földmérés

valamely művelhető vagy művelt földterület nagyságának és határának szakszerű megállapítása és kijelölése. Tágabb értelemben földmérésnek nevezik a háromszögeléssel végzett részletes térképkészítést is, mely eredetileg elsősorban katonai célokat szolgál, de amely feltétele az utak, vasutak vonalkijelölésének, építésének, városrendezésnek, általában a gazdasági és politikai tervezésnek is. Mo.-on, egyes városokat kivéve, a 18. sz. végéig nem mérték fel a földbirtokokat. A nagyobb nemesi birtokokat csak határok szerint jelölték meg, a birtok nagyságának megállapítására nem volt szükség, mert adót nem kellett fizetni utána. A kisebb – sokszor a közepes – nemesi birtokok nagysága is a valóságban felmérhetetlen volt, ugyanis az esetek túlnyomó részében számos – gyakran nem is szomszédos – falu határában volt egy-egy birtokrészük, azaz a természetben osztatlan falu határából egy-egy „illetőség”-ük, ami változó nagyságú hányad. Ez persze ritkán állott felmérhető szántóföldből és rétből, javarészt inkább közös erdőből, legelőből, vízből és a tulajdoni illetőségnek megfelelő számú teljes jobbágyból és zsellérből, akiktől kilenced, robot vagy robotváltság és egyéb úrbéri járandóság illette meg a részbirtokost (compossessor). A jobbágyok földbirtokának nagysága – a 18. sz. elején a dicalis adózás bevezetése óta – már nagyon is fontos volt. Az állatállomány és az ipari jövedelem mellett ugyanis a földbirtok nagysága alapján készült a → dicalis összeírás, amely mind a kincstári hadiadó, mind a vármegyét illető házadó kivetésének számítási egysége volt. Az adóösszeírásokban tehát a jobbágyok szántóföldjét holdszám vagy a szükséges vetőmagmennyiség (rendszerint 2 pozsonyi mérő egy magyar holdra) szerint vették lajstromba. Ezek azonban nem pontosan felmért és kiszámított, hanem a helyi elöljárók (bíró és esküdtek) által becsült területnagyságok voltak. Ugyanígy készültek Mária Terézia Urbáriumának tabellái is. II. József rendelte el először az egész ország területének pontos mérnöki felmérését. Ami abból ránk maradt, kitűnő és pontos munkának bizonyult. A II. József-féle felmérés célja kettős volt. Egyfelől az ingatlanok tulajdonának és az azt terhelő zálogjogoknak pontos nyilvántartása, azaz országos telekkönyv felfektetése, másrészt az adó igazságosabb kivetésének alapja (adókataszter). – Minthogy a földmérés célja világosan a nemesek adóztatásának bevezetése is volt, a nemesség mérhetetlen felháborodással fogadta, sietett a császár halála után azonnal és teljesen hatályon kívül helyezni, legtöbb helyen az elkészült munkarészeket is megsemmisíteni. A reformkorban több kísérlet is történt legalább bizonyos telekkönyvi intézmények bevezetésére (betáblázás), de ezek az általános földmérést nem érintették. Mégis történtek a 19. sz. első felében elég szép számban földmérések, de kizárólag jobbágyi birtokokon. Mária Terézia Urbáriuma ugyanis lehetővé tette, hogy utólag az úrbéres földeken földmérést végezzenek, és ha ennek alapján kiderült, hogy a jobbágy telke nagyobb (több holdat tesz ki), mint amekkorára az Urbárium bevezetésekor becsülték, ezt a felesleget a jobbágytól el lehetett venni. Igaz, e „maradványföldeket” (remanentialis föld) a földesúr nem csatolhatta majorsági birtokához, hanem vagy új jobbágytelkeket alakított belőlük, vagy jobbágyoknak bérbeadta. Ez mindenképpen anyagilag előnyös volt a földesúr számára. Ezért ezt az úrbéri tagosítást (regulatio) szívesen alkalmazták, bár költséges volt. – Általános, országos földmérést Mo.