XV. KITEKINTÉS: ERDÉLY ÚTJA 1918 UTÁN

TARTALOM

2. ERDÉLY A SZOCIALISTA ROMÁNIÁBAN

1. ERDÉLY A KAPITALISTA ROMÁNIÁBAN

1. Románia a nemzetközi politikában a francia–angol orientációt választotta, s ilyen módon tagja lett a kisantantnak, amelyet azért hoztak létre, hogy a békeszerződésekkel kialakult status quót garantálja. A román külpolitika fő célkitűzése a területi integritás biztosítása volt, a különböző párti kormányok ennek rendelték alá a belpolitikát és ezen belül a nemzetiségi politikát is. A Szovjetunió nem ismerte el a békeszerződéseket, és soha nem {1734.} mondott le Besszarábiáról, Bulgária sem fogadta el Dél-Dobrudzsa Romániához tartozását. Magyar hivatalos részről tudomásul vették ugyan a trianoni béke intézkedéseit, de nem titkolták, hogy annak megváltoztatását tekintik célnak. Az Erdélyre vonatkozó magyar igény közvetlenül nem fenyegette Romániát, kezdetben ugyanis egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. A magyar külpolitikának először 1927-ben sikerült kitörnie a teljes elszigeteltségből, amikor a párizsi békerendszerrel elégedetlen fasiszta Olaszország taktikai okokból hivatalosan állást foglalt a magyar határrevíziós igények mellett. Gyakorlati jelentősége ennek is csekély volt, mindazonáltal erősítette a magyar irredentizmusnak azon reményét, hogy az európai helyzet gyökeres fordulata megváltoztathatná a területi status quót. Ezt a reményt tovább erősítette a fasizmus hatalomra jutása Németországban, miután a hitleri külpolitika is a békeszerződések felülvizsgálatát követelte.

Románia és Magyarország egymáshoz való viszonyát s népeinek sorsát ilyen módon döntően befolyásolta az első világháborút lezáró békeszerződésrendszer – amely nem vette tekintetbe a népek önrendelkezési jogát, sok helyt az etnikai viszonyokat sem –, valamint az emellé vagy az ezzel szemben álló hatalmi tömbök és erőviszonyaik alakulása. Erdély 1918 utáni története fő vonásait bemutatni csak úgy lehet, ha az európai politikai helyzet változásait tekintetbe vesszük.

*

Forrás: Recensământul general al populaţiei din 29 Decembrie 1930. VII (Bucureşti é. n.).

2. Románia a két világháború között elmaradott agrárország volt, amit jól jellemez az a tény, hogy 1930-ban az aktív lakosságból 78,7% dolgozott a mezőgazdaságban, és csak 6,7% az iparban. A mezőgazdaságban a törpe- és {1735.} kisbirtok volt az uralkodó, s ennek súlya az 1921-ben végrehajtott földreform után még inkább megnőtt. Az iparban és a kereskedelemben is szembetűnő a kisvállalatok nagy részaránya. A gazdasági fejlődést hosszabb távon a modern kitermelőipar: az olaj- és szénbányászat, a vas- és acélgyártás, részben a gépipar előretörése jellemezte. A nagyipari vállalatokban éppúgy, mint a bankok esetében, a román mellett a francia, belga, német és kisebb mértékben Erdélyben a magyar tőke volt érdekelt.

A társadalmi struktúrára kelet-európai jellegzetességként a gazdasági elmaradottság nyomta rá bélyegét, ami azt jelentette, hogy a parasztság képezte a többséget, széles rétegei primitív körülmények között, rendkívül alacsony életszínvonalon éltek. A viszonylag fejletlen munkásosztály földrajzilag is szűk területen élt, és néhány iparágra koncentrálódott. A kisiparos-, kiskereskedő- és az alkalmazotti réteg jelentette a polgárságot. Az államot a nagytőke és a földbirtokos osztály képviselői irányították.

Románia alkotmányos királyság volt, s benne 1938-ig parlamenti váltógazdálkodásra épülő többpártrendszer működött, az alkotmányosság a gazdasági-társadalmi fejlődés elmaradottsága miatt korlátozottan érvényesült. A húszas években rövidebb megszakításokkal a Brătianu család által vezetett Liberális Párt – elsősorban a bukaresti nagytőke támogatásával – kormányzott, felhasználva a román közéletben sokat ostorozott korrupció minden eszközét nemzetinek kikiáltott modernizáló gazdaságpolitikájának érvényesítésére. Az erdélyi román polgárság és értelmiség nagy része Iuliu Maniu Nemzeti Pártját támogatta, mely a Kárpátokon túli kispolgári elemeket is tömörítő kisgazdapárttal egyesülve, 1926-ban létrehozta az ország második legnagyobb tömörülését, a Nemzeti Parasztpártot. A parasztság primátusára épülő demokráciát hirdető párt lett a liberálisok fő riválisa. Egészségesebb közéletre, ún. tiszta kormányzásra vonatkozó ígéreteit azonban 1928. évi uralomra jutása után – széles társadalmi rétegek és saját vezetőinek csalódására – nem tudta beváltani, maga is liberális ellenfeléhez vagy az időnként kisebb pártok koalíciójából alakult tiszavirág-életű kormányokhoz sokban hasonló módszerekkel gyakorolta a hatalmat, s elidegenítette országlásától a tömegeket.

A fő vonásaiban jobboldali politikát folytató kormányzatok ellenében szerveződött az 1920–21-ig tartományonként teljesen önállóan tevékenykedő s a regionális kereteket a továbbiakban is megtartó munkásmozgalom. Az 1921-ben alapított Romániai Kommunista Párt rövid legális időszak után földalatti tevékenységre kényszerült, a szakszervezetek többségét azonban a legálisan működő Szociáldemokrata Párt ellenében így is irányítása alá tudta vonni. Olyan szervezetekben is folytatta tevékenységét, mint a Városi és Falusi Dolgozók Blokkja, mely támogatóinak kétharmadát Erdélyből kapta. Tagjai, vezetői sorában nagy számmal voltak magyar munkások és értelmiségiek, akik közül sokan részt vettek 1918 előtt is a munkásmozgalomban vagy a {1736.} Tanácsköztársaság harcaiban. 1924-ben a párt III. kongresszusa deklarálta a népek önrendelkezési jogát egészen az elszakadásig, kimondta, hogy Románia a különböző tartományok egyesítésével „nemzeti államból soknemzetiségű állammá változott”, és ebből levonta azt a következtetést, hogy különösen nagy hangsúlyt kell helyezni a nemzetiségi dolgozókkal való kapcsolatok erősítésére. A párt ezt a határozatot később visszavonta, de a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldásának követelése mindvégig jellemezte politikáját, amely az osztályharcot helyezte ezzel kapcsolatban is előtérbe.

A kommunisták vezették azokat a különböző nemzetiségű dolgozókat összefogó harcokat, amelyek a nagy gazdasági válság munkásokat sújtó következményei ellen szerveződtek. A legnagyobb a lupényi szénbányászok 1929. évi sztrájkja a bércsökkentések és az elbocsátások ellen, melyet külön karhatalommal, legalább 30 halálos áldozatot követelő összecsapásban vertek le. Az áldozatok közt jelentős számban voltak magyarok (míg a másik oldalon, a Petrozsényi Bányatársaság vezetőségében magyarországi kapitalisták is helyet foglaltak, vagy pedig részvényeik megváltása címén részesedtek a Zsilvölgyi bányászok által előállított magas értéktöbbletből). Ugyancsak kommunisták irányították 1934-ben a Gyimes-völgyi parasztok megmozdulását, 1935-ben a kolozsvári Dermata bőrgyárban, 1936-ban az aradi textilgyárban a béremelésért folytatott többhetes sztrájkot. Ezekben a harcokban kovácsolódott ki a román és magyar dolgozók új egysége, amely a felszított nacionalista gyűlölet légkörében egyedülálló és jövőt befolyásoló jelenség volt.

A harmincas évektől Romániában is felerősödött az új nacionalista hullám; ennek fő hordozója a Moldvából kiindult, európai megfelelőitől egyáltalán nem megkésett fasiszta mozgalom volt. A több irányzatból összeállt, Vasgárda néven ismertté vált szervezet a nagy gazdasági válság után jelentős erővé nőtt, politikai tőkét kovácsolt magából a válságból, az úri társadalom által nemcsak kizsákmányolt, de magára is hagyott parasztság elmaradottságából éppúgy, mint fiatal népi értelmiségieknek a polgári közélet, a pártviszályok erkölcstelenségével szembeni mély ellenérzéséből és az idegengyűlöletből. Kedvezett megerősödésének a nemzetközi helyzet alakulása, a fasizmus németországi előretörése is. A fasizmus ismert szociális demagógiája mellett az ortodoxia miszticizmusába is belekapaszkodó mozgalom – melynek Erdélyben is voltak hívei – egy igazságosabb és erkölcsösebb világ megteremtését hirdette, miközben a gyakorlatban a politikai ellenfelekkel és az „árulókkal” való leszámolásra meghonosította a politikai gyilkosságok rendszerét.

A jobboldallal és a fasizmussal szemben a kommunisták által irányított, a gazdasági válság idején szervezett sztrájkokban megerősödött munkásmozgalom vette fel a legkövetkezetesebben a harcot. A kommunistákkal, szociáldemokratákkal együtt küzdöttek a különböző nemzetiségű értelmiségiek is, de a fasizmus térhódításának nem tudtak gátat emelni.

