bivaly, bihaj, bihal

1. a szarvasmarhával távoli rokonságban álló hasított körmű kérődző. Őshazája Ceylon és Hátsó-India mocsaras vidéke, ahol ma is vadon él (lat. Bubalis bubalis). Háziasítását is e tájon kezdték, főleg teherhordásra használva. Okleveles adataink szerint nálunk már a 12. sz.-ban tenyésztették. A legújabb korban a paraszti üzemekben nagyobb mértékben csupán az erdélyi Mezőségen volt elterjedve, egyébként az uradalmakban, főleg Erdélyben és a Dunántúlon igavonó állatként tartották. (1896-ban az országban 132 000 db-ot, 1935-ben 7000 db-ot írtak össze.) A paraszti üzemekben fejték is, tejét némely helyen, mivel zsírosabb, mint a tehéntej, jobban kedvelték. Szélesebb elterjedését akadályozta, hogy hidegre és melegre egyaránt érzékeny, de ahol nagyobb erőkifejtést igénylő terhek vontatására volt szükség, időszakosan jól hasznosítható igásállat volt. Ökörjáromba fogva igázták, gondozója, a bivalyos az uradalmi cselédség rangsorában és fizetésben a cselédkondással azonos szinten állott. A szó minden szláv nyelvben ismeretes, a magyarba feltehetőleg délszláv közvetítéssel került. – Irod. Nagy Miklós–Papp István: Bivalytenyésztés (Bukarest, 1957). – 2. népies néven a gőzeke és a cséplőgép mobil vagy stabil gőzkazánja.

Bivaly (Zimánypuszta, Zala m.)