egyetemes néprajzi kutatás

az európai etnikumok körén kívül eső népek kultúrájának és társadalmi életének vizsgálata. Kialakulásában és történetében fontos szerepet játszott közelebb eső társadalmak vizsgálata is (balkáni, török stb.). Az egyetemes néprajzi kutatás gondolati és tudományos kezdetei főleg a 18. sz.-ban kereshetők. A kutatások elméletét a kor filozófusai adták, elsősorban a felvilágosodás gondolkodói (Voltaire, Rousseau és mások). A tényanyagot utazók leírásai szolgáltatták. A 18. sz.-i világ körüli utazásokban fontos szerepet játszottak az egyház által támogatott küldetések és missziós tevékenységek is. A mo.-i egyetemes néprajzi kutatás kezdetét az egyházi utazások jelentik. A jezsuita rend D-Amerikában tevékenykedő térítői között szép számmal akadtak magyarok, akiknek művei, ill. feljegyzései a mai napig a nemzetközi kutatás forrásai közé tartoznak. Éder X. Ferenc Peruban és Bolíviában, Fáy Dávid főleg ÉK-Brazíliában tevékenykedett. Munkásságuknak is köszönhető, hogy Mo.-on a „jó vadember” mint filozófiai fogalom többször is szerepelt Bessenyei György irodalmi alkotásaiban. Sokan azok közül, akik hazájuk elhagyására elsősorban politikai okokból kényszerültek (Rákóczi-szabadságharc, Martinovics-összeesküvés), távoli területekre kerültek és kalandos utazásokat tettek. A 18. sz. legismertebb mo.-i származású utazója Benyovszky Móric volt. A 19. sz. első évtizedeiben több fiatal magyar arisztokrata és nemes tett tanulmányutat Európában, nemegyszer tudományos céllal. Széchenyi István, Wesselényi Miklós, Eötvös József, Pulszky Ferenc utazásai iskolát nyitottak más népek tudatos megismerésében; Tessedik Ferenc, Szemere Bertalan, Irinyi József kitűnő könyvekben számoltak be tapasztalataikról. Úti kísérőként jutott ki É-Amerikába Bölöni Farkas Sándor, aki élményeiről 1834-ben megjelent nagy hatású könyvében (Utazás Észak-Amerikában) adott leírást. – A század első felében egyre inkább előtérbe kerültek azok az utazások, amelyek kimondottan tudományos elképzeléssel szerveződtek. Fő érdeklődési területek a magyar őstörténet, a finnugrisztika és a földrajz voltak. Becse János 1829-ben a nagy német tudós, A. Humboldt társaságában tett kutatóutat a Kaukázusban ahol a magyar őshazát kereste. Ez a cél hajtotta Jerney Jánost, aki 1844–47 között az Azovi-tengernél, Moldvában és a Don-vidéken járt. A modern értelemben vett tudományos igényű kutatómunka első rangos magyar képviselője Kőrösi Csoma Sándor volt, aki ázsiai utazását szintén a magyar őstörténet kutatásának elkötelezve kezdte meg. Kőrösi lett a példaképe a finnugor kutatás önfeláldozó úttörőjének, Reguly Antalnak (A dzsungár nép és annak magyarral állított fajrokonsága, Pest, 1860). Az 1848-as forradalom leverése visszavetette a tudományos kutatásokat, de a Bach-korszak alatt különös politikai jelentőséget nyert a magyar őstörténet, a finnugor kutatás és fokozatosan a magyar népleírás művelése. Ezeknek a kutatásoknak az MTA által 1858-ban engedélyezett nagyobb szabadság új lendületet adott. – Az 1850-es évektől a korszak tudományos áramlatai (pozitivizmus, evolucionizmus, darwinizmus stb.), továbbá a politikai gondolkodás (gyarmati, nemzeti-nemzetiségi, szociális kérdés) hatására tudományos formát öltött a néprajz, és megkezdődött egyes szakterületeinek elhatárolódása. E. B. Tylor, A. Lang, L. H. Morgan, H. S. Maine, J. Lubbock, E. Haeckel, J. Bachofen és mások munkássága nyomán nagy lélegzetű rendszerező és elméleti publikációk jelentek meg, amelyek igen hamar magyar fordításokban is napvilágot láttak. A magyar tudományos élet gyorsan bekapcsolódott az elméleti kutatásokba, és számos önálló eredményt ért el. A korszerű elméletek egyik előharcosa Csengery Antal lett (Tanulmányok a magyar ősvallásról. Cs. A. összegyűjtött munkái, Pest, 1854). Az evolucionista magyar egyetemes néprajzi kutatás úttörője Beöthy Leó volt. A kortárs szakirodalom alapos ismerete, a haladó szociális és nemzeti mozgalmaknak való elkötelezettség, egy igazságos társadalom megtervezése állottak művei középpontjában (A társadalmi fejlődés kezdetei, I–II., Bp., 1882). Lánczy Gyula és Pulszky Ágost egyetemes néprajzi érdeklődését viszont konzervativizmus jellemezte. A konzervatív egyetemes néprajzi kutatás felé mutattak azok a török és balkáni kutatások is, melyeknek vonalát főleg Kállay Béni, később pedig Thallóczy Lajos határozta meg. A széles körű elméleti előmunkálatok lehetővé tették volna, hogy a hivatalos magyar néprajztudomány az egyetemes néprajzi kutatást igényes formában művelje. A kiszélesedő néprajzi érdeklődésben azonban ez az igényesség