gyepű

1. mesterségesen megépített középkori országvédő határ (→ vég). Lehetett árