Csepel-sziget

a főváros területén Lágymányosnál kezdődő, Rácalmás, Tass határáig nyúló mintegy 50 km hosszú, helyenként 7–8 km szélességet is elérő sziget, melyhez számos kisebb sziget is csatlakozik. Népi neve Szigetség, a történeti forrásokban előfordul Nagysziget, Király-sziget, Úrsziget, Becsei-sziget, Kevei-sziget néven is. A honfoglalás óta központi helyzetéből következően fontos terület. A fejedelmi törzs egyik szállásközpontja volt. Később is királyi birtok, a középkori királyi ménesek helye. Mint királyi birtokközpont, a Csepeli-ispánság részeiként hozzá tartoztak a Duna két ágán túl fekvő területek is. Lakossága a honfoglalás óta magyar, a 13. sz.-ból Szigetbecse környékén tudunk kun lakóiról. A 15. sz.-ban az Al-Duna melléki Keve megyéből és Keve városából török előli menekülők szállták meg Ábrahámegyháza községet, amely magyar és szerb lakossága révén ezután vált a sziget legfontosabb középkori településévé Ráckeve néven. Az Alföld városfejlődésének élvonalába emelkedett, szabad királyi jogokat élvezett. Középkor végi városi állapotának több máig fennmaradt emléke van. A 18. sz. folyamán a szigeten még néhány gör. kel. és r. k. délszláv község keletkezett. Északi végében a török után német népesség telepedett meg. Az egykor 14 települést fenntartott magyar lakosság reliktumokban vészelte át a hódoltságot. Ezek közül az említett Ráckeve mellett nevezetes Szigetszentmiklós és Makád. A magyar törzslakosság „őző” nyelvjárást beszél. A középkori népesség a református egyházhoz csatlakozott. A 18. sz. során rekatolizáció és telepítések révén jelentőssé vált a r. k.-ok száma. A szerb gör. kel.-ek lélekszáma a 20. sz.-ban elsősorban az optálás miatt nagyon jelentősen megcsappant. A Csepel-sziget paraszti gazdálkodása, társadalmi struktúrája, kultúrájának karaktere alföldi jellegű. Miután a Csepel-sziget É-i végében települt a modern mo.-i gyáripar és nehézipar legfontosabb központja, a sziget lakosságának urbanizációja és polgárosulása felgyorsult. Azonban az akkulturizációs folyamatok ellenére is megtartotta az alföldi paraszti műveltség archaikusabb sajátosságait. – Irod. Magdics István: Diplomatarium Ráckeveiensis (Székesfehérvár, 1888); Pápai Károly: Csepel-sziget és lakói (Bp., 1890); Bodor Antal: Csepel-sziget és Budafok kétszáz év előtt (Bp., 1936); Magyarország Műemléki Topográfiája, Pest megye műemlékei (I–II., Bp., 1958).