antropológia <gör. ’embertan’>

az ember származásával, alaktani sajátosságaival és azok földrajzi variálódásával foglalkozó tudomány. Mo.-on a biológiai tudományok közé tartozik. Főleg angolszász nyelvterületen az antropologiát szélesebben értelmezik: az emberről szóló általános tudományként az etnográfia (etnológia), az archeológia, a társadalmi embertan (szociális antropológia), sőt a nyelvtudomány és a lélektan is beletartozik. Ez a fogalom újabban a hazai filozófiai és szociológiai irodalomban is terjed. (→ még: alkalmazott antropológia, → gazdasági antropológia, → kulturális antropológia, → szociálantropológia) A mai embernek – Linné nagy munkájának 10. kiadása óta – Homo sapiens az érvényes tudományos elnevezése. A Homo sapiens politipikus faj, azaz az egész emberiség egyetlenegy speciest (fajt) képez, amelynek individuumai egymás között korlátlanul szaporodó, de regionálisan elkülönülő alfajokra (aubspecies), ill. földrajzi rasszokra oszthatók; ezeket az antropológusok nagyrasszoknak nevezik. Az alábbi nagyrasszokat ismerjük: veddo-ausztralid, europid, mongolid és negrid. Az amerindidek (amerikai indiánok) komplexusa hibridizáció (rasszkereszteződés) útján jött létre, amelynek nincs önálló szisztematikai rangja. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az embernek műveltsége is van, ezért az emberre vonatkozó biológiai tudománynak ki kell terjednie az emberi műveltség legfontosabb jelenségeire is. Épp emiatt az antropológia komplexebb, mint a többi biológiai tudományág, a legfontosabb társadalomtudományi ismeretek eredményeit is tekintetbe kell vennie; tipikus kapcsolattudományi jellege van. – Az antropológia leginkább központi kérdése a mai emberi népességek (populációk) variációinak, továbbá a Hominidák (előemberek és ősemberek) térben és időben mutatkozó variációinak összehasonlító vizsgálata. Az embert vizsgálja az orvostudomány is. Vele szemben az antropológiát nem annyira a valamennyi embert jellemző alaktani sajátosságok érdeklik, hanem inkább azok a jellegek, amelyek földrajzi variálást mutatnak. Így pl. a haj alakja (sima, hullámos, göndör), a szemszín, a hajszín, a bőrszín, az orr kiálló vagy lapos volta stb. Igen fontos az antropológia világnézeti jelentősége: megjelöli az ember helyét a természetben és a társadalomban, és ezzel kapcsolatban rámutat az emberiség történetét annyira átszövő előítéletek (pl. etnocentrizmus) tudományosan nem helytálló voltára. Az embertani ismeretek lehetővé teszik, hogy az emberi viszonylatokat helyesen, a valóságnak megfelelően értsük és értelmezzük. Felvilágosít bennünket, hogy az emberek bizonyos csoportjának más emberekkel szemben mutatkozó előítéletei, értékelő megkülönböztetése ellen harcolhassunk. – Az antropológiát újonnan kialakult tudománynak szokás tekinteni, de már Hippokratész az i. e. 5–6. sz.-ban is tett olyan tudományos megállapításokat, amelyek az antropológia körébe tartoznak. Később az emberiség nagy alkotó egyéniségei is foglalkoztak antropológiai kérdésekkel, így például Kant és Goethe. Darwin jelentősége kiemelkedő az ember evolúciójának modern értelmezése szempontjából. A 19. sz. második felében egyre jobban gyorsult az embertan kibontakozása. Ma a világ minden táján fejlett az antropológiai kutatás, de az esetek többségében a jóval szélesebb fogalmi körű „kulturális antropológiát” (cultural antropology) értik rajta. A közép-európai értelemben vett embertan viszont, a fentebb említett tájakon, fizikai (természeti) embertan (physical anthropology) néven szerepel. A magyar antropológia nagyon biztatóan bontakozott ki, Schreiber Sámuel idegorvos már 1873-ban tervet dolgozott ki a mo.-i antropológiai kutatások fellendítésére. Lenhossék József anatómus antropológus magas tudományos szintű munkát jelentetett meg 1875-ben. Ugyanakkor kezdte pályafutását Török Aurél, aki 1881-ben elfoglalta a bp.-i tudományegy. embertani tanszékét, amely annak idején világviszonylatban a negyedik ilyen intézetként alakult meg. Jelentős munkája német nyelven 1890-ben jelent meg és méltán vált híressé. Ez a nagy lendület a nem antropológus szemléletű szakemberek értetlensége miatt később megtört, és az embertan a mai napig nem tudta Mo.-on azt a helyet kivívni, amely tudományos eredményei alapján méltán megilletné. Még a múlt század végén fejtették ki jelentős munkásságukat a voguloknál járt Pápai Károly, továbbá Jankó János (etnográfus, antropológus és geográfus egy személyben), aki a középső Ob és annak mellékfolyója, a Jugán vidékén lakó osztjákokat vizsgálta. Török Aurél kitűnő tanítványokat nevelt, a fentebb említetteken kívül: Semayer Vilibáldot és Balogh Bélát. Különösen kiemelkedett közülük Bartucz Lajos bp.-i egy. tanár, akinek tudományos és népszerűsítő tevékenysége is jelentős. Máig is értékes és a rokon tudományok képviselői számára is jól használható, szép stílusban megírt könyve A magyar ember (Bp., 1938). Sokoldalú tudományos tevékenységet végzett Malán Mihály, a debreceni egy. tanára (1900–1968), akinek tanítványa, Rajkai Tibor (1915–1972) testnövekedési és sportantropológiai, majd Malán Mihály irányításával etnikai embertani vizsgálatokat is végzett (barkók), ezek azonban korai halála miatt feldolgozásra már nem kerülhettek. Bartucz Lajostól kezdve a magyar antropológusok jelentős része – beleértve a jelenleg tevékenykedőket is – különösen 1950-től kezdődően sokat foglalkozott a magyarság etnogenezisével a hiteles ásatásokból származó csontvázanyag vizsgálata alapján. Ezt a munkát nagymértékben elősegítette a régészek intenzív ásatási tevékenysége. A hazai antropológiai (történeti embertani) kutatások súlypontja a népvándorlás, a honfoglalás korára és az Árpád-korra esik. Kutatási eredményeik jelentős számú – Mo.-on és külföldön – megjelent közleményben hozzáférhetők. – Több szomszéd országtól (SZU, Csehszlovákia, Lengyelo., Románia) eltérően Mo.-on akadémiai antropológiai kutatóintézet nincs. Ez a körülmény is oka annak, hogy a mai magyarság etnikai embertani kutatása terén még nagyon sok a tennivaló. – Irod. Bartucz Lajos: A magyar ember. A magyarság antropológiája (Bp., 1938); Malán Mihály: Az élő magyarság embertani kutatása (Bp., 1947); Allodiatoris Irma: A Kárpát-medence antropológiai bibliográfiája (Bp., 1958); Farkas Gyula–Dezső Gyula: A magyar antropológia bibliográfiája (1952–1964) (Antropológiai Közl., 1965. 9. sz.); Lipták Pál: A magyarság etnogenezisének paleoantropológiája (Antropológiai Közl., 1970. 14. sz.); Lipták Pál: Embertan és emberszármazástan (Bp., 1969, 1971).