{1737.} Az európai és a román fasizmus támadásával szemben az uralkodó osztály a jobboldali diktatúrát állította. II. Károly király tekintélyuralmi rendszer kiépítésére, s ehhez igazított nemzettudat megteremtésére tett kísérletet. 1938 elején menesztette Octavian Goga imparlamentáris kormányát, és népszavazásra bocsátott egy korporatív szellemű alkotmánytervezetet, amely az új kormányzási formát volt hivatva szentesíteni. A tervezet ellen a 4,3 millió szavazóból az ostromállapot közepette mindössze 5483-an mertek szavazni – azok zöme is Erdélyben. A pártokat, szakszervezeteket feloszlatták, a törvénykezést a hagyományos országos képviselet helyett az ún. érdekképviseletre bízták, a közigazgatás élére jobbára katonai parancsnokok kerültek. A politikai élet szervezetévé a Nemzeti Újjászületés Frontját tették, s a nemzetiségi szervezetek is ebbe tartoztak. II. Károly kísérlete – fasizmusnak és nacionalizmusnak, részleges szabadságjogoknak és állami-gazdasági modernizációs intézkedéseknek sajátos ötvözete – nem nélkülözött minden támogatást. Jobb alternatíva híján elfogadta a román polgárság azon része Erdélyben is, amely egyetértett a Vasgárda felszámolását célzó drasztikus intézkedéseivel, és azt remélte, hogy sikerrel veszi fel a harcot az akkor már erősödő magyar revíziós törekvésekkel.

3. A trianoni békével a Romániához csatolt nyugati területek az új ország összterületének 34,8%-át (102 200 km2) és lakosságának 30,7%-át (1930-ban 5 548 000 főt) tették ki. 1930-ban ezen a területen az aktív lakosságból 76,6% a mezőgazdaságban, 9,6% az iparban, 4,7% a kereskedelemben, 9,1% egyéb ágazatokban dolgozott. Az egész terület harmadát erdő borította. A szántóterület 76%-án gabonát, 9%-án takarmány, 4,5%-án kapás- és több mint 2%-án ipari növényt termesztettek. A harmincas években egy hektáron átlagban 9 q búzát és 11 q kukoricát termeltek. A szarvasmarha-állomány 1935-ben az országosnak 35, a sertésállomány 33%-át tette ki, s itt volt a juhállomány 24%-a. A mezőgazdasági termelés Erdélyben a jobb technikai feltételek és a gondosabb művelés következtében valamivel magasabb szinten állt, mint Románia más részein (1935-ben az összes traktorok 44,8%-át, a cséplőgépek 42,6%-át Erdélyben használták, amelyre az egész romániai szántóterület 24,5%-a esett).

A bányászatban folytatódott a só, a szén, a színesfémek kitermelése, fellendült a vasércbányászat, s különösen az erdélyi földgázmezők kiaknázása. A szén- és ércbányák közelében tovább fejlődött a vas- és acélgyártás, a só- és a földgázkitermelés körzetében a vegyipar, sokfelé fellendült az építőanyag-ipar, a papírgyártás és tovább éltek olyan hagyományos iparok, mint az élelmiszer-, bőr-, textil-, kerámia-, üveg- és faipar. A gyáripari termelés a hagyományos ipari övezetekbe koncentrálódott: Resica, Arad, Temesvár, Brassó, Kolozsvár, Nagyvárad üzemeibe, Hunyad környékének kohóiba, gyáraiba. Erdély gyárai 1937-ben az egész romániai termelés 38,6%-át nyújtották. Az ország ipari termelése egy erős válságszakasz után az 1920-as évek közepétől {1738.} 15 év alatt mintegy duplájára emelkedett. Az erdélyi területeken a növekedés szerényebb, csak 60%-os volt, ami főleg tőkehiánnyal és az állami támogatás elmaradásával, részben a magasabb indulási szinttel magyarázható.

1921 és 1938 között az egész országban a vállalatok tőkéje 16 milliárd lejről 61 milliárd lejre emelkedett, ezen belül azonban a külföldi tőke volumene 10,8 milliárdról 38,9 milliárdra. Románia és ezen belül Erdély ipara jelentősen függött a külföldi, főleg francia, angol, belga, német tőkétől, amelynek aránya 1921-ben 67,5, 1938-ban is 63,8% volt.

Ha most már a nagy termelési ágazatokat a tulajdonviszonyok szempontjából vizsgáljuk, Erdélyben is a kismagántulajdon volt a meghatározó. A 3,5 millió hektárnyi szántóterületen 1 164 000 birtokos osztozott. Ezek közül 1 millió 7 ezer fő 5 hektár alatti tulajdonnal rendelkezett, 105 ezer főnek volt 5 és 10 hektár közötti birtoka, és 53 ezernek volt ennél nagyobb földterülete.

Az iparban és a kereskedelemben az összes vállalatok száma 1930-ban 96 611 volt, s ezekben 362 125 fő dolgozott. 1937-ben 1691 nagyobb ipari üzemet tartottak számon, amelyek 130 ezer munkást foglalkoztattak, csaknem kétszer annyit, mint 1919-ben.

A gazdasági fejlődés szintjének és a foglalkozási megoszlásnak megfelelően a települési viszonyok is a terület agrárjellegét mutatják. 1930-ban Erdélyben a népesség 82,7%-a lakott falun, és csak 17,3%-a (958 998 fő) városban. A lakosságnak több mint a fele kétezer főn aluli kisközségekben élt. Hivatalosan 49 várost tartottak számon, de ezek közül csak hatnak volt 50 ezer fölötti lélekszáma. A városi lakosság az iparosodással, a bürokráciával és a szolgáltatások fejlődésével együtt nőtt, mégpedig 1910 óta 285 ezerrel, míg a falusi népesség száma e 20 év alatt stagnált.

A falu még mindig jórészt önellátásra rendezkedett be, csak a legszükségesebb ipari cikkeket szerezte be a kereskedelemből. Lakói a papot, tanítót, boltost és talán 1-2 kisiparost leszámítva döntő többségben földmívelők, kikből alig néhány a módos gazda, a többi kis- és törpebirtokos, vagy éppen szolga. A városi lakosság zöme kisiparos, kiskereskedő, alkalmazott, kisebb mértékben értelmiség, de sok helyütt szép számban élnek földmívelők is, akik zöldséggel, gyümölccsel, apróállattal látják el a piacot. A munkásság néhány nagy ipari centrumban és városban koncentrálódik. Erősen hierarchizált falusi vagy kisvárosi társadalomról van tehát szó, amely a 19. századi közösségi magatartás- és életmódbeli formákat őrizte meg.

4. Erdély sajátosságát a régi Romániához képest – a gazdasági fejlődési szint eltérése és a kulturális különbségek mellett – főleg etnikai összetétele képezte. Az 1930-as népszámlálás szerint Nagy-Romániában a nemzetiségi összetétel a következő volt: 71,9% román, 7,9% magyar, 4,1% német, 4% zsidó, 3,2% rutén, 2,3% orosz, 2% bolgár, 4,6% egyéb. Erdélyben 5 548 363 lakosból 57,8% volt román, 24,4% magyar, 9,8% német, 3,2% zsidó és 4,8% {1739.} egyéb nemzetiségű. Ez a népszámlálás különbséget tett etnikai hovatartozás és anyanyelv között, tehát a zsidó és cigány etnikumot külön is feltüntette, még ha az magyarul beszélt is. (Itt emlékeztetünk arra, hogy az 1910-es népszámlálás szerint – az anyanyelv alapján – a lakosság 53,8%-a volt román, 31,6% magyar, 9,8%-a német és 4,8%-a egyéb.)

Forrás: Recensământul general al populaţiei din 29 Decembrie 1930. 11 (Bucureşti 1938. 1–180).

A románságnak kedvezett az uralomváltozás, mind gazdasági-társadalmi, mind kulturális szempontból. Az 1921. évi földreformtörvény alapján 1927. június 1-ig a hivatalos statisztikák szerint Erdélyben 212 803 román, 45 628 magyar, 15 934 szász és sváb, 6314 más nemzetiségű részesedett a földreformból. Az állam adó- és hitelpolitikájával igyekezett ugyan kedvezni a bankoknál eladósodó kisgazdáknak, ennek ellenére a technikai elmaradottság miatt a mezőgazdaság termelékenysége nem növekedett, a kis- és törpebirtokosok szegényes körülmények között éltek, és a parasztság sorsa továbbra is nagy szociális probléma maradt – etnikumtól függetlenül.

Az állam gazdasági és adminisztratív eszközökkel egyaránt támogatta a román kisiparos-, kiskereskedő-réteget, melynek létszáma jelentősen nem nőtt. Az erdélyi Albina Románia egyik nagy bankja lett; Kolozsváron létrehozták az erdélyi kereskedelem és ipar fejlesztésére a Banca Centrală-t, a mezőgazdaság finanszírozására a Banca Agrară-t. Az erdélyi román hitelélet fejlődése azonban a bukaresti bankok versenyével szemben megtorpant.

A hatalomváltozás különösen kedvezett az alkalmazottaknak és értelmiségieknek, mert bővült az állami és kulturális apparátus, s mert a magyarok közül sokan áttelepültek Magyarországra, vagy állásukat vesztették. Az erdélyi románok érvényesülési lehetőségeit azonban korlátozta a régi Romániából érkezettek nagy száma, és ez hamar konfliktusok forrása lett.

{1740.} Az ellentétekhez hozzájárultak a kulturális és az életmódbeli különbségek is. A régi Romániában túlnyomó többségben görögkeletiek éltek, Erdélyben viszont a románság két különböző, de korábban egyenrangú egyházhoz tartozott. (1930-ban 1,9 millió román vallotta magát görögkeletinek, és 1,4 millió görög katolikusnak.) Románia államvallásnak tekintette a görögkeletit, és csak „elsőbbségi jogot” biztosított a görög katolikusnak a többi (nem román) kultuszokkal szemben. Mindkét egyház jelentős állami segélyeket kapott, ennek ellenére a görögkeleti egyház új egyházközségek szervezésével, új templomok építésével előnybe került. A román egyházi iskolahálózat államosításával a görög katolikusok elvesztették sajátos hagyományú intézményeiket, és így annak a lehetőségét, hogy az ifjúság nevelésében fenntarthassák a folytonosságot a 18. század óta kialakult, Rómához és Bécshez kapcsolódó művelődési örökséggel.

