| jéghizlalás | TARTALOM | jégvágó szakóca |
jégpatkó
a lábbelire időlegesen felerősíthető, hegyes körmökkel ellátott vastárgy, amely a jégen, csúszós talajon való járás biztosabbá tételét szolgálja. A test súlya alatt a jégpatkó körmei befúródnak a jégbe (jeges talajba) és ezáltal viselőjét megóvják az elcsúszástól. Igen sok formai változata van. Készítői falusi kovácsok, s ez a tény magyarázza a lokális változatok gazdagságát. Legelterjedtebb a négy körömmel és két felfelé hajló kengyelvassal készült jégpatkó, de nem ritka a három- és a kétkörmös forma sem. A jégpatkót általában a kengyelvasba vagy a talpvasba erősített szíjakkal rögzítik a lábbelire. Az eszköz táji nevei közül a jégpatkó és a macska, köröm elnevezés a leggyakoribb. Talpisnak hívják a hétfalusi csángók. – A jégpatkó elmaradhatatlan segédeszköze a tavak és folyók lékelésén alapuló téli halászatnak. A halászokhoz teljesen hasonló módon használják a jégpatkót a nádvágók, amikor a nádtolót a jégen maguk előtt tolva „törik” a nádat. E foglalkozásokhoz kötődik a tárgy használata a Fertő, a Hanság, a Balaton, a Velencei-tó, a Csallóköz, a Szigetköz, a Sárköz, a Sárrétek vidékén. Nélkülözhetetlen eszköz a magas hegyek sziklás útjait járó pásztorok, erdei munkások, vadászok számára is. Parasztságunk zöme azonban nem használja, inkább alkalmi megoldásokhoz folyamodik. (Szalmával, ronggyal tekeri körül a lábbelit.) – A Kárpátok és Alpok népei mind ismerik a jégpatkó különböző formáit, és parasztságunk is alkalmazza. Nyomon követhető Európa csaknem minden népénél s a távolabbi arktikus népeknél is. A csukcsok, eszkimók csontból, fából készítenek fogazott tárgyakat, amelyek a jégpatkó rendeltetésének felelnek meg. Közép-Európában bronzkori és vaskori leletek igazolják a tárgycsoport több ezer éves múltját. – Irod. Morvay Péter: A Néprajzi Múzeum jégpatkógyűjteménye (Népr. Ért., 1939); Gunda Béla: Hótalpak, jégpatkók, golyalábak (Bp., 1940).