-on csak 1849. okt. 20-án rendeltek el. Az 1848. márciusi alkotmánynak három alapvető újítását, a jobbágyi kötöttség eltörlését, a közteherviselést és az ősiség eltörlését, azaz a földbirtokforgalom szabaddá tételét ugyanis a neoabszolutizmus végre kívánta hajtani. Így szükség volt telekkönyvre is, földadókataszterre is. Annál is inkább, mert a római jogi, tehát korlátlan földbirtoktulajdonon alapuló 1811. évi Osztrák Polgári Törvénykönyv Ausztriában már 1819-ben szükségessé tette az „állandó földadókataszter” felfektetését. Ez pedig nemcsak az adó, de a tőkés mezőgazdaság kialakítása, azaz a tulajdonjog nyilvántartása és a hitel biztosítása szempontjából is kedvező tapasztalatokat hozott. A háromszögelési hálózat kifejlesztését, azaz a földmérést megelőző alapmunkálatot 1853-ban, a részletes felmérést 1856-ban kezdték meg. A földmérés alapja a háromszögelési eljárás, csak utolsó, befejező momentuma a mérőléccel való helyszíni mérés. A nép tudata azonban ehhez fűzte a földmérés fogalmát és aggodalommal fogadta, hisz a földadó alapjául is szolgált. A földadó hosszan húzódott. Ennek befejezését nem várhatták meg, ha meg akarták könnyíteni a mezőgazdaságnak a hitelszerzést, és be akarták vezetni a polgárjogi szabályok szerinti ingatlanforgalmat. Ezért már 1853-ban külön, úgynevezett helyszínelési eljárást vezettek be, melynek során a kiküldött bizottságok házról házra, földről földre jártak, kinyomozták az ingatlanok tényleges birtokosát, és az ingatlanokat helyi fekvésük szerint lerajzolták. E szemmérték szerinti, műszaki munkálatok nélkül alakított birtoktestek kerültek be a helyszínelési jegyzőkönyvekbe, és ezekből készültek a telekjegyzőkönyvek. E telekjegyzőkönyvek szolgáltak ettől kezdve az ingatlanforgalom és a hitel alapjául. A helyszínelési eljáráson alapuló telekjegyzőkönyvek tehát nem egyeztek meg a mérnöki földmérésen alapuló földadókataszter és földadónyilvántartás adataival. Ezen az 1855. évi telekkönyvi rendtartás által kilátásba helyezett végleges telekkönyvek, „különös telekkönyvi betétek” lettek volna hivatottak segíteni. Azonban még mielőtt az országos földmérés elkészült volna, megszűnt az Osztrák Polgári Törvénykönyv általános érvényessége Mo.-on (1861. évi Országbírói Értekezlet). – Az 1867. évi kiegyezés után a magyar kormány új magyar Polgári Törvénykönyvet akart szerkeszteni, és ennek keretében kívánta a telekkönyv végleges rendezését is megoldani. Mikor kiderült, hogy ez a munka hosszan elhúzódik, külön törvénnyel, községenként kívánta a telekkönyveket a tényleges állapottal, a földadókataszter adataival összhangba hozni, egyben a telekkönyvekben az elmulasztott bejegyzéseket a tulajdon-, haszonélvezet- stb. változásokra vonatkozóan pótolni. Ezt az eljárást nevezték betétszerkesztésnek. Az 1886: 29. tc.-kel indult meg, de nagyon sok kiegészítő rendelkezést (1889: 39.,1891: 16. tc., 19, 665 1893 I. M. rendelet stb.) vont még maga után. A betétszerkesztés természetesen mindig földméréssel járt, ill. csak ott lehetett elvégezni, ahol az állami földmérés már befejeződött. Ezért a betétszerkesztés nagyon lassan folyt, az ország egyharmad részén a községekről még mindig csak telekjegyzőkönyvek vannak. Így a földmérés sok helyen még mindig folyik. Ahol a betétszerkesztés után változások állottak be (művelési ág változott, parcellákat megosztották stb.), e változásokat az illetékes földmérési felügyelőség legújabb bemérései alapján nyilvántartották, ill. keresztül vezették. Minthogy a telekkönyv és a földnyilvántartás különbségei a szocialista tervgazdálkodást akadályozták, az 54/1960. Korm. (XI. 27.) sz. rendelettel és 2/1960. (XII. 25.) I. U. sz. végrehajtási utasítással szabályozott új, szocialista jellegű telekkönyvvezetését a 21/1972 (IX. 29.) sz. rendelettel az illetékes járási földhivatalokra bízták, hogy így az ingatlannyilvántartás egységes legyen. A kétféle nyilvántartás különbségeit az egységes kezelésnek kell felszámolnia, és ennek során most is gyakran van szükség földmérésre. – Irod. Sárffy Andor: Telekkönyvi rendtartás (Bp., 1941); Kampis György: Telekkönyvi jog (Bp., 1963); Baranya Margit: A telekkönyv funkciója és a telekkönyvi iratok (Levéltári Szle, 1970).