Az erdélyi román nemzeti politika társadalmi alapja a parasztság volt, a falu problémáira ilyen módon érzékenyebben reagált az erdélyi román uralkodó réteg, mint a regáti románság. Különbségek voltak a régi Románia és Erdély között a gazdasági és közigazgatási hagyományok szempontjából is. Eltérő erkölcsi normák alakultak ki a közéletben, és eltérő szokások a mindennapi életvitel szempontjából is.

Hagyomány, gazdasági és kulturális érdekek, életmódbeli különbségek egyaránt magyarázták tehát, hogy az erdélyi románság jelentős része az erdélyi speciális érdekek programját hirdető Iuliu Maniu-féle Román Nemzeti Párt mellé állt. A kolozsvári Patria már 1920. december 26-án így fogalmazott a „regátiakkal”, tehát az ókirályságbeliekkel szemben: „Erdélyt úgy tekintik és kezelik, mint egy gyarmatot”, s 1922-ben a Nemzeti Párt még a királykoronázásról is távol maradt. A végül 1928-ban hatalomra jutott Maniu immár regáti partnerrel kialakított Nemzeti Parasztpártjának kormányzása az erdélyi különérdekeket nem tudta érvényesíteni, parasztvédő programja a félintézkedések és a gazdasági válság nyomán a visszájára fordult. A birtokeladhatás szabaddá tételével a kisparasztok földvesztését könnyítette meg, a szövetkezetek és a népbankok a szegények kizsákmányolásának eszközévé váltak.

Míg Maniu a húszas években bizonyos önkormányzati jogokat követelt Erdély számára, s ezzel próbálta a rokonszenvet megnyerni, addig az erdélyi románok más része, mint a költő Octavian Goga által vezetett irányzat, az autonómiatörekvésekkel szemben az erős centralizáció szükségét hirdette. A magyar uralkodó osztály területi revíziós törekvései újból és újból a román állam egységes jellegének gondolatát erősítették azoknál is, akik elítélték a pártok korrupt uralmát, és szerették volna érvényesíteni az erdélyi partikuláris szempontokat.

Az uralomváltozás kedvezett a románságnak kulturális vonatkozásban is. 1910-ben Erdélyben a lakosság fele még nem tudott írni és olvasni, s ezeknek a többsége a románok által lakott megyékben élt. (Hunyad, Alsó-Fehér, Kolozs, {1741.} Szilágy, valamint Máramaros megyékben az analfabéták száma a felnőtt lakosság kétharmadát tette ki.) Az iskolák államosításával, hálózatuk bővítésével, a gyarapodó tanszemélyzettel javultak a kulturális fejlődés feltételei. 1930-ra az írni-olvasni tudók aránya 67,4%-ra emelkedett; 83,7%-ra a városokban, 62,5%-ra falun. Kolozs, Hunyad, Szilágy, Bihar, Torda, Máramaros megyékben a falvakban még mindig analfabéta volt a népesség 37,4–68,6%-a. Az írni és olvasni tudók döntő többsége is csak az elemi iskola négy osztályát végezte el.

A középfokú oktatás bővült, differenciálódott, és módot adott arra, hogy növekedjen a román szellemi foglalkozásúak és az értelmiségiek létszáma is. Az értelmiséget főleg a jól felszerelt kolozsvári egyetem képezte ki, amely 1919-től román nyelvű lett. 1921-ben Temesvárt műszaki főiskolát hoztak létre, amely egyetemmé nőtte ki magát.

Tagoltabb román értelmiségi réteg jött létre, amely már nemcsak tanítókból, tanárokból és papokból állt, hanem orvosokból, mérnökökből és más értelmiségi foglalkozásúakból is. Az értelmiség jelentős része faluról származott, főleg módos parasztok gyermekei közül, ami a társadalmi emelkedés lehetőségébe vetett és a hatalomban való részvétel szükségességének hitét erősítette. Ilyen körülmények között ennek az értelmiségnek döntő többsége az uralkodó osztályok mellé állt, s csak nagyon kevesen kerültek közel a munkásmozgalomhoz. Az értelmiségi nacionalizmust színezte az a népiség, amely jellemző volt az erdélyi román kultúrára a 19. században is, és amely mindenekelőtt a népművészet felkarolásában és a mitizált parasztsághoz való kötődésben jelentkezett.

Az erdélyi román kultúrának ezt a vonulatát vitte tovább Lucian Blaga, aki filozofikus-kozmikus költészetében az ember nagy kérdéseire kereste a választ, tanulmányaiban pedig a német életfilozófiából és a román népköltészetből merítve, mitikus képet alkotott népe sorsáról és jellemzőiről. A Gândirea (Gondolat) című rangos folyóirat volt ennek az irányzatnak legfőbb szócsöve, amely szellemiségével a nacionalizmust erősítette.

A román falu világát idézte az a prózairodalom is, amelynek Liviu Rebreanu és Ion Agîrbiceanu voltak a képviselői, akik az erdélyi román parasztot részben idilli környezetben mutatták be, de a mindennapi élet tragédiáit és a magyar uralkodó osztály – amelyet azonosítottak a „magyar uralom”-mal – elleni harcait is felidézték.

Jórészt a nemzeti problematikához kapcsolódik a tudományosság fejlődése is a kolozsvári egyetemen, ahol régészek, történészek, nyelvészek, folkloristák nagy munkát fordítottak a dákoromán kontinuitás bizonyítására, az erdélyi román nemzeti és társadalmi mozgalmak, a folklór és népművészet tanulmányozására. A gazdasági szükségletek hatására fejlődésnek indult a román természettudomány is, melyet a kolozsvári egyetemen kiváló tudósok tanítottak.

{1742.} 5. A nemzetiségek számára az uniót kimondó gyulafehérvári határozatban az erdélyi románság vezetői egyben a szabadságjogok chartáját szándékozták megfogalmazni. Idézzük: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához és igazságszolgáltatásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből való egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való képviseletre minden nép, népességének számarányában nyer jogot.” Ez a határozat politikai és társadalmi kérdésekben a polgári demokrácia szellemét tükrözte, és azt ígérte érvényesíteni a kisebbségek tekintetében is.

Románia 1919-ben nemzetközi szerződésben vállalta a kisebbségi jogok életbe léptetését. A kisebbségi szerződés biztosította a nem románok számára az általános jogegyenlőséget, a szabad nyelvhasználatot, a nemzetiségi oktatást, a székelyeknek és szászoknak némi kulturális autonómiát helyezett kilátásba, és felhatalmazta a kisebbségek képviselőit, hogy sérelmeikkel jogorvoslásért a Népszövetséghez fordulhassanak. A nemzetiségi jogegyenlőséget megerősítette az 1923. évi alkotmány, mely az országot „román nemzetállammá” nyilvánította, és nem emelte törvényerőre a gyulafehérvári határozat fontos ígéreteit. Az alkotmányos rendelkezések és a valóság között azonban mindvégig ellentmondás támadt, s ez nem kis mértékben határozta meg a többség és a kisebbségek közötti együttműködés lehetőségeit.

Forrás: Az 1910. évi népszámlálásadatai: M. Stat. Közlemények. Új Sorozat 42. kötet; JAKABFFY E., Erdély statisztikája (Lugos 1923); Az 1930. évi népszámlálás adatai: Recensământul general al populaţiei din 29 Decembrie 1930. II. (Bucureşti 1938. 1–180).

A magyarok számát az 1930-as népszámlálás Erdélyben – az anyanyelv alapján 1 480 712 főben állapította meg. (A népesség ekkori megoszlásáról a 32. táblázat ad képet.) 1918 után, a becslések szerint, 200 ezer (más adatok szerint 300 ezer) magyar, főleg értelmiségi és alkalmazott „repatriált”, tehát {1743.} hagyta el Erdélyt, és telepedett meg Magyarországon. A magyarság több mint 1/3-a a Székelyföldön, mintegy negyedrésze az erdélyi városokban s nagyjából szintén 1/4-e a nyugati határ mentén élt.

Az erdélyi magyar társadalom foglalkozási és osztálytagozódása hagyományosan bonyolultabb volt, mint a románoké. (Ebben a vonatkozásban valamennyi nemzetiség sokban eltérő, sajátos vonásokat mutat, amint ezt a 33. táblázat tükrözi.) Az összes népességhez képest kevésbé volt agrárjellegű, csupán 58%-ának megélhetési forrását biztosította az őstermelő foglalkozás (ennél kisebb arányú csak a német és a zsidó nemzetiség részesedése volt az agrárszektorban). A magyarság közel 20%-a bányászati-ipari foglalkozásból élt, 7,8%-ának létfenntartási forrása a kereskedelem-hitel-közlekedési ágazatokból származott. Viszonylag magas (2,5%) volt az alkalmi munkából élők (javarészt napszámosok) aránya.

A magyarság helyzete a kapitalista-földbirtokos vezetés alatt álló Romániában részben egyes kedvezőtlen gazdasági-társadalmi folyamatok, részben a megkülönböztető nemzetiségi politika miatt romlott. Az ipari fejlődés elmaradottsága sújtotta a magyarlakta vidékeket, főleg a Székelyföldet. A kapitalizmus válsága a nagyobb számú magyar munkásságot, a kisiparosokat és a kiskereskedőket érintette a legérzékenyebben. Bár az 1921. évi földreform helyenként a magyar parasztoknak is kedvezett, a magyar agrárproletariátus igényeit nem elégítette ki. A reform gazdaságilag elsősorban a magyar nagy- és középbirtokos réteget sújtotta, de az egyházakat és a közösségeket is súlyosan érintette. Míg a román egyházak földjei növekedtek, több mint 314 ezer holdnyi földet vettek el a magyar egyházaktól, amelyek pedig a jövedelmet hagyományosan főként kulturális és oktatási célokra használták fel. Kérdésessé tették az ún. Katolikus Status létét és birtokait, s a csíki vagy gyergyói székely falvak közös vagyonát állami kezelésbe vették.

