| asszociáció <lat. ’társítás, egyesítés’> | TARTALOM | asszony |
a rím egyik fajtája, az ún. tiszta vagy teljes rímmel ellentétben részleges hangegyezés, amikor a rímszavaknak csak a magánhangzói csengenek össze (házra–áldja), a mássalhangzók eltérnek, esetleg részleges megfelelés van közöttük (kaszárnya–bezárva). Az asszonánccal való rímelés: asszonancia. Az asszonánc a középkori latin segítségével juthatott fontosabb szerephez; koronként és nyelvenként sok változata van. Nyelvünk jellegéből következően a hivatásos és főként a népköltészetben nagy a jelentősége; szabályait Arany János állította össze. Mind a két költészetben más rímfajtákkal vegyesen szerepel, a népköltészet kevésbé ügyel a magánhangzók egy forma hosszúságára, és kevesebb a rokon mássalhangzó is. A hangzósság esetleges gyengéit viszont a dallam enyhíti. A népköltészeti asszonáncok többsége 2–3 szótagos (Kossuth Lajos íródiák, Nem kell néki gyertyavilág; Édesanyám, mért szültél a világra, Mért nem vettél a zavaros Tiszába?); ritka az 1 és a 4 szótag terjedelmű (:Inasom:), menj fel a toronyba, (:Nézz széjjel:) budai pusztára!; Nincsen a világnak olyan katonája, Mint mikor a Kossuth-huszár felül a lovára...). A magánhangzók lehetőleg egyforma hosszúak (Kövecses víz közepibe Feredgetik két gerice...), de elég gyakori a kivétel (Fehér Anna meghallotta, Beszaladt az istállóba...). Legfeljebb egy, ritkábban több mássalhangzó is rokon lehet, de elhelyezkedésük kevéssé szabályos (Én es bíztam egyszer forró szerelmemben, De hamar béláttam, hogy rászedett engem...). A népköltészeti asszonáncot nem mindig lehet elválasztani az ún. rag- és kevert rímtől; általában sor végén helyezkedik el, de az → alliterációval együtt ún. belső asszonánc is előfordulhat. – Irod. Arany János: Valami az asszonáncról (Pest, 1854); Horváth János: Rendszeres magyar verstan (Bp., 1951); Gáldi László: Ismerjük meg a versformákat (Bp., 1961).