csutkarozi

TARTALOM

csutorás

csutora

1. korong alakú, két oldalán domború fából kivájt üregű, kívül esztergályozott vagy faragott 5–8 literes bor- vagy pálinkatartó edény. Kulacs néven is ismert. Pásztorok, útonjárók, fuvarosok útikészsége volt. A csutora szó inkább a Dunántúlon és a Felföldön, a kulacs az Alföldön ismert. Itt szőrös csikóbőrrel borították, szíjfonásba foglalták és kb. 1 m hosszú hordószíjon viselték. A → csutorás, faesztergályos vagy kulacsfaragó készítette, közönséges, főként iharfából, esztergályozással. Belül tartósítás végett viasszal öntik ki. A parasztemberek állandó kézbevalója; főként borvidékeken terjedt el. Határbeli munkaalkalmakkor lőrét vittek ki benne, pinceszerezésnél ivóedényként szolgált. A dió- és tiszafából készült egyedi darabokat faragással és bőrrátéttel díszítették s ünnepi ivási alkalmakkor használták. A betyárcsutora különleges fajtája volt, belül 2–4 rekeszre osztott a különböző italok számára, a száján forgó csap elfordításával vagy az egyik, vagy a másik rekeszéből lehetett inni. Országos elterjedéséhez nagyban hozzájárult, hogy a 18. sz.-ban az osztrák–magyar hadsereg ivóedénye lett (hadi csutora). Korábbi időkből nincsenek hiteles adataink a csutorákról, így „ősmagyar” eredete nem igazolható. Az edény neve és a mesterség is valószínűleg balkáni területről terjedt a 17. sz.-ban, s Mo.-on a Dunántúl felől hatolt észak felé. Csutora szavunk 1703–1704-ből ismert. Kulacs szavunk a szlovénban, csehben, szlovákban és a huculok szókincsében fordul elő. Csutora formájú edényeket készítettek nagyobb méretben (csobolyó, vatalér: Dunántúlon) fából, továbbá cserépből, keménycserépből és üvegből is (→ kulacs). – 2. A pipaszár csontból vagy szaruból esztergályozott szopókája. A csutora szó oszmán-török eredetű, a tárgy és a név ismert a délszláv, román, szlovák, cseh és ukrán nyelvekben is. – Irod. Gönyey (Ébner) Sándor: A veszprémi csutorásmesterség (Népr. Ért., 1932); Takács Lajos: A betyárcsutora (Népr. Ért., 1956).