háttérbe szorult. Az Ethnographia első számában megjelent mintaszerű elméleti tanulmány Katona Lajos tollából inkább egy korszak lezárását, mint megnyitását jelentette. A magyar egyetemes néprajzi kutatás vagy más tudományterületeken folytatódott (turkológia, finnugrisztika, földrajz stb.), vagy néhány bátor kezdeményező munkássága éltette. Az Ázsia-kutatást Kőrösi Csoma nyomdokain folytatva indult útnak Közép-Ázsiába Vámbéry Ármin 1861-ben, szintén az őshazát kutatni. Vámbéry a magyarság eredetét mind nyelvileg, mind kulturálisan a török népek között kereste. A turkológia nagy tudósa volt Goldziher Ignác is, a nemzetközi iszlámkutatás elismert képviselője. Vámbéryvel vitázva Hunfalvy Pál a magyarság finnugor eredete mellett tartott ki. 1885-ben Munkácsi Bernát a Káma-folyó vidékén járt és a votjákoknál (Votják népköltészeti hagyományok, Bp., 1887). Zichy Jenő több expedíciót is szervezett, így jutott el 1898-ban az osztjákokhoz (Kaukázusi és középázsiai utazásai, I–II., Bp., 1889). Jankó János, az első finnugrista terepkutató egyúttal magyar etnográfus is volt (A magyar halászat eredete, Bp., 1902). A turkológia mellett számos az egyetemes néprajzi kutatással kapcsolatos anyagot szolgáltatott a földrajztudomány is. Ide sorolható Xantus János, aki DK-ázsiai utazásáról értékes néprajzi anyagot hozott. Az Afrika-kutatásban jelentős érdemek fűződnek magyar utazók nevéhez. Magyar László 15 évet töltött D-Afrikában (1849–1864). Torday Emil 1900-tól tett útjai során nemzetközi hírű kutató lett (The Congo Free State, New York, 1908–1909). A magyar egyetemes néprajzi kutatás első új-guineai lépései Fenichel Sámuel nevéhez fűződnek. Új-Guinea szakavatott kutatója lett az 1895-ben ott tevékenykedni kezdő Bíró Lajos, akitől a Néprajzi Múz. gyűjteményének több értékes darabja származik (Hét év Új-Guineában, Bp., 1923). A magyar egyetemes néprajzi kutatás nem lendült fel az I. világháború utáni időszakban sem. A kedvezőtlen anyagi és szervezeti körülményeken kívül a kutatást számos elméleti fogyatékosság is akadályozta. Továbbra is egyes kimagasló tudású kutatók művelték az egyetemes néprajzi kutatást. Róheim Géza életművében első helyet kapott az egyetemes néprajzi kutatás. Járt Ausztráliában és Melanéziában, foglalkozott egyes É-amerikai indián törzsekkel (Csurunga népe, Bp., 1932). A finnugrisztika művelői között kiemelkedő tevékenységet végeztek Vikár Béla és Bán Aladár. Jelentős eredményeket hozott a magyar egyetemes néprajzi kutatásnak a nyelvtudomány, így Zsirai Miklós munkássága is. Ázsiából származó néprajzi forrásanyagot tett közzé Almásy György és Baktay Ervin. Az ókori kultúrák tudósai közül többen folytattak az egyetemes néprajzi kutatásba vágó munkásságot. Marót Károly a klasszika-filológia, Dobrovits Aladár az egyiptológia területén, Lőw Immánuel a sémi filológiából szolgáltatott adatokat az egyetemes néprajzi kutatás számára. A polgári radikalizmus és a munkásmozgalom neveltje volt Polányi Károly, aki Angliában lett a → gazdasági antropológia egyik vezéralakja (Dahomey és rabszolgakereskedelem. Egy archaikus gazdaság elemzése, Bp., 1972). Hasonló elkötelezettsége volt Braun Somának, aki egyebek között a népmese és a társadalom egyetemes összefüggéseit elemezte. – A felszabadulás után új lendületet kapott az egyetemes néprajzi kutatás. Megkezdődött a magyar múzeumokban őrzött anyag rendezése, tudományos feldolgozása és publikálása. Sor került számos elméleti és tudománytörténeti kérdés tisztázására. Bodrogi Tibor Óceánia, Boglár Lajos D-Amerika, Vajda László Afrika kérdéseivel foglalkozott. Az eurázsiai kutatásban Diószegi Vilmos (A pogány magyarok hitvilága, Bp., 1967), a finnugor néprajzban ifj. Kodolányi János tett közzé új eredményeket. Az ötvenes évek második felében a magyar egyetemes néprajzi kutatásban minőségi változást eredményezett a terepmunkák megszervezésének lehetősége, Bodrogi Tibor Indonéziában, Boglár Lajos a brazíliai indiánoknál, Ecsedy Csaba a K-szudáni néger törzseknél kutatott. Népzenekutatóink tanulmányúton jártak Etiópiában és a finnugor rokon népeknél. A múzeum mellett az egyetemi tanszékek is fórumai lettek az egyetemes néprajzi kutatásnak. Grunda Béla több tanulmányt és cikket írt É-Eurázsia néprajzáról, a prekolumbián etnobotanikáról és zoológiáról. USA-beli tanulmányútján kutatott a paintek, navahók, papagok között. – A magyar kutatók egyetemes néprajzi vizsgálatai nincsenek tudománytörténeti rendszerességgel feldolgozva. – Irod. Vajda László: Nagy magyar utazók (Bp., 1951); Agárdi Ferenc–Borsody-Bevilaqua Béla: Régi magyar világjárók (Bp., 1955).