A gazdasági diszkrimináció jelentkezett abban, hogy a székely megyékben nagyobb adókat vetettek ki, mint a román többségű területeken. A magyar kisiparosok és kiskereskedők helyzetét nemcsak az adózással, de a hitelek megvonásával vagy éppen megszüntetésével is nehezítették. A magyar bankok a Román Nemzeti Banktól nem kapták meg ugyanazt a támogatást, mint a többiek, s ezért a maguk részéről csak korlátozott hiteleket tudtak nyújtani. Ugyanakkor ezek a bankok a kapitalista érdeket védve nem segítették – a lehetőségekhez mérten sem – a megszorult magyar parasztságot.

A székelyföldi megyék természeti adottságai nem kedveztek a mezőgazdaságnak, s miután ipar itt alig volt, ezért a fiatalság nagy része kénytelen volt elvándorolni a „Regátba” (ahová becslések szerint ebben az időszakban mintegy 100 ezer magyar vándorolt át Erdélyből), vagy az erdélyi városokban keresett munkát; sokan cselédként helyezkedtek el. A gazdasági válság lökést adott az amerikai kivándorlásnak is (a Nyugatra és főleg az Egyesült Államokba kivándoroltak száma legalább 50 ezerre tehető).

Forrás: Recensămăntul general al populaţiei din 29 Decembrie 1930. VII (Bucureşti é. n.).

{1745.} Az arisztokrácia egy része elhagyta Erdélyt, egy része azonban ott maradva, vagyoni ereje hanyatlása ellenére, a román vezető körökkel fenntartott vagy éppen magyarországi kapcsolatai miatt politikai-közéleti szerepet játszhatott. A középbirtokosok jó része elszegényedett, gyermekeik a városokban próbáltak megkapaszkodni vagy emigráltak. A városi polgárság és az értelmiség soraiból is sokan elhagyták Erdélyt, különösen az állami tisztviselők és alkalmazottak. 1919-ben az új hatalomra a tisztviselők közül sokan nem tették le a hűségesküt, ezért elbocsátották őket. Később azon a címen került sor elbocsátásokra, hogy nem tudnak románul, s ilyen érvvel még postásoknak és vasutasoknak is felmondtak. A harmincas években már a magánvállalatoknál is érvényesítették az ún. „numerus valachicus”-t, tehát megkívánták, hogy az alkalmazottak többsége s az ügyvitel nyelve román legyen.

A román nyelv uralkodóvá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, a románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: „Csak románul szabad beszélni.” Megkezdődtek a román telepítések, különösen a nyugati határ mentén és a Székelyföldön – igaz, nagyobb etnikai változást nem eredményeztek. A székelyek elrománosítására külön kampány indult, nacionalista körök azt bizonygatták, hogy a székelyek tulajdonképpen elmagyarosodott románok, s most csak visszarománosításukról van szó. 1924-től kezdve a csaknem teljesen magyar anyanyelvű Székelyföld és a határ menti sáv vegyes anyanyelvű (helyenként szintén magyar többségű) lakosságának románosítását kívánták gyorsítani azzal, hogy e területek tíz megyéjében, a hivatalos indoklás szerint a román oktatás intenzívebbé tétele céljából, létrehozták az ún. kultúrzónát, ahol az állami iskolákban regáti tanítókat helyeztek el 50%-kal magasabb fizetéssel, amit 10 hektár letelepedési birtok egészített ki. Az asszimiláció fő eszközének ugyanis az iskolát szánták.

A magyar nyelvű oktatás 1919 után gyakorlatilag a felekezeti iskolákba szorult vissza, ezernél több magyar tannyelvű állami népiskola szűnt meg. Az 1930–31-es tanévben 483 református, 297 katolikus, 36 unitárius és 6 evangélikus elemi iskolát tartottak fenn – minden államsegély nélkül – az egyházak, amelyekbe 76 255 tanuló járt, a magyar tankötelesek 57,6%-a. A többieknek elvileg magyar nyelvű állami iskolákba vagy román iskolák magyar tagozataiba kellett volna járniuk, de ezeknek a száma állandóan csökkent; 1934–35-ben például már csak 112-t tartottak számon belőlük, az oda beiratkozott gyermekek száma pedig 11 484 volt. Jellemző, hogy olyan megyékben, mint Csík vagy Szatmár, egyetlen magyar tagozatú állami iskola {1746.} sem működött. Ebből az következett, hogy a magyar gyermekek jelentős százaléka román tannyelvű iskolákba volt kénytelen járni, ahová egyébként a Székelyföldön származást kutató névelemzés alapján is kényszerítették őket. S ehhez még hozzá kell tenni, hogy az állami óvodák tannyelve – legalábbis a hivatalos kimutatás szerint – mindenütt a román volt. A magyar felekezeti óvodák száma ebben az időben csupán 18.

A középfokú oktatásban még rosszabb volt a helyzet. Az 1930–31-es tanévben 23 magyar nyelvű, alapítványi vagyonuktól megfosztott felekezeti polgári iskola, 17 líceum, 7 tanítóképző, 4 felsőkereskedelmi és 4 gazdasági téli iskola működött. Ez mintegy 50%-os csökkenést mutat az 1918-as állapothoz képest, amikor csak a felekezetieket számítva 116 magyar tannyelvű középiskolát tartottak számon. A felekezeti középiskolák egy részének nem volt ún. nyilvánossági joga, tehát csak akkor adhatott ki érvényes bizonyítványt, ha azt román iskolai hatóságok felülbírálták. 1930–35-ben 2609 fiatal tanult a magániskoláknak minősített középfokú intézményekben, amellett 3645-en jártak román tannyelvű középfokú iskolákba.

Az 1925-ben hozott ún. magánoktatási törvény előírta, hogy nemcsak a román nyelvet, hanem a történelmet, a földrajzot, az alkotmánytant is románul kell tanítani az iskolákban. A líceumot végzetteknek román nyelven kellett érettségizni – olyan bizottságok előtt, melyek tagjait más iskolák román tanári karából nevezték ki –, ami azzal járt, hogy a vizsgázók többsége megbukott.

A hiányos iskolahálózatnak egyik súlyos következménye volt, hogy megakadt az iparos és kereskedő szakemberképzés, mert alig volt magyar nyelvű szakközépiskola, és az ilyen jellegű román iskolákba is kevés magyar fiatal iratkozhatott be, holott az új viszonyok között megnőtt a gazdasági pályák jelentősége a magyarság számára is. A szakmunkásképzés inkább a gyárakban és a kis műhelyekben folyt, 1927-től azonban tanoncokat is csak románul volt szabad oktatni.

A kis számban érettségizett magyarok továbbtanulása a felsőoktatásban sok nehézségbe ütközött. Egy magyar felekezetközi egyetem felállítására irányuló társadalmi kísérletet már a hatósági tilalom megbuktatott. A magyar hallgatók száma a romániai egyetemeken állandóan csökken: 1933–34-ben még 1443 volt, 1937–38-ban már csak 878. (Jellemző a hallgatóság szakmai összetételére, hogy közülük 287 jogi, 126 bölcsészeti, 116 természettudományi, 118 orvosi, 54 műegyetemi, 7 állatorvosi és 6 testnevelési tanulmányokat folytatott.) A kolozsvári román egyetemre évente mintegy 2 500 hallgatót vettek fel, akik közül átlagban 300 volt a magyar, de ezek közül csak kevesen tudták elvégezni tanulmányaikat. Az első tíz évben összesen 304-en kaptak oklevelet, az összes diplomások 6-7%-a. Mindez azt jelenti, hogy a magyar értelmiség utánpótlása elapadt, hiszen az a pár száz fiatal, aki magyarországi egyetemen vagy főiskolán tanult, csak részben tért vissza Erdélybe. Ami a {1747.} végzők elhelyezkedését illeti, legnehezebb sorsuk a pedagógusoknak volt, akik csak felekezeti iskolákban s szerény fizetésért taníthattak, és akiknek véglegesítését különböző vizsgákhoz kötötték.

Az anyanyelvi oktatás a harmincas években visszaszorult, mert a világválság nyomán megromlott gazdasági helyzet miatt a magyar tanulók közül sokan nem tudták vállalni a nagy tandíjat a felekezeti iskolákban. Sokan engedtek a kényszerítő körülményeknek és az erőszakos románosítás nyomásának, s állami iskolákba íratták be gyermekeiket. A megkülönböztető intézkedések olyan nyilvánvalóak voltak, hogy amikor 1938-ban a királyi diktatúra kisebbségi statútumot dolgozott ki, ebben éppen az oktatás terén tett jelentős engedményeket a kisebbségi követeléseknek, anélkül persze, hogy azok meg is valósulhattak volna.

Azzal, hogy a magyar nyelvű oktatás – és hozzátehetjük: a közművelődés – intézményeinek többsége egyházi kezekben volt, megnőtt a felekezetek szerepe a kisebbségi életben. A papok, különösen a fiatal papok, a hatóságok zaklatásai ellenére sokat tettek a művelődés fejlesztése érdekében az egyházi egyesületekben is.

Az egyes tájékoztatási-művelődési szervek és intézmények működési lehetőségei is beszűkültek. A magyar sajtó a húszas évek közepén kezdte visszanyerni az első években elvesztett lehetőségeit, és pótolta a cenzúra által évekig be nem engedett budapesti lapok hiányát. Igaz, példányszámuk nem volt túl magas – kivéve a Brassói Népújságot, amely elérte az ötvenezret, mert változatos és sokirányú volt. A kor ismertebb magyar lapjai: az Ellenzék, Keleti Újság, Brassói Lapok, Aradi Közlöny. A kisebbségi sajtó szabadságát korlátozták a sajtóperek, a meg-megújuló rendkívüli állapot. Még olyan publicistának is, mint a hídverést hirdető Krenner Miklós („Spectator”), több tucat sajtópere volt. E sajtó nagy érdeme, hogy konzervatív irányzatok mellett helyt adott liberális megnyilvánulásoknak is. Gazdag volt a folyóiratkiadás is. 1921-ben megindult a Pásztortűz című irodalmi folyóirat, 1928-ban pedig az Erdélyi Helikon, amely az 1924-ben alakult Erdélyi Szépmíves Céh munkáját segítette. 1926-ban Dienes László alapította és 1929-től 1940-ig Gaál Gábor szerkesztette a Korunk című, tudatosan európai horizontú, marxista szellemű társadalomtudományi és irodalmi folyóiratot. Egy igényes nemzetiségpolitikai szakfolyóiratot, a több nyelven kiadott lugosi Magyar Kisebbséget, valamint a Hitel c. kulturális folyóiratot meg kell említenünk.

A művészeti intézmények közül ki kell emelni a kolozsvári magyar színház tevékenységét, amely különösen nagy érdemeket szerzett az erdélyi magyar írók műveinek színre vitelével. Sok öntevékeny együttes jelentkezett színházi és zenei téren egyaránt.

A magyar irodalmi élet megszervezésében Kós Károly, Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Kemény János, Bánffy Miklós voltak a kezdeményezők. Ennek az irodalomnak olyan kiváló, új képviselői jelentkeztek a harmincas {1748.} években, mint Tamási Áron, Asztalos István vagy Kacsó Sándor a prózában és Áprily Lajos, Dsida Jenő a költészetben. Az irodalom az önvizsgálódást, a magyarság öntudatának erősítését, nyelvében és hazájában való megmaradását, értékeinek megőrzését, fejlesztését tűzte ki célul.

Az egész értelmiség dilemmáját fogalmazta meg – elsősorban a külvilágnak címezve – 1936-ban Makkai Sándor református püspök-író feltűnést keltő cikkében (Nem lehet!), kimondva, hogy a román többség feltétlen hegemóniáját jelentő helyzetben a „kisebbségi” magyarságnak nincsen módja a nemzeti identitás kulturális megélésére, mert ennek feltétele a gazdasági vonatkozásokra is kiterjedő autonómia. Az Erdélyben maradó írók nem válaszolhattak erre másként, mint Reményik szavaival: „ahogy lehet”. Az értelmiségiek közül sokan az ún. transzilvanizmus hívei lettek, amely a történelmi tapasztalatokra támaszkodva, Erdélynek és az erdélyi magyarságnak különleges szerepet szánt, és mindenekelőtt az együtt élő népek megbékélésében, érzelmi közeledésében kereste a kiutat. Megerősödött a társadalmi problémák iránti érzékenység is, írók és társadalomkutatók rajzolták meg a székelység és az erdélyi magyar város szociális feszültségeit. Voltak persze olyan írók is, akik az idillt sugallták, és valamiféle misztikus népmesei hangulatot idéztek.

Sajátos feladatot jelentett a magyar szellemi élet számára a román irodalom megismerése és megismertetése. Néhány román íróval, így a nagyok közül Octavian Gogával, Emil Isackal vagy Victor Eftimiuval alakult ki együttműködés. Az erdélyi magyar írók közül sokan vállalták a közvetítő szerepet a román és a magyar irodalom között is („váradi hídverés”). A magyarországi népi írók egy része – így Németh László – élénken érdeklődött a „kisebbségi sors” iránt, s kereste a kapcsolatot az erdélyi magyar írókkal, rajtuk keresztül a románokkal is. Kísérletek történtek magyar és szász írók összefogására is, így a Klingsor köréhez tartozókkal való együttműködésre. A kézfogások nem hozhattak fordulatot, a dühödt nacionalizmus légkörében elsorvadt minden tartós együttmunkálkodásra irányuló próbálkozás.

A magyar tudományos élet szűk keretek közé szorult, inkább csak egyesek művelték, intézményei alig voltak. Nem volt modern főiskola, az Erdélyi Múzeum Egylet tevékenységét korlátozták. Utóbbi főleg a tudományok eredményeinek ismertetésével foglalkozott, és történeti témák, köztük a román–magyar közös múlt feltárását ösztönözte (Bitay Árpád, György Lajos, Kelemen Lajos, Kristóf György és mások).

Az irodalom, a szellemi élet az adott körülmények kőzött politikai-eszmei funkciókat is ellátott, elsősorban a nemzeti öntudat ápolásában és a művelődés szervezésében. Az értelmiség a harmincas évek közepéig szívesen engedte át a közvetlen politikai küzdőteret az arra hagyományainál és vagyoni helyzeténél fogva is alkalmasabbnak vélt arisztokrata és polgári köröknek.

{1749.} A magyar kisebbség beilleszkedését az új államrendbe kezdettől fogva egymással ellentétben álló erők akadályozták. A gyulafehérvári gyűlésen a románság képviselői foglaltak állást Erdély és a régi Románia egyesítése mellett, a magyarságot senki nem kérdezte meg az egyébként sokat hangoztatott önrendelkezési jog alapján, hogy mit kíván az új helyzetben, amikor szembe kellett nézni az erdélyi etnikai viszonyokkal és az eltérő nemzeti-nemzetiségi érdekekkel. Mint láttuk, 1918. december 22-én a magyarság tekintélyes számú képviselői Kolozsvárt összegyűlve tiltakoztak a gyulafehérvári határozat ellen, de véleményüket senki sem hallgatta meg.

Miután a trianoni béke megkötésével jogilag is eldőlt Erdély hovatartozása, a magyarság konzervatív politikai vezetői a lojális beilleszkedést és az ún. jogvédő politika kötelezettségét hirdették meg, párt megalakítására ekkor még nem gondoltak. A demokratikus szellemű művész-építész, Kós Károly 1921 júniusában Bánffyhunyadon szervezett meg egy néppártot, ez azonban nem tudott kilépni Kalotaszeg vidékéről. Egy hónap múlva nem politikai pártként, hanem általánosabb érdekvédelmi szervezetként Kolozsvárt Jósika Sámuel báró elnökletével létrejött a Magyar Szövetség, működését azonban a hatóságok gyakorlatilag lehetetlenné tették. A különböző demokratikus és arisztokrata pártalapítási kísérletek után 1922 végén kerülhetett sor egy állandóbb szervezet, az Országos Magyar Párt létrehozására. Ezt a pártot az arisztokrácia és a polgárság képviselői konzervatív szellemben irányították, de arra a biztos alapra támaszkodva, hogy a nemzetiségi sérelmek minden réteg számára közösek. A párt 1923-ban a költő Gogával, aki Averescu tábornok Néppártja nevében tárgyalt, megkötötte a csucsai egyezményt, amely a magyar egyházak számára bizonyos autonómiát, a felekezeti iskoláknak nyilvánossági jogot, más magyar nyelvű kulturális intézmények működésének megkönnyítését, az anyanyelv szélesebb körű használatát ígérte a legalább 25%-os magyar lakosságú községekben és az igazságszolgáltatásban arra az esetre, ha a választásokon közösen indulnak és győznek. A Magyar Párt ezt a megállapodást felmondta, és 1926-ban az erősebbnek tartott Liberális Párttal jutott hasonló megegyezésre, hogy hamarosan visszakanyarodjon a néppárti szövetséghez, majd a német kisebbséggel, aztán újból a liberálisokkal kísérletezzen. Az ilyenfajta egyezkedések biztosíthatták néhány magyar parlamenti képviselő megválasztását a kis pártokat sújtó választási rendszer ellenére, az érdemi ígéreteket azonban a kormányok nem váltották be, a paktumpolitika a gyakorlatban nem javított a magyarság sorsán. Némi változást inkább az ország demokratizálása irányában tett szerény lépések hoztak, így az ostromállapot átmeneti megszüntetése, vagy a Maniu-kormány által vezetett 1928. évi tisztább választások (ekkor a Magyar Párt a harmadik helyre került), de még azok értékét is semmissé tette a gazdasági válság nyomán beköszöntő általános politikai zavarodottság és jobbrafordulás.

{1750.} A Magyar Párt vagy az általa támogatott csoportok, illetve intézmények időnként kísérletet tettek arra, hogy a nemzetközi megállapodások alapján a Népszövetséghez forduljanak, főleg vagyonjogi és oktatási sérelmekkel. Ezen a fórumon azonban a román kormányok számára természetszerűen politikai kérdéssé váltak a sérelmi ügyek, ezért mindent megtettek annak érdekében, hogy kimutassák a kérelmezők panaszainak megalapozatlanságát, hivatkozva többek között arra is, hogy a (más taktikát követő) német kisebbség „sorsával elégedett”, és nem kér külső segítséget. Bizonyos vagyonjogi kompromisszumokat nem számítva, amelyek főleg a Magyarországra áttelepült földbirtokosoknak kedveztek, a Népszövetség nem tudta érvényesíteni a kisebbségi jogokat. Nem jártak sikerrel azok a próbálkozások sem, amelyek a Vatikán segítségét kérték a katolikus egyház sérelmeinek orvoslására. Mindez arra mutatott, hogy a nemzetközi ellenőrzés lehetőségével is számoló kisebbségvédelmi rendszer hatékonyan nem működhetett.

