festékes

TARTALOM

festőnövények

festett famennyezet

Középkori régi feljegyzések tanúsága szerint nemesi udvarházak, kastélyok, ritkábban paraszti mezővárosi otthonok mennyezetét szokás volt kifesteni. Ezek azonban oly mértékben elpusztultak, hogy a művészettörténeti kutatás is csak a népművészet számára történeti szempontból is jelentős szentbenedeki Kornis-kastély mennyezetfestését tanulmányozhatta. Festett famennyezetek tulajdonképpen csak templomokban maradtak fenn. Egyfelől egykori építtetőik jórészt autonóm falusi, mezővárosi közösségek, testületek voltak, másrészt ugyanazokat a mestereket foglalkoztatták, akik egyéb díszített asztalosáruval ellátták falvainkat, kisvárosainkat, mezővárosainkat s azok paraszt vagy parasztpolgár lakóit. Az egykori Mo. legrégibb ismert festett famennyezetei a 15–16. sz.-ból valók. Ezek javarészt nemesi, kegyúri megrendelésre készült munkák, jelzik az egykori műfaji élvonalat. A 16. sz. második felétől, végétől szaporodik a festett famennyezetek között a provincializálódott, népi igények számára készített, az egykori közízlést visszatükröző emlékek száma. A festett famennyezeteket a nagyobb céhes központok mesterei készítették. Egy-egy centrumból messze vidékre eljártak. Fontos szerepet vitt Erdély-szerte a kolozsvári asztaloscéh a 16–18. sz. folyamán. A 18. sz.-ból ismert fontos központ a Dunántúl, az Alföld ellátásában Révkomárom, a Felföldön Miskolc, D-Tiszántúlról valószínűleg elsősorban Gyula mesterei gondoskodtak, de elláthatták a szomszédos bihari gyülekezeteket is. Több műhelynél tárgyi emlékekkel bizonyított, hogy egykorú megrendelőiknek profán bútorait ugyanazokkal a motívumokkal díszítették, mint a → templomberendezéseket vagy a festett famennyezeeket. – A festett famennyezeteknek több típusa volt. Előfordult, hogy a 18–19. sz.-i parasztházak födémszerkezetéhez hasonlóan mestergerendás alátámasztással készültek, s a díszítmények a tartószerkezet egységei szerint tagolódva bomlottak szakaszokra. (Ilyen volt a szentbenedeki Kornis-kastély mennyezete.) Lényegében 17. sz.-i mestergerendás és középoszlopos alátámasztású a rudabányai ref. templom festett famennyezete. Gyakran fordult elő, hogy a festett famennyezeteket a templom tetőszékének gerendázatára függesztették fel, így teljesen sík felületet biztosíthattak. A sík mennyezeteken előfordult, hogy keskeny deszkaszálakat dekoráltak, festettek ki s komponáltak egységessé. (Pl. Zubony ref. templomában vagy Abaújalpáron.) Általánosabb volt, hogy a festett famennyezetet lécezéssel négyzetes táblákba osztották fel. Ezek voltak az ún. kazettás mennyezetek. A festő asztalosok munkájukat változó technikával végezték. Volt példa arra, hogy sablonszerű eszközök segítségével sokszorosították a mennyezetsíkra díszeiket. Gyakoribb volt, hogy szabadkézi rajzzal, festéssel, némi szabadon kezelt előrajzolással dekoráltak. Ebben az esetben előfordult, hogy három-négy díszítménykompozíciót meghatározott rendben, ritmusban váltogattak egymás mellett. Gyakoribb volt azonban, hogy azonos szerkesztési elvek szerint nagyjából körülhatárolható motívumanyagból mintegy folklorizálva, újjáteremtve, többé-kevésbé eltérő egyedi mintákat készítettek kazettánként. Egy-egy műhely vagy központ ismerete alapján feltehető, hogy a mesterek munkájukhoz mintakönyveket használtak, s bármennyire is szabadon dolgoztak, függetlenségük mintakönyveiktől, önnön gyakorlatuk kereteitől nem volt túlzottan nagy. Motívumkincsük a késő gótikus, reneszánsz dekoratív díszítmények világából eredt. Általában növényi, virágornamensek maradtak fenn. De a szimbolikus alakos ábrázolásoktól sem idegenkedtek. Valószínűleg egy részük rendszeresen foglalkozott alakos ábrázolásokkal, nagyobb ikonográfiai programokkal. Ilyenek viszonylag elvétve maradtak fenn, hiszen az emlékanyag java része prot. templomokból (ref., unit.) maradt fenn, ahol nem volt szokás az alakos kompozíciók alkalmazása. A tehetősebb r.k. gyülekezetek viszont – ahol az alakos kompozíciók szerepet játszottak és meg is valósultak – a 18. sz. konjunktúrájában sorozatosan felszámolták festett famennyezetes templomaikat, s helyükre korszerűbben boltozott architektúrájú egyházakat emeltek. A prot. emlékek fennmaradásukat jó részben a 17–18. sz. ellenreformációs törekvéseinek köszönhetik. Tilalmazták a prot. egyházak kőtemplom-építéseit. Lényegében a festett famennyezetek túlnyomó része olyan helyeken maradt fenn, ahol a gyülekezetek nem voltak – gazdasági okok miatt – képesek a 18. vagy a 19. sz. folyamán új, korszerűbb templomokat építeni. A 19. sz. derekáig ugyan készítettek még egyre gyérülőbb számban virágosan festett famennyezeteket. A 18. sz. utolsó harmadában beköszöntő ízlésváltozás egyfelől az egyszínű dekoráció nélküli festett famennyezetek készítését lendítette fel, másrészt divatossá tette a különféle architektonikus motívumokkal dekoráló festést, vagy bizonyos nonfiguratív díszítőelemek alkalmazását. – A kutatás korábban több területi, táji csoportot vélt elkülöníteni a festett famennyezetek, templomberendezések emlékanyagában. Az újabb elemzések azonban ezeket a véleményeket egyáltalában nem igazolják. Az egykori Mo. r.k., ref., unit. és ev. festett famennyezettel, festett berendezéssel díszített templomai az egész magyar nyelvterületen, de a szlovákság körében is rendkívül egységes emlékanyagot alkotnak. Ezeken belül legfeljebb egyes műhelyek sajátosságait lehet felismerni vagy egy-két emberöltőnyi stíluskorszakot lehet elkülöníteni. Legfeljebb arról lehet szó, hogy egy-egy stíluskorszak emlékei egyes vidékekről elpusztultak. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a gör. kel., ill. később gör. kat. egyház festett díszítésű templomai más csoportot alkotnak, hiszen ezekben a keleti, nemzeti rítusú, ortodox-pravoszláv egyház ikonográfiai hagyományai érvényesültek s folklorizálódtak, teljesen külön világot alkottak az egykori ország művészeti, népművészeti fejlődésében. A festett famennyezeteket gyakran az építés körülményeit megörökítő feliratokkal látták el, amelyek építészet-, művészet-, népművészettörténeti tanulságaik mellett a társadalom, társadalmi struktúra történeti-néprajzi elemzéséhez nyújtanak támpontot. – Irod. Éber László: A bútorművesség emlékei Magyarországon (II., Az iparművészet könyve, szerk. Ráth György, Bp., 1905); Kelemen Lajos: Erdélyi magyar templomi karzat- és mennyezetfestmények a XVII. századból (Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkve, Kolozsvár, 1945); Tombor Ilona: Régi festett asztalosmumkák a XV–XIX. században (Bp., 1967); Tombor Ilona: Magyarországi festett famennyezetek és rokonemlékek a XV–XIX. századból (Bp., 1968); Vilhelm Károly: Festett famennyezetek. Alakos ábrázolások a XV–XVIII. századi erdélyi templomokban (Bukarest, 1975); Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok (Bukarest, 1977).