényeik anyagát homokkal, porrá zúzott kagylóhéjjal keverik, egy- és kétfülű bögréik, apró füles csészéik felületét simára munkálják. Halottaik oldalukra fordítva, zsugorítva nyugszanak kőládasírjaikban, ritka, hogy használt dolgaikból valamit melléjük raknak.

Míg az Olt mentét a Glina III.–Schneckenberg-kultúra népe foglalja el, Erdély többi részét továbbra is a Coţofeni-népesség birtokolja. E kései szakaszban edényeik fő díszítési módja a bemélyített árkok beböködése, a tűzdelt árokdísz (Cîlnic-kultúra), ugyanakkor eltűnik (vagy legalábbis jelentősen csökken) a korábban általános lencsedísz. Kelneken a sárral bevert sövényfalú, tűzhelyes, kemencés házak már két helyiségből állnak. A megváltozott életmód következménye ez. Alighanem kapcsolat van a hosszabb helyben lakás s azon tény között, hogy a Cîlnic-kultúra népének telepei legsűrűbben az Érchegység környékén találhatók. E vidéken gyakran kerülnek elő ún. keleti rézbalták (Sáromberke), amelyek előzményeit már a Cernavoda III.-kultúra korszakában ismerjük. Természetesen a Kelet-Közép-Európában általánosan elterjedt fegyvert nem csupán a Cîlnic-kultúra területén gyártották, mégis sokat mond, hogy egy korábbi, jelentős „kincs”, a több mint 40 baltából álló bányabükki lelet itt került elő.

{24.} A kora bronzkor végi Glina III.–Schneckenberg- és Cîlnic-kultúrák életének végén Erdély keleti, északkeleti részén egy, főleg zsinegdíszes kerámiát gyártó csoport jelenik meg. A Csíki-medence lakosainak emlékanyagát (Jigodin-kultúra) sok vonás köti a Glina III.–Schneckenberg-kultúrához, ugyanakkor edényművességük néhány megfelelőjét az Északi-középhegység kora bronzkor végi népességénél találjuk meg (Hatvan-kultúra).

A korai és középső bronzkor fordulóján Délkelet-Erdélybe, a Háromszéki-medencébe moldvai csoportok vándoroltak be. A Monteoru- és Costişa-kultúrákkal rokon a Ciomortan-kultúra népe. A csíkcsomortányi Várdombon fölépített telepüket sánccal erősítették meg. Kétfülű korsóik, gömbös testű táljaik, csészéik közül egy-egy bekerült fölhúzott lábbal oldalt fektetett halottjaik sírjába is.

Néhány erődített telepükön nem élhettek sokáig. A Monteoru-kultúra újabb csoportjainak beáramlását nem tudták megakadályozni, s Erdély nyugatabbi részeire húzódtak. Edényeik jellegzetes, bekarcolt háromszögdísze, a beböködött pontokkal kitöltött vonalpár, a széles szájú bögre később a Wietenberg-kultúrában tűnik föl.

E kultúra – Erdély középső bronzkori népességének legjelentősebb hagyatéka – mindenütt előbukkan a hegyektől körülzárt medencében. Kialakításában a Coţofeni- (Cîlnic-) kultúra népét gondolják a legfontosabb résztvevőnek, föltéve, hogy abban a Barcaságba betörő havasalföldi Tei-kultúra népe is szerepet játszott. Csakhogy a Wietenberg-népesség anyagi kultúrájának legkorábbi emlékei északon (sőt: Erdélyen kívül) kerültek elő (Derzsida). Itteni, korai anyaguk nagyon sok vonásban rokona a Tiszántúl kora bronzkori Ottomány-kultúrájának, a Ciomortan- s a Tei-kultúra népének befolyását csak később figyelhetjük meg (Wietenberg II.). Az Ottomány-kultúra emberei elhamvasztják halottaikat, ahogy Erdély középső bronzkori lakosai is, akiknek szomszédai az Alföldön s a Kárpát-medencén kívül is csontvázasan temetkeznek. Úgy tűnik, a középső bronzkor elején a Tiszántúl népessége benyomult Erdélybe (hagyatékuk Désen és az Aranyos menti Bágyonon is feltűnik), s ott a Ciomortan-, s egészen délen a Tei-kultúra népével keveredett. Nem zárható ki, de kevés a valószínűsége annak, hogy a Cîlnic-kultúra népe részesévé lett volna Erdély ekkori lakossága kialakításának.

