| fokla | TARTALOM | fokos |
foklatartó
A → foklát kézben is hordozták, tartották, de többféle megoldású foklatartót is készítettek. A legegyszerűbb foklatartók a kemencék vállába vájt, tapasztott foklalikak voltak, amilyenről Göcsejből van tudomásunk. Készültek ágcsonkfejű, áglábú foklatartók, amelyek asztalra, padkára, földre állítva magasabban tartották a fejébe támasztott foklát. Az ilyen foklatartókba az égő szilánkot nem rögzíthették szilárdan, ahogy égett a fokla, úgy egyre könnyebben lebillenhetett. Ezen azzal segítettek, hogy a fokltartókra foklavasat erősítettek, amely szilárdan tartotta a foklaszilánkot elhamvadásáig. Foktavassal felszerelt foklatartóinknak egy része gyertyatartóra emlékeztető talpas, asztalra állítható vagy kézben hordozható szerkezet volt. Talpuk kör alakú vagy négyzetes vastagabb deszkalap, fahasáb volt, amelybe hengeres nyelet illesztettek. Ezekbe ütötték a V, Y, X, X vagy görög Φ stb. idomú vasfejeket. Tömör deszkatalpat használtak a földre állítható foklatartók esetében is, bár a leggyakoribbak a görögkereszt alakú talpak voltak. A földre állítható foklatartók lehettek egyszárúak is, ezek szára a talpkötés közepébe volt ékelve. Kedveltek voltak az ún. keretes foklatartók is, ezek talpának két szárnyába két szárat ékeltek, amelyet alul és felül keresztpánttal fogtak össze. A keretes fokltartó mindig, az egyszárú is többnyire változtatható magasságú volt. A szárhoz fogazott szélű segédszár csatlakozott fejében a foklavassal. A fogazott lécszárat rugóval, gúzzsal feljebb-lejjebb lehetett állítani attól függően, hogy milyen magasra kívánták emelni az égő foklát. Ismerünk magyar nyelvterületről, pl. Pilinyből (1768-as évszámmal) felakasztható foklatartót, amelynek hátsó lapjából nagy akasztóhorog áll ki, e támasztékul is szolgáló lapba merőlegesen deszkát ékeltek, amelynek külső végén a fokla befogadására lyukat vágtak. Ebben a foklát a támasztólapba rögzített, a tartó deszka nyílásába feszülő rugó tartja. A foklatartók hazánkban sokfelé elterjedtek. Erre vall az ásatásokkor Pomázon (Pest m.) előkerült középkori foklavas is. A néprajzi gyűjtések során azonban a foklatartókra csak a Felföldön, ill. a Ny-Dunántúlon kerültek elő a magyar nyelvterületen tárgyi bizonyítékok, ill. emlékezeti adatok. Többfelé a foklát terménnyel, korpával megtöltött edény közepébe szúrták, úgy világítottak vele, így könnyen kézben is vihető volt, bárhová letehették. Gyűjtőinknek a két világháború között konyhai világítási funkcióban sikerült fényképpel dokumentálni használatát. – Irod. Márkus Mihály: A magyar népi világítás (Népr. Ért., 1940); Viski Károly: Világítás (A magyarság néprajza, I., Bp., 1941–43); H. Kerecsény Edit: Világítási módok és eszközök Komárvároson (Népr. Ért., 1954); Iváncsics Nándor: Népi világítás a Zempléni hegyvidéken (Ethn., 1958).
