Illés

az Ószövetség egyik legnagyobb prófétája. A r. k. és ortodox egyház is szentként tiszteli. Életét a Királyok második könyve (III. 16. 27–IV, 2, 12) örökítette meg: a király bálványimádása miatt évekig nem esik eső, de az ő könyörgésére mégis megered. Az Úr forgószélben, tüzes szekéren elevenen ragadja az egekbe. A zsidó, keresztény, sőt mohamedán apokrifoktól ihletett néphagyomány szerint ő dobálta le a kevély angyalokat az égből, sőt villámaival azóta is célozza őket, meg a gonosz embereket. Az idők végezetén az Utolsó Ítélet hírnökeként majd ő jelenik meg a földön és legyőzi az Antikrisztust (→ eszkatológikus mondák) – Illés tisztelete alighanem bizánci, részben bogumil közvetítéssel honosodott meg középkori hazánkban. Névünnepe (júl. 20.) táján a szegedi nép esőt várt, de a hit szerint a nagy nyári viharokat, az égiháborút is ő támasztja, mert még most is csatáz a sátánnal. Már előre készül erre a küzdelemre, mindig kérdezgeti az égiektől, hogy mikor van a nevenapja, de eltitkolják előtte. A középkor epikai közvagyonából merített ruszin, (ukrán), torockói magyar, továbbá szlovén hagyományban Illés mesehősként is föltűnik. A D-cseho.-i műhelyekben → tükörkép formájában készült Illés képeket a D-alföldi magyarok is vették. – Irod. Kálmány Lajos: Világunk alakulásai nyelvhagyományainkban (Szeged, 1893); Székely, Stephanus: Bibliotheca Apokrita (Freiburg, 1913).