A Wietenberg-kultúra népe Erdély egész területét elfoglalja, Dél-Erdélyből is elűzi-magába olvasztja a Tei-kultúra csoportjait. Csupán a Hargitán túli terület nem kerül birtokukba, a Háromszéki-medencében a Ciomortan-kultúra népét kiszorító Monteoru-kultúra veti meg a lábát.

A Wietenberg-kultúra telepei folyók alsó teraszán, fennsíkokon s jól védhető csúcsokon bukkannak föl, épületeik borona- vagy talpasházak, de találunk földbe mélyített kunyhót is (Radnót). Meglepően kevés a földművességhez kapcsolódó emlékük, jelentős viszont vadászatuk és az {25.} állattenyésztés, elsősorban a marhatartás. Mivel az erdélyi fémlelőhelyek kizárólagos birtokosai, gabonát nyilván aranyért-bronzért kaptak cserébe szomszédaiktól.

A Kelet-Közép-Európában használt bronztárgyak, aranyékszerek minden fajtája előkerült területükön, de csak ritka kivételként elrejtett kincsleletből. Pedig a kincsleletek mintegy gyűrűt alkotnak határaikon. Ezért is, és „fellegváraik” megléte miatt is számolnunk kell egy számban erős, harcos arisztokráciával. Keleties bronzbalták, korongos fokú csákányok mellett ugyanolyan vívótőröket használnak fegyverként, mint a mükénéi akhájok (Sáromberke, Énlaka, Gyulafehérvár stb.). A hosszú tőrökkel vívott harc szokatlan Kelet-Közép-Európában, ahogy különös az is, hogy a környező területektől eltérően Erdélyben nincs adatunk a ló háton való megülésére – de hát a hosszú tőr lóháton nem is volt alkalmas fegyver.

Mivel a Wietenberg-kultúrát egyéb vonások is kötik a mükénéi kultúrához (főként a gyakori spirális díszítést szokás idézni), nem lehetetlen, hogy a 16–15. században délről érkező harcosok uralkodnak Erdélyben a helyi lakosság fölött. Ez az arisztokrácia gazdagságát mind több és több érc kibányásztatásával s az előállított fémeszközök eladásával gyarapította. A fémművesek gyártmányai többnyire a Wietenberg-kultúra népének területén kívül bukkannak elő, ahol a kereskedők könnyen kincséhes idegenek kezébe eshettek. Így kerülhetett földbe Cófalván (a Monteoru-kultúra területe) aranybaltákból, -korongokból és más ékszerekből álló szállítmány, vagy a havasalföldi Perşinari-on (a Tei-kultúra népének birtoka) az arany kard- és tőrkészlet. Talán hasonló oka lehet több más lelet elrejtésének is a Wietenberg-kultúra határain.

Az arany hozta jólét az élet minden területén megmutatkozott. Földmunka nem kötötte asszonykezek díszes háziipart varázsolnak, ebből csak gazdagon díszített agyagedényeiket ismerjük jól. A gömbös testű fazekakon, füles csészéken, tálakon bekarcolással, pecsételéssel meandereket és spirálisokat rajzolnak. A változatossá váló szertartásokhoz aszkoszokat, több szájú keverőedényeket és szekérmodelleket készítenek. A kultuszépítményekben díszített, szent tűzhelyek állottak, mint a névadó – Segesvár melletti – Wietenbergen is.

A 14. század végén a Kárpát-medencébe közép-európai pásztortörzsek törnek be északról. A láncreakciószerűen meginduló népmozgások közvetve-közvetlenül megingatják az erdélyi kovácsok, kereskedők, katonák gazdaságának alapjait. A jól ismert utakon, ahol addig árujukat szállították, soha nem látott emberek kóborolnak. Menekülő csoportok Erdélybe is betörnek, a helybéliek elássák értékeiket, hogy aztán többé ne találjanak rá rejtett kincsükre (Igenpataka, Déva, Somogyom). A Maros mentén az elűzöttek után vonuló „halomsíros” népesség birtokba veszi Dél-Erdély területét, hagyatékuk Szeben környékén (Hermány), a Mezőségben (Mezőbánd, {26.} Malomfalva) és a Hargitán túl is föltűnik (Kézdiszentlélek). Az Alföld egykori lakosaival együtt megszállják Délnyugat-Erdélyt is (Déva, Vajdahunyad). A Wietenberg-kultúra népének egy része a hegyekbe vonul (ekkor keletkeznek barlangi telepeik), a többség azonban északra húzódik. Itt, a Szamos mentén, Máramarosban és Kárpátalján a Gyulavarsánd-kultúra népével együtt védik magukat a délről és nyugatról is szorongató „halomsírosok”, illetve az azokkal keveredett népcsoportok ellen. Egyebütt a népi egységek szétzilálódtak, a kis létszámú közösségek a megelőző korszakhoz képest sokkal alacsonyabb szinten éltek.

A megállapodott viszonyok, a nagyobb területi-népi egység hiányában Erdély a késő bronzkor korai szakaszában a keleti sztyeppek pásztorainak könnyű zsákmánya lesz. Ezt a népmozgást nem jelzik elrejtett kincsek, mert a helyieknek alig volt mit elrejteniük. A Kárpátok szorosain benyomuló új foglalók, a Noua-kultúra népe északon a Szamos középső folyásáig, nyugaton {27.} az Érchegységig terjeszkedik. A Szamos mentén néhány csoportjuk eljut a Kelet-Alföldre is, ahol elkeveredik az amúgy is vegyes helyi lakossággal (Berkesz–Demecser-csoport).

E marha- és juhtartó nép telepeit alig ismerjük, Moldvában könnyű szerkezetű faépítményeik állottak, ezek bizonyára megvoltak Erdélyben is. A temetőkben (Brassó-Keresztényfalva, Hermány, Tövis stb.) felhúzott lábbal oldalukra fektetve nyugosznak halottaik, vagy csupán hamvaik kerülnek földbe. Egyszerű bordadíszes fazekaik, kétfülű bögréik jó része a Monteoru-kultúra magukba olvasztott csoportjaitól származik. Háromélű csont nyílhegyeik, lovaik kantárjának háromlyukú csont zablaoldaltagja, a bütykös nyakú bronztűk, horgas nyelű sarlók messze keletre vezetnek, a Dnyeszter és a Dnyeper között élt Szabatinovka-kultúra népéhez. Ezek a protoeuropidok (Erdélyben alpi és mediterrán embertani alkatok is föltűnnek) valószínűleg óiráni nyelvet beszéltek, így a Noua-kultúra népének Kárpát-medencei megtelepedése az első irániak itteni megjelenését jelenti.

Sajátos, hogy Erdély új lakóinak jellegzetes fémtárgyai nagyobb mennyiségben nem az általuk lakott területen, hanem azon kívül, a Felsőszőcs-kultúra határain belül kerülnek elő. A hódítók fegyvereit, eszközeit – úgy tűnik – a késő bronzkori lakosság, a Wietenberg-kultúra népének utódai készítették. A két nép közötti kapcsolat helyenként sajátos szimbiózist eredményezett: Oláhlápos kurgánjaiban egymás mellett tűnnek föl a Felsőszőcs- és Noua-kultúrák népeinek emlékei.

Valamikor az I. évezred kezdetén Erdély és a Szamos–Tisza-vidék lakói elrejteni kényszerülnek felhalmozott kincseiket (Felőr, Domahida, Ópályi). Vagyonukat azonban inkább csak a Felsőszőcs-kultúra emberei ásták a föld mélyébe, mint Felőrön és Domahidán. A Noua-kultúra népének nagy többsége keletre menekült, csak hogy úrból szolgává ne legyen.

Az újabb hódítók, a Gáva-kultúra népének közösségei sorra birtokukba veszik a Küküllő mentét (Medgyes), az Olt völgyét (Réty), a Mezőséget és a Szamos vidékét (Oláhlápos). Telepeik között erődített is előfordul, lakásaik talpas vagy boronaházak, ovális vagy négyszögletes, földbe süllyesztett kunyhók, amelyek közepén tapasztott tűzhely állott. Főként szarvasmarhát tartanak, jelentős lóállományuk van. A nagyszámú bronzsarló ellenére is kisebb jelentőségű volt a földművelés, a hús nagy részét is vadászattal szerezték.

Megtelepedésük után újra felvirágzik az Érchegység környékének bronzművessége. Szinte minden eszköz, szerszám, fegyver és ékszer bronzból készül: fejszék, sarlók, kardok, lándzsák, övek, tűk, bográcsok majdnem számtalanul kerülnek a földbe ásott raktárleletekbe, mint Ispánlakán, Felsőmarosújváron, Nagysinken és Marosfelfalun (Cincu–Suseni-„horizont”).

A halottait elhamvasztva, urnában elásó Gáva-kultúra népe és a vele rokon csoportok mind nagyobb területet kerítenek birtokukba a késő bronzkor végén. Telepeiket-temetőiket Erdélyen kívül megtaláljuk a Bánságban és {28.} Tiszántúlon, a Kárpátoktól keletre Galíciában és Besszarábiában (Holihrad- és Kisinyov-kultúra). Egyes csoportjai még a Dnyeper vidékére is eljutnak az erdős sztyeppen. A Kárpátoktól délre, Havasaföldön és Észak-Bulgáriában is olyan népesség lakik e korban, amelyik anyagi kultúrájának maradványaiból ítélve a Gáva-kultúra népééhez hasonló nyelvet beszélhetett (Babadag- és Pšeničevo-kultúra). Ez a terület nagyjából a dákok, géták, műszök később ismert lakhelyeivel azonos.

A kései bronzkor vége és az említett népeknek az antik forrásokban való föltűnése között nem számolhatunk olyan jelentőségű népmozgalmakkal, amelyek a népesség zömének kicserélődéséhez vezetnének ezen a nagy kiterjedésű területen. Ezért valószínű, hogy a Gáva-kultúra és a rokon emlékcsoportok a dákok, géták, műszök elődeinek hagyatéka. Eredetük világos: a helyi, középső bronzkori lakosság helyben maradt közösségei és a hódító halomsírosok lassú összeolvadási folyamatának végeredménye a közös vagy hasonló nyelvet beszélő népek kialakulása a késő bronzkor végére. A késő bronzkor közepén a stabilizációt segíti elő egy keleti eredetű lovas népcsoport szervező ereje is. Igaz, uralmuk nem tartós: kaukázusi baltáikat, sajátos kantártartozékaikat más kincsekkel együtt még jóval a késő bronzkor vége előtt elrejteni kényszerülnek, nemcsak Erdélyben, hanem a Dunántúlon és a Dráva–Száva közén is (Felsőmarosújvár, Ispánlaka, Karánsebes, Kőfarka). Velük együtt – úgy látszik – feltűnnek a vasművesség első nyomai (Oláhlápos, Bogda, Babadag). Erdélyben ezután hosszabb békés fejlődés tanúi lehetünk, a kovácsok főleg fejszéket és sarlókat gyártanak, mint a késő bronzkor vége felé elrejtett raktáraikból kiderül (Mojgrád, Pusztatóti stb.). Ezek a szerszámok fegyvernek is alkalmasak voltak, mégis főleg a gazdálkodást segítették.

A bányászok és kereskedők nyugalmas életének a késő bronzkor lezáródásakor vége szakad. A Duna vidékén, a Kárpát-medencében ekkor újra ázsiai lovascsoportok tűnnek föl, alaposan megbolygatva a parasztfalvak lakóit. A különböző népekből összeverődött jövevények – sokszor egymással is harcban – egész falvakat telepítenek át, néha nagy területeket néptelenítenek el. A népmozgások hullámainak lecsillapodása után különböző, néha egészen kicsi, többnyire kevert etnikumú közösségek jelennek meg a Duna mentén (Balta Verde-, Bosut-, Dálya-, Mezőcsát-csoport). A Gáva-kultúra és a rokon csoportok területén belső lakosságcserék történnek, így Erdély késő bronzkori lakosságának nagy része is elvándorol az események következtében, alighanem a Kárpátokon túlra. Elhagyott falvaikat a jövevényekkel együtt Al-Duna-vidéki, kisebb részben dél-dunántúli telepesek foglalják el.

A Basarabi-kultúra népének első elemei a Maros középső folyása mentén föl (Gyulafehérvár, Tărtăria-Alsó-Tatárlaka stb.), később az egész Erdélyi-medencében megtelepülnek (Marosvásárhely, Maroscsapó, Kolozsmonostor). Itteni telepeiket a havasalföldiekkel ellentétben huzamosabb ideig {29.} használják, gyakran meg is erődítik. Sövényfalú, sárral tapasztott házaik között gyenge szerkezetű felszíni épületek is emelkedtek, főként állattartásból éltek. A népesség jelentős része fémművességgel foglalkozhatott; jellemző, hogy a határvidéken olyan leletek kerülnek elő, amelyek az erdélyiek által nem (vagy igen ritkán), de a környéken használt bronztárgyakat tartalmaznak (Marosportus, Alvinc, Vajdéj).

Kifejlett vasművességgel találkozunk; a fegyverek, szerszámok után a lószerszám részei, majd a ruhatartozékok is mind gyakrabban vasból készülnek. A jövevények hamar elhagyják bronzból gyártott alkalmatosságaikat, így a korábbi bronz kantáralkatrészek (Maroscsapó) helyett vaszablákat kezdenek gyártani (Maroscsapó, Maroskeresztúr); formára ugyanolyanokat, mint előbb bronzból. Fegyvereik – kardok és akinakészek („szkíta” tőrök) – gyakran hasonló formájúak, mint a késő bronzkori, nyitott karikás markolatvégű kardok (Aldoboly, Maroscsapó). Előfordulnak egyélű, görbe hátú tőrök is, olyan T alakú markolattal, amilyeneket szomszédaik, a Balta Verdecsoport sajátos fegyverein találunk (Miriszló, Borosbenedek).

Aranyfeldolgozásukról nem sokat tudunk, azonban gyanítható, hogy a Kárpátok vidékének több aranytárgya itt készülhetett, mert a Mihályfalván előkerült korai leletben többek között megtalálható a dályai kincs karperecének és a michałkowói kincs szárnyas gyöngyének párja. Később is csak elvétve tűnnek föl aranytárgyak, ezért valószínű, hogy többnyire a kereskedelemnek dolgoztak.

E korban Erdély területén egységes temetési szertartás uralkodik. A tetemeket hátukon, kinyújtóztatva földelik el, fejük nyugatra vagy keletre kerül; ékszereiken és ruházatukon kívül magukkal viszik fegyvereiket, eszközeiket is. Ételként marhahús, s az edényekben bizonyára ital is jutott a sírokba. A szigorú rítus következménye, hogy a halott mellé csak háromféle edényt tesznek: urnát, füles csészét, behúzott peremű tálat. A korai korszakban, közvetlenül a késő bronzkor után ugyan még halmos, lovas temetkezésekre is van adatunk (Maroscsapó, Nagyenyed), a sírba kerülő edények azonban már ekkor is a későbbi idők jellegzetességeit mutatják. Amikor az Al-Duna vidékén és az Alföldön gyakorivá válik a korongolt edények használata, Erdélyben még mindig a korábbiakhoz hasonló edényeket tesznek a halottak mellé.

Ez a szigorúan rítustartó kora vaskori népesség kétségtelenül közeli rokona a kelet-európai szkítáknak. Az 5. század végén író – de Hékataiosz 6. század végi adatait használó – Hérodotosz pedig úgy tudja, hogy a Maros az agathürszöktől folyva ömlik a Dunába (IV, 48). Másrészt az agathürszök a neurok szomszédai (IV, 125), az utóbbiak viszont a Bug mellett, a Türasz (Dnyeszter) forrásvidékén laktak (IV, 17, 51). Ezek az adatok nemcsak Erdélyre vonatkoztathatók, hanem a Kárpát-medence egész keleti felére vagy általában a Kárpát-medencére.

{30.} A 6. század végén Dareiosz perzsa király szkíták elleni európai hadjárata idején az agathürszök a szkíták ellen fordulnak. Ez perzsa–agathürsz kapcsolatra, potenciális „szövetségre” utalhat, s ennek fényében figyelemre méltó, s talán nem véletlen, hogy Dareiosz egyik felirata éppen Erdélyben, Szamosújvárott került elő.

Hérodotosz (vagyis Hékataiosz) azt mondja, hogy az agathürszök finomak és arannyal ékszerezettek, nőközösségben élnek (IV, 104). Utóbbi csoportházasságra vagy többférjűségre vonatkozhat, itt alighanem a második értendő. Mindenesetre az erdélyi temetők kései korszakára (nagyobb részük ide tartozik: Csombord-típus) a hékataioszi adatok alig illenek, természetes hát, hogy a korai időkre kell vonatkozzanak.

Az erdélyi agathürszök 500 körül még terjeszkednek, jellegzetes készítményeik megjelennek az Alföld keleti felén (Ártánd). Amikor az 5. század elején erre a vidékre havasalföldi (Ferigile-kultúra) és közép-balkáni csoportok települnek, föladják ugyan alföldi birtokaikat, erdélyi telepeik viszont békében maradnak. A Kárpátokon belül s kívül elterjedt fémmunkákból (tükrök, akinakészek, tegezzárak stb.) azt is tudjuk, hogy továbbra is ők látják el a szomszéd vidékeket (néha távolabbi területeket is) közkedvelt szkíta tárgyakkal.

A görög világ látóköréből azonban eltűnnek. Hérodotosz még említi egy, az 5. század közepe felé élt királyukat, Szpargapeithészt (IV, 78), utoljára pedig Nagy Sándor tanítómestere, Arisztotelész nevezi meg őket: szerinte törvénytisztelők és éneklik törvényeiket (Problemata 19, 28). A 4. század közepén még Erdélyben éltek. Ezután – a régészeti anyag tanúsága szerint – nem temetkeznek többé az agathürsz temetőkben, Erdély lakosai magukra hagyják halottaikat, s szinte maradéktalanul elvándorolnak. Menekülésük oka: a kelták megjelenése. Ezek már a 4. század végén föltűnnek a Balkán hegység keleti felén, 335-ben békeköveteket küldenek Nagy Sándorhoz, majd a Balkán hegység környékén Kasszandrosz veri vissza támadásukat.

Az elnéptelenedett Erdély egy időre hazát kereső csoportjaik kezére jut. A betelepítés régészeti nyomai jobbára a 3. század elejétől figyelhetők meg, addig csak néhány – Balkánt is megjárt – harcos temetkezését ismerjük (?Oláhszilvás). A korai kelta stílusú leletek, amelyeket az erdélyi La Tène-anyag többségétől eltérően kelták hagyatékának tarthatunk, jellemző módon az Érchegység közelében (Nagyenyed, ?Oláhszilvás) és a Sajó, Nagy-Szamos vidékén (Újős – ha ide tartozik –, Erked, Csépán) találhatók. A későbbi Dacia erdélyi részének lakosai között csupán egyetlen, valószínűleg kelta eredetű népcsoportot ismerünk, a kotinokat-kotenszeket (Ptolemaiosz III, 8, 3., ILS 8965). Ezek másik, az Északi-Középhegység nyugati felén megtelepedett részéről Tacitus azt írja, hogy – szégyenszemre – vasat bányásznak (Germania 43). Az adatok közötti összefüggés megengedi, hogy a daciai kotinokban a 3. századi kelta telepesek utódait keressük. Ezek azonban {31.} számban elenyésző, de jelentős kisebbségét alkották Erdély kelta kori lakosságának.

A betelepülő népesség zöme alföldi dákokból állt (Vekerzug-csoport). Anyagi kultúrájuk korábbi jellemzői átsejlenek a mindent elöntő kelta „divaton”, fölbukkannak a messzire szállító kézművesipar egyszínű termékei között: a termetes fazekak, urnák, egyfülű bögrék, kicsiny, görbe hátú kések. Az erdélyi késő vaskori temetők nagy része e nép halottainak maradványait rejti. A temetési szertartás olyan változatos, mint az Alföldön: tetemek kerülnek a sírba, elégetettek hamvait szórják a gödör aljára vagy földelik el néha urnába rejtve (Nagyenyed, Dipsa, Apahida, Újős).

A korongolt edények általános elterjedése, a földművelésnek és a háziiparnak eszközöket gyártó vasművesség csak mesterségével foglalkozó iparosréteg elkülönülésére utal, néha – gondoljunk a kotinokra – elképzelhető az iparosok népi különállása is. Fegyverek, számos lószerszám, harci kocsik (Székelykeresztúr, Prázsmár) s ezekkel szemben fegyvertelen közösségek {32.} megléte (Apahida) uralkodó harcos rétegről tanúskodik. Ez a társadalmi szerkezet jelentős többlettermék előállítására is utal, s mindez együttvéve megteremti Erdélyben és a környező területeken a közvetlen kereskedelmi csere helyett az értékmérő eszköz bevezetésének szükségességét.

A „keleti kelta” vagy „dáknak” nevezett pénzek mintájául II. Fülöp és Nagy Sándor tetradrachmái szolgálnak, s kezdetben még a macedón királyok igazi érmeivel együtt használják az utánzatokat. A pénzverés híven követi a politikai történetet: Burebista (Boirebisztasz) föltűnésekor (i. e. 80 körül) a macedón pénzek utánzatait nem verik többé. Erdély és a „kelta világ” kapcsolata azonban már korábban megszakad, i. e. 150-től az itteni verdék csak olyan pénzt készítenek, amelyet értékmérőként a Kárpátokon kívül s az Alföldön nem (vagy csak nagy ritkán) használnak (scyphati).

Az Erdélyi-medence lakosságának kultúrája ettől az időtől kezdve, a dák királyság korára fokozatosan átalakul. A sávosan festett edények ugyan még az i. e. 1. században is bekerülnek a sírokba (Baráthely-Paratély), s a vasművesség hagyományai töretlenek, a műveltségi rétegek azonban kiegészülnek egy újabbal: a „dák várak”, a „dák ezüstleletek” pontusi kötődésű anyagával. Ebben a folyamatban havasalföldi és moldvai népcsoportok beáramlása is fontos tényezőnek tűnik: hogy Boirebisztasz királyságának határain belül vagy e királyság létrejöttének előzményeként, ma még nehezen eldönthető kérdés. A Fekete-tenger menti görög városokkal való szoros kapcsolat, a dákok és geták közös fennhatóság alá kerülésére mutató adatsor azonban vonatkozásaiban inkább a dák királyság történetének része.

I. ERDÉLY AZ ŐSKORBAN ÉS AZ ÓKORBAN

TARTALOM

2. A DÁK KIRÁLYSÁG