A haladó társadalmi és nemzeti követelések fő szóvivői a magyarság körében a kommunisták voltak, akik aktívan tevékenykedtek a Kommunisták Romániai Pártjában és a vele kapcsolatot tartó szervezetekben. A fokozódó kizsákmányolás és nacionalizmus elleni harcot szolgálta az 1934-ben a Magyar Párt ellenzékéből a kommunisták útmutatása alapján létrehozott Magyar Dolgozók Szövetsége, amely egy progresszív gazdasági és társadalmi politika keretében, az általános demokratizálás jegyében kereste a nemzetiségi kérdés megoldását, az önrendelkezési jog biztosítását. A MADOSZ-szal működtek együtt nemcsak a román kommunisták, hanem az 1933-tól Hunyad megyéből kiinduló, Petru Groza vezetése alatt országos mozgalommá növekedő szegényparaszti radikális Ekésfront (Frontul Plugarilor) és a szociáldemokrácia egyes képviselői is.

1937-ben a kommunisták és más fiatal demokratikus értelmiségiek kezdeményezésére jött létre a korszakos jelentőségűnek induló Vásárhelyi Találkozó, amelyet az író Tamási Áron nyitott meg, és amely a fasizmus elleni harcot, a román demokratikus erőkkel való együttműködést, a népfrontot tűzte ki célul, kijelentve, hogy a történelmi egymásrautaltságban élő román és magyar nép számára a szabad „testvéri egyesülés” jelenti az igazi megoldást. A találkozónak nagy visszhangja volt a haladó román értelmiség körében és a magyarországi szellemi életben is.

1938-ban, a pártok feloszlatása, a korporatív rendszer hivatalos megteremtése után létrejött Bánffy Miklós gróf vezetésével az ún. Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. Ekkor indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz eredményeként az erdélyi magyarság többsége ebben az időben már szkeptikusan tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre, és {1751.} sorsának jobbra fordulását inkább külső tényezőktől várta. Kevesebben voltak azok – magyarok és románok is –, akik továbbra is a fasizmus elleni közös harcban keresték a két nép jövőjét.

6. A németek száma a Romániához csatolt nyugati területeken az 1930-as népszámlálás szerint 543 852 volt. Egyik tömbjük a Maros és a Kárpátok között, a hajdani szász székek területén élt, másik, nagyobb csoportjuk, a svábság a Bánságban, Temesvár környékén. Mint láttuk, az erdélyi szászok képviselői 1919. január 8-án Medgyesen határozatot fogadtak el, amelyben kijelentették, hogy csatlakoznak a Román Királysághoz, és üdvözölték a gyulafehérvári határozat nemzetiségi programját, mintegy feltételnek tekintvén ennek megvalósítását. Néhány hónap múlva hasonló nyilatkozatot tettek a bánsági svábok is. Az okot mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a német polgárság és a magyar uralkodó osztály között ellentétek is feszültek, és a németség abban reménykedett, hogy kedvező helyzetbe kerül az új államban. Ez a megfontolt csatlakozás hozzájuttatta a németeket bizonyos előnyökhöz, így szabadon folytathatták gazdasági tevékenységüket, többen maradhattak meg a közszolgálatban, képviselőik könnyebben jutottak mandátumhoz, nagyobb lehetőségeik voltak az oktatásban, a kulturális életben, egyházi iskoláik – a magyartól eltérően – rendszeres államsegélyt kaptak. Hamarosan kiderült azonban, hogy a román politika a németség esetében sem alkalmazza a Gyulafehérvárt és a nemzetközi szerződésben lefektetett ígéreteket. Az agrárreformot úgy hajtották végre, hogy a német evangélikus egyház, illetve az univerzitás vagyona nagy részét, mintegy 55%-át elvesztette. Utóbbi maradék vagyonát 1937-ben felosztották az evangélikus egyház és egy román kulturális szervezet (Aşezământul Cultural Mihai Viteazul) között.

A statisztikák szerint a németek mindössze 54,1%-ának megélhetési forrását biztosította az agrárszektor, a bánsági sváboknál ez az arány valamivel magasabb volt. Bányászati-ipari foglalkozásokból 24%-uk, kereskedelem-hitel, közlekedési ágazatokból 7,2% élt. Arányukat az előbbi szektorban csak a zsidóság múlta felül, az utóbbiban (bár nem jelentősen) a magyarság is. Az oktatási ágazatban a németek aránya volt a legmagasabb, míg az alkalmi munkából élők aránya tekintetében csak a románok voltak náluk kedvezőbb helyzetben.

A német parasztok általában korszerű színvonalon gazdálkodtak, ami prosperitásukat biztosította. A román parasztság érdekében hozott előnyös intézkedések folytán azonban a német paraszti réteg is hátrányosabb helyzetbe került, ami elkeseredést váltott ki. A hiteléletben alkalmazott korlátozásokat a német kisiparosoknak és kiskereskedőknek többlet-erőfeszítéssel kellett ellensúlyozniuk.

A németek kulturális fejlődését nagymértékben segítette a németországi egyházi körökkel is kapcsolatot tartó evangélikus egyház, amely széles körű {1752.} felekezeti oktatást, közösségi életet tudott fenntartani. Művelődésükben fontos szerepet játszott a Richard Csaki által irányított Kulturamt és az Ostland című folyóirat, a H. Zillich által szerkesztett, inkább szépirodalmi jellegű Klingsor. Az erdélyi szászság is kereste az irodalomban a maga sajátosságainak kifejezését, olyan írók műveiben, mint A. Meschendörfer, E. Wittstock és H. Zillich. A német tudományosság ismert orgánuma a Karl Kurt Klein által vezetett társadalomtudományi folyóirat, a Siebenbürgische Vierteljahresschrift volt.

Az előző korhoz képest döntő fordulatot jelentett, hogy a szászok és svábok hagyományos politikai különállása megszűnt, szervezetileg egyesültek, a szász tudat helyét kezdte átvenni egy összromániai németségöntudat, amit pártjuk elnevezésében, intézményeik, lapjaik címében is kifejezésre juttattak. A húszas években a polgári alkotmányosság alapján álló Német Párt a hangadó, amely időnként együttműködött a Magyar Párttal is, bár inkább a különböző román kormánypártokkal lépett koalícióba, és ezzel biztosította parlamenti pozícióit. (Egy időre, Rudolf Brandsch személyében, a kisebbségi államtitkárságot is megkapták.)

A német munkások közül sokan vettek részt a munkásmozgalomban, köztük nem kevesen az illegális Román Kommunista Párt tevékenységében is. A gazdasági válság romániai következményei, a nemzeti elnyomás politikája és a hitlerizmus németországi hatalomra jutása nyomán megerősödött a nemzetiszocialista befolyás, különösen az ifjúság körében. 1935 után, az ún. megújulási mozgalomban a hitleristák kerültek túlsúlyba, s ezek a német kisebbség sorsát Németországhoz kötötték, saját érdekeiket is alárendelve a Reich külpolitikai céljainak. A román uralkodó osztály, különösen 1938 után, igyekezett kezükre játszani, mert közvetítők lehettek a francia–angol szövetség felől hirtelen a hitleri Németország felé forduló új román külpolitika érvényesítésében. A hitlerizmussal szemben állt a német polgárság egy része, a liberális patrícius réteg Viktor Glondys evangélikus püspök vezetésével, de az általános jobbratolódásban elszigetelődött.

7. A náci hatalomátvétel után megváltozott közép- és délkelet-európai erőviszonyok néhány év leforgása alatt Németország hegemóniája alá sodorták Magyarországot és Romániát. A magyar uralkodó osztály, bár fenntartásokkal, de támogatta a fasiszta hatalmakat, s ennek fejében megerősíthette pozícióit. 1938-ban megkapta a kisantant egyetértésével a fegyverkezési egyenjogúságot, ami részükről már nem engedmény volt, inkább a kialakult új erőviszonyokba való belenyugvást jelentette. A kisantant meggyengült, majd Csehszlovákia 1938–39. évi felszámolásával megszűnt.

Az új nemzetközi helyzetben Románia is megszüntette addigi kizárólagos angol–francia külpolitikai orientációját, és áttért a régi pártfogói és Berlin közötti egyensúlyi politikára. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy miközben Magyarország német segítséget igényelt revíziós terveihez, Románia Németország {1753.} megnyerésével próbált támogatást szerezni a magyar törekvések ellen. 1939 márciusában megkötötték a nagy volumenű német–román gazdasági egyezményt, ami lélegzetvételnyi szünethez juttatta Romániát. Budapest – látván, hogy német segítségre nem számíthat – új tervet dolgozott ki: azt latolgatta, hogy nemzetközileg kedvező pillanatban egymaga indít háborút Románia ellen, jócskán túlbecsülve a magyar katonai erőt s a szomszéd ország belpolitikai zavarait. 1939 őszén Ribbentrop közölte, hogy Németország nem tűrné Románia megtámadását. Olaszország is leintette a magyar kormányt. Helytelenítették a katonai akciót a nyugati hatalmak is. A Teleki-kormány 1940 februárjában lemondott a katonai tervről, s ezt közölte Londonnal és Párizzsal is.

1940 tavasza a magyar politikában a németbarát semlegesség időszaka. Amikor Budapest megtudta, hogy a németek tervet készítettek a román olajmezők esetleges elfoglalására, Londonban tapogatózott, vajon engedjék-e át a német csapatokat az országon? A nemleges angol válasz nyomán Teleki a fegyveres semlegesség fenntartása mellett döntött. A nyugati német offenzíva azonban új helyzetet teremtett. A magyar kormány számára sürgőssé vált Erdély kérdésének újrafelvetése, annál is inkább, mert világossá vált Románia teljes átállása a hitleri Németország oldalára. A román kormány július 1-én felmondta az angol garanciákat, hivatalos nyilatkozatot tett közzé külpolitikai fordulatáról, s közvetlenül utána a király németbarát kormányt nevezett ki, melyben a Vasgárda vezetői is helyet kaptak. Június 27-én a magyar kormány határozatot hozott, hogy érvényesíti területi követeléseit, és ennek érdekében katonai intézkedéseket tett. Hitler júliusban magához kérette Teleki Pál miniszterelnököt, s kijelentette, hogy maga veszi kézbe az erdélyi kérdés „elintézését”. Olyan megoldást keresett, amely leginkább megfelelt a Szovjetunió elleni háború előkészületeinek, s amely biztosítja a román kőolajat, a magyar gabonát és mindkét ország vasúthálózatát a keleti háborúhoz. Romániát rávette, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal erdélyi területek átadásáról. Az augusztus 16-, 19- és 24-i turnu-severini magyar–román tárgyalásokon még az alapelvekben sem tudtak megállapodni: a magyar fél elsősorban területátadást kívánt, a román fél – talán időhúzás céljából is – elsősorban népességcserét javasolt. A magyar kormány ezután ismét az önálló fegyveres fellépést latolgatta, Bukarest pedig felvetette Berlinben a döntőbíráskodás gondolatát, amire Hitler amúgy is készült.

Hitler augusztus 27-én döntött a német szakértők által Erdély megosztására kidolgozott határvariánsok között, majd Bécsbe hívatta a magyar és román kormány képviselőit. Némi ingadozás után Teleki elfogadta a döntőbíráskodást, a román koronatanács 2/3-os többséggel ugyancsak emellett határozott.

Az 1940. augusztus 30-án kihirdetett német–olasz második bécsi döntés Erdély északi és keleti részét (43 492 km2) Magyarországhoz csatolta. A döntés {1754.} sem etnikailag, sem különösképpen gazdaságilag nem volt megalapozott, de arra alkalmas volt, hogy érvényesítse az „oszd meg és uralkodj” elvét. Etnikailag ez azt jelentette, hogy Észak-Erdélyhez 1,3 millió magyar, 1,02 millió román és mintegy 45 ezer német tartozott. Román többségű megyék is kerültek Magyarországhoz, mint például Beszterce-Naszód vagy Máramaros. A szeszélyesen kanyargó határral gazdaságilag szoros egységeket vágtak ketté, városokat fosztottak meg hagyományos hátterüktől, elképesztő közlekedési nehézségeket teremtettek (a Székelyfölddel például nem maradt magyar vasúti összeköttetés).

Politikailag a döntés azt eredményezte, hogy Magyarország és Románia Hitler játékszere lett, a német politika a szovjetellenes háborúban való részvételüktől tette függővé Erdély további sorsát. Budapest a németek kegyétől remélte a megszerzett terület megtartását, Bukarest pedig az elvesztett visszaszerzését. Teleki Pál miniszterelnök ugyan testvéri megértést, békés szellemű együttműködést hirdetett a románok tekintetében, azt azonban kormánya, s még inkább közegei intézkedései, a felszított nemzeti gyűlölködés okozta feszültségek tették írott malaszttá. A bécsi döntés még elkeseredettebbé tette a román nacionalizmust, amely a dél-erdélyi magyar lakosság ellen fordult. Az Észak-Erdélyben berendezkedő magyar uralom elől mintegy 100 ezer román menekült délre, főleg tisztviselők, értelmiségiek, délről pedig magyarok vándoroltak északra. A szeptember elején bevonuló magyar hadsereget nem fogadta ellenállás, mégis több incidensre, éppen és Ördögkúton súlyos atrocitásokra került sor, amelyeket egy katonai alegység követett el, meggyilkolva számos román lakost.

Megkezdődött az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, melyben kiutasításra a másik oldalon kiutasítással, internálásra internálással, iskolabezárásra iskolabezárással válaszoltak, teljes bizonytalanságot teremtve északon a románság, délen a magyarság sorsát illetően. A magyar katonai közigazgatás kiutasított olyan román értelmiségieket is, akiket pedig Teleki parlamenti képviselőknek akart behívni. Nem lett foganatja az erdélyi magyar képviselők memorandumának sem, amelyben a románok számára méltányos jogokat és érdekeik védelmét kérték. Dél-Erdélyben hasonló diszkriminációs intézkedésekre, bebörtönzésekre és más jogfosztásokra került sor. Azok a német–olasz tiszti bizottságok, melyek mindkét oldalon a panaszokat vizsgálták, mindkét kormányt elmarasztalták, mire azok csak heves tiltakozással, de nem érdemi intézkedésekkel válaszoltak.

8. A háború, a kettéosztottság, a feltüzelt nacionalizmus alapvetően határozta meg az egyes etnikumok sorsát Észak- és Dél-Erdélyben. Észak-Erdély nagyrészt paraszti román lakossága szenvedett a háború okozta gazdasági nehézségektől és az őket külön is sújtó megkülönböztetésektől. A katonaköteles férfiakat jórészt munkaszolgálatra hívták be, sok családban hiányzott a munkaerő. A gazdasági nehézségekkel szemben a Plugarul {1755.} szövetkezeti hálózat szerény segítséget nyújtott. A román nyelvű elemi iskolák a román többségű területeken tovább működhettek, de a magyar nyelvtanítást kötelezővé tették; középfokon 14 román tagozat, illetve középiskola folytathatta tevékenységét. Sokáig csak egy román napilap, a Tribuna Ardealului jelent meg, és később is csupán négyre nőtt a román periodikus kiadványok száma. A román egyházak kulturálisan aktívabbakká váltak, annak ellenére, hogy egyes papok zaklatásoknak voltak kitéve. A románok politikai képviseletét a parlamentben csak jelképesen biztosították; a megyék élén álló törvényhatóságokba csak kis számban választottak vagy vontak be románokat, a községi vezetésbe valamivel többet.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a bécsi döntés kedvező helyzetet teremt Északon a magyarság számára. Hamar kiderült azonban, hogy a kedvezés inkább csak szűk rétegeknek szól. A hajdani földbirtokosok megkérdőjelezték a földreformot, és 17 ezer pert indítottak, többségében román parasztok ellen, amelyek eredményeként több helyt visszaszerezték birtokaikat vagy azok egy részét. Bizonyos előnyökhöz jutottak a magyar tőkések, sőt kiskereskedők és kisiparosok is, hitelt kaphattak, itt-ott újabb beruházásokat eszközölhettek. Előnyös volt a változás az értelmiségieknek is, akik államhivatalt vagy tisztséget tölthettek be annyi év nyomorúság után. Nem változott azonban a parasztság és munkásság helyzete (kezdetben sokan lettek munkanélküliek a gazdaság átállásának időszakában), nehéz volt a székelyeké, akiknek szűkültek megszokott ingázási, vándorlási és munkalehetőségei, piacai, s ezt a kormányzat alig tudta ellensúlyozni.

A bécsi döntés felszabadulást igazán csak a közvetlen nyelvhasználat és a kultúra fejlődése terén hozott a magyarság számára. Ismét magyar anyanyelvű állami elemi iskolák jöttek létre, kiszélesedett a magyar tannyelvű középiskolai hálózat, Kolozsvárt újra magyar egyetem működött, a tudományos tevékenység ösztönzésére megalakult az Erdélyi Tudományos Intézet. Ugyanakkor bizonyos mértékig megfakult a szellemi és főleg a művészi élet a szocialista és a radikálisabb polgári demokrata irányzatok háttérbe szorítása miatt, ami a legjobb erdélyi írókat is elégedetlenséggel töltötte el, s ennek jelei a háború vége felé felerősödtek. Ekkor már világossá vált az értelmiség számára is, hogy a nemzeti kérdés elválaszthatatlan a társadalmi haladástól, s hogy – a tényleges részelőnyök ellenére – Erdély megosztottsága a nemzeti kérdésben nem jelent megoldást, a román és a magyar nép együttélését új alapokra kell helyezni.

1940-től Magyarországról jött alkalmazottak és tisztviselők lepték el Észak-Erdélyt. Az erdélyi magyarság sérelmezte visszaszorítását, de azt a sovén szellemet is, amelyet ez a réteg, s még inkább a két hónapos katonai közigazgatás képviselt. A konzervatív politikai gondolkodás, a dzsentri magatartás, a protekcionizmus és nem utolsósorban a revánsigény, amely célul tűzte ki a gyors meggazdagodást, széles körökben elégedetlenséget és felháborodást váltott ki. A romló háborús gazdasági viszonyok között {1756.} különösen tűrhetetlen volt a közigazgatási tisztviselők, még inkább a tisztikar arrogáns, úrhatnám magatartása.

A baloldali sajtót már a katonai közigazgatás elhallgattatta, sürgősen betiltottak szinte minden haladó szellemű politizáló szervezetet, és hamarosan megkezdték a baloldaliak, mindenekelőtt a kommunisták üldözését. Állandó zaklatásnak, megfigyelésnek volt kitéve az egyetlen legális proletár szervezet, a Szociáldemokrata Párt, illetve a szakszervezet, mely bizonyos eredménnyel vette fel a harcot a román ipari munkásság elbocsátása ellen is.

A bécsi döntés után Erdélyből az országgyűlésbe behozott képviselők és felsőházi tagok megalakították az Erdélyi Pártot, amely a kormánypártot támogatta, de megkísérelte a terület különleges érdekeit is védelmezni – nem sok sikerrel. Mindenesetre jelezte azt, hogy nem azonosítja magát teljes mértékben az uralkodó politikával, elutasítja a fasizmus egyes embertelen megnyilvánulásait, így a zsidóüldözés leglátványosabb formáit, és igyekszik progresszívabb álláspontot elfoglalni szociális kérdésekben. Mindez nem jelenti azt, hogy fő vonalaiban ne tette volna magáévá az uralkodó körök konzervativizmusát és nacionalizmusát, és ez utóbbit különösen felerősítette az a tudat, hogy az erdélyi kérdés távolról sem eldöntött. A háború utolsó éveiben Erdély érdekében nemcsak a magyar baloldal, de az uralkodó osztály egy része is kereste a románokkal a közös fellépés lehetőségét a hitleri Németországgal szemben.

A csekély számú németség Észak-Erdélyben a magyarországi német népcsoport tagja lett, mely szervezet azonban nem kapott olyan széles jogkört, mint Romániában. Így többek között az evangélikus egyház megtarthatta a felekezeti iskolákat. 1942-ben a német és a magyar kormány megállapodott abban, hogy az SS toborozhat a magyarországi németség körében is. Bár a jelentkezés önkéntes volt, a Volksgruppe gondoskodott arról, hogy megfelelő nyomást gyakoroljon a németekre, így az erdélyiekre is.

9. Romániában a bécsi döntés után néhány nappal Ion Antonescu tábornok vette kezébe a hatalmat, s a lemondott Károly fia, I. Mihály király mellett államvezérként (conducător) kormányzott, eleinte a Vasgárdával közösen, majd annak hatalomátvételi kísérletét leverve, egymagában. 1941. június 22-én belevitte az országot a Szovjetunió elleni háborúba, melytől nemcsak Besszarábia és a Dnyeszteren túli területek birtokbavételét, hanem Észak-Erdély visszaszerzését is remélte. (Ez volt az egyik oka annak, hogy jelentős erőt, kezdetben 12 hadosztályt küldött a keleti frontra, majd ezek száma 1944-ig 25-re emelkedett.) A hitleri Németország erre is „rájátszott”, különösen azután, hogy magyar részről 1942–43-ban megkezdődött a Kállay-féle hintapolitika. Hitler 1944 márciusában, a számára bizonytalanná vált Magyarország megszállása előtt ki is jelentette: „Németország nem tartja szükségesnek, hogy továbbra is mint a bécsi döntést garantáló hatalom funkcionáljon.”

{1757.} A háború Románia lakosságát keményen sújtotta, de az Észak-Erdély elvesztésével tovább szított nacionalizmus Dél-Erdélyben visszaszorította a haladó erőket, s erősítette a fasizmus pozícióit, amely a román kommunisták és haladó emberek ellen ugyanolyan irtóhadjáratot indított, mint a magyarok ellen. A román fasizmus az erdélyi kérdésben támaszkodhatott a polgári demokrácia hajdani híveire és az értelmiség jó részére is, amely a bécsi döntést igazságtalannak tartotta. Ilyen körülmények között könnyű volt minden erőt a nacionalista propaganda szolgálatába állítani az oktatásban, sajtóban, sőt a tudományban is. A tudományos propaganda központja a Kolozsvárról Nagyszebenbe áttelepült román egyetem lett. Sorra jelentek meg idegen nyelven is – főleg németül – olyan munkák, amelyek Románia Erdélyhez való jogát történeti és egyéb érvekkel támasztották alá.

A háború természetesen a dél-erdélyi román lakosságot is sújtotta, de gazdasági helyzete nem romlott olyan mértékben, mint a magyarságé. Dél-Erdélyben maradt a magyarságnak egy jelentős része, mintegy 500 ezer ember (közülük mintegy 100-150 ezren 1940 után Észak-Erdélybe és Magyarországra menekültek). Sokat munkaszolgálatra rendeltek be, másokat internáltak vagy éppen börtönbe zártak. Kulturális életük összeszűkült, egyedül az Erdélyi Gazdasági Egylet tudott e célra is valami szervezeti keretet biztosítani. A Magyar Népközösséget vezető Gyárfás Elemér, Szász Pál, a püspök Márton Áron kétségbeesetten próbáltak közvetíteni Bukarest és Budapest között, hogy mindkét oldalon enyhítsék a nemzetiségekre nehezedő nyomást.

A bécsi döntés után a németség túlnyomó része, közel félmillió ember, Dél-Erdélyben élt. 1940 novemberében a román kormány megállapodást írt alá a hitleri Németországgal, amelyben elismerte a német népcsoport különleges jogait gazdasági és politikai tekintetben, és átengedte a hitlerista szervezetnek a felekezeti iskolák irányítását is. Ezzel az évek óta a németség hitlerista és polgári demokratikus csoportjai közt folyó belső harc egyértelműen a nácik javára döntetett el; inkább csak az egyházon belül maradt, ha nem is szembefordulásra, de legalább erkölcsi értékmegőrző magatartásra némi lehetőség, mint például az új pogány szokások bevezetésének megakadályozásában. 1943-ban a két ország olyan megállapodást is aláírt, amely szerint a romániai németeket a német hadseregbe sorozzák be. Az SS-nek mintegy 60-70 ezer romániai német tagja volt, és mintegy 15 ezren dolgoztak a német hadigépezetben.

A fasiszta politika mindkét oldalon antiszemitizmussal párosult. A német megszállás után, 1944-ben Észak-Erdélyből a magyar hatóságok – a haladó értelmiségiek és az egyházi vezetők, pl. Márton Áron püspök bátor tiltakozása ellenére – a német koncentrációs táborokba szállították, ahol elpusztították a zsidó lakosság túlnyomó részét, mintegy 90-100 ezer embert, akik többségükben magyarnak vallották magukat. Romániában a vasgárdisták rendeztek pogromokat, majd az Antonescu-kormány fosztotta meg minden jogától a {1758.} zsidó lakosságot, Dél-Erdélyből azonban nem deportálták őket. (Szisztematikus irtásukra a háború elején került sor, főleg Besszarábiában és a Dnyeszteren túl, ahol a becslések szerint mintegy 387 ezer zsidót ítéltek pusztulásra. A pontos adatok nem ismeretesek, egyedül Ogyesszában 35 ezren estek áldozatul.)

10. A kommunisták Magyarországon és Romániában egyaránt elítélték a bécsi döntést, mint amely akadályozza a fasizmus elleni közös harcot, és nem szolgálja a magyar és a román nép igazi érdekeit. A Kommunisták Magyarországi Pártja így nyilatkozott: „Az áldatlan bécsi döntéssel határt vontak Erdély közepén, kettétörtek egy évszázados gazdasági és kulturális egységet. A német nemzetiszocialisták a román és magyar reakciósok segítségével elrabolták mindkét ország szabadságát és függetlenségét, és Erdély népei ott sem, itt sem szabadok.” Az erdélyi magyar kommunisták közül sokan életüket is adták azért, hogy ezt a felismerést a magyar társadalommal elfogadtassák. Az új viszonyokhoz igazított politikájukat a román és a magyar párt egyetértésével dolgozták ki, s a közös harc feladatainak nemzetközi egyeztetésére küldöttséget menesztettek Moszkvába is. Komoly szervező és propagandamunkájukat nem tudta megtörni a magyar hatóságok 1941. és 1943. évi felgöngyölítési akciója, hatásuk – nagyrészt a mártírhalált halt Józsa Béla kitartása nyomán – a Békepárt szervezésével a polgári körökbe is kisugárzott.

Magyarországnak a háborúból való kiugrását sehonnan nem szorgalmazták annyira és olyan nyíltan, mint Erdélyből, 1943-tól már az Erdélyi Párt vezetőit is beleértve. Amikor világossá vált, hogy a fasiszta hatalmak elvesztik a háborút, az erdélyi politikusok a budapesti kormányt tárgyalásokra ösztönözték. A német hadsereg közelsége, a szomszédokhoz való rossz viszony, a kommunizmustól való félelem és nem utolsósorban a ragaszkodás Észak-Erdély megtartásához azonban bénította a cselekvési képességet. Amikor a magyar kormány 1943-ban Bánffy Miklóst elküldte Bukarestbe a román ellenzékkel tárgyalni, kiderült, hogy ott is tudják, milyen pokoli játszmába vonta be őket Hitler; a kölcsönös bizalmatlanság mégis túlságosan nagy volt ahhoz, hogy közös akciót indítsanak a hitleri Németország ellen.

Romániának a fasiszta háborúból való kiugrása előkészítésében jelentős szerepet játszottak a kommunisták, akik más haladó erőkkel együttműködve megszervezték – a király és a polgári ellenzék egyetértésével – a fasiszta diktatúra megdöntését. Magára a kiugrásra a lehetőséget katonailag a szovjet hadsereg előrenyomulása adta, amely 1944. augusztusban Iaşi-nál áttörte a frontot, és Bukarest felé nyomult előre. Ezt a kedvező helyzetet használta ki az augusztus 23-i, kommunisták által irányított fővárosi felkelés, amely szembefordította a román hadsereget a német erőkkel, s ezzel biztosította részvételét a fasizmus elleni harcban.

{1759.} A román hadsereg a szovjet hadsereg oldalán részt vett Magyarország és Csehszlovákia felszabadításában, nagy áldozatot hozva, csaknen 160 ezer főt veszítve (ebből több mint 40 ezret Magyarországon). Az 1944. szeptember 12-én a Szovjetunióval megkötött fegyverszüneti egyezmény kimondta: „A szövetséges kormányok a bécsi döntésnek Erdélyre vonatkozó határozatát semmisnek tekintik, s egyetértenek azzal, hogy a békeszerződésben történő jóváhagyástól föltételezetten Erdély, vagy annak legnagyobb része, adassék vissza Romániának, s a szovjet kormány hozzájárul, hogy ebből a célból a szovjet csapatok Romániával közös hadműveletekben vegyenek részt Németország és Magyarország ellen.” 1944 októberében, egy Dél-Erdély elleni értelmetlen német–magyar támadás visszaverése után, a román csapatok a szovjet hadsereg oldalán bevonultak Észak-Erdélybe. A magyar kormány kiugrási kísérlete 1944. október 15-én elbukott, s ennek következtében elveszett az a lehetőség is, hogy jelentős magyar erők a hitleri Németország ellen forduljanak.

XV. KITEKINTÉS: ERDÉLY ÚTJA 1918 UTÁN

TARTALOM

2. ERDÉLY A SZOCIALISTA ROMÁNIÁBAN