fenékkel felfordult világ

a → hazugságmese egyik fajtája, melyben a mesemondó elmondja kalandjait egy olyan országban, ahol minden fordítva van, mint a tapasztalati valóságban. A mese feltehetően a középkori túlvilágjárásban gyökerezik, a kéziratos énekeskönyvekben, népköltési gyűjteményekben található verses változatokban ennek már alig találjuk nyomát: tipikus mendikáns énekek, diáktréfák, a racionális 18. sz. termékei. A megrakott asztal mellé került üres bendőjű diák elmondja külországi tanulóútján szerzett tapasztalatait, képtelennél képtelenebb kalandjait. Látszólag szabad gondolattársítással sorakoznak egymás mellé a képtelenségek: egy gatyakorcban fogott tetü és egy bika párviadala, a Duna fölött hidat tartó szúnyog, óriás hal, ökör és tojás – óriás (apró) tárgy – leégett folyó, levegővel élő emberek stb. (AaTh 1935). Európa-szerte elterjedt hazugságmese-elemekkel és szilárd szerkezettel van dolgunk. A versezet csaknem változatlan formában vonul végig a 17. sz.-tól (Szentsei-daloskönyv), az Erdélyi-féle kéziratos anyagon, a Magyar Népköltési Gyűjtemény, a Magyar Nyelvőr kötetein, Kálmány Lajos Szeged népe e. gyűjtésén és Berze Nagy János Baranya megyei magyar népköltési gyűjteményén, s megtalálható Turi Sándor paszabi kéziratos feljegyzéseiben és Makkai-Nagy erdélyi gyűjtésében is. Teljes terjedelmében lakodalmi rigmus, asztali köszöntő, alaposan megtűzdelve a tejjel-mézzel folyó országgal (→ Eldorádó) kapcsolatos elemekkel, töredékeiben felbukkan betlehemes játékokban, névnapi köszöntőkben is. A teljes és töredékes változatok száma megközelíti a 30-at. A páros vagy négyes rímű tizenkettesekbe szedett képtelenségek célja nyilvánvalóan a mulattatás és az adománygyűjtés. A magyar diák-, ill. obsitostréfák legközelebbi rokonai a német és az orosz változatok. – Irod. Török Károly: Csongrád-megyei gyűjtés (MNGy, II., Pest, 1872); Halász János: Vőfély köszöntő (Magy. Nyelvőr, 1886); Turóczi-Trostler József: Fenékkel felfordult világ (Bp., 1942); Szentsei-daloskönyv (Buda János kiadása, Bp., 1943); Bausinger, Herrmann: Formen der „Volkspoesie” (Berlin, 1968).