akácfa (lat. Robinia pseudoacacia)

az alföldi és dunántúli táj, utak, parasztudvarok és tanyák jellegzetes fája. Felhasználása szűk körű, leginkább szerszámfát készítenek belőle. Világviszonylatban az egyik legelterjedtebb fafajta. Őshazájából, É-Amerikából a 17. sz. legelején díszcserjeként, növénytani ritkaságként került Európába, a párizsi botanikus kertbe, de csak a 18. sz.-ban terjedt el tömegesen. Mo.-ra az 1720-as években kerülhettek az első akáccserjék parkfának és szegélyfának. Az első akácfaerdőt hadászati célból a komárom-herkályi erődítmény köré 1750-ben ültette a katonai kincstár. A 290 hektáros telepítés nagy érdeklődést váltott ki az akácfa iránt. Terjedéséhez hozzájárult az is, hogy a következő évtizedekben a megfogyatkozott mo.-i faállomány pótlására országos és helyi rendelkezések láttak napvilágot. Nemcsak központilag szorgalmazták az ültetését, hanem földbirtokosok és honoráciorok – köztük Tessedik Sámuel – is példamutatóan terjesztették. A század végén szórványosan már falvakban is díszlett, de valóban nagymértékű elterjedése a következő századra esett, amikor a Duna–Tisza közi futóhomok megkötésének, majd az → Alföld-fásítás egyik legfontosabb növénye lett. Az 1865–95 közötti és az 1920 utáni nagy akácfaerdő-telepítések szinte gyökeresen megváltoztatták az addig fátlan pusztaságnak ismert Alföld képét. 1958-ban Mo. faállományának 15,8%-a, 201 051 ha volt akácos. Ez a szám jóval több, mint Európa más országainak akácfával beültetett összes területe. Az akácfa a magyar parasztok kedvelt fája, szívesen ültetik házuk köré. – Irod. Vadas Jenő: Az akácfa monográfiája (Bp., 1911); Ernyey József: Az akácfa vándorútja és megtelepülése hazánkban (Magy. Botanikai Lapok, 1926); Az erdőgazdálkodás története Magyarországon (szerk. Kolossváry Szabolcsné, Bp., 1975).

Tessedik Sámuel akácfája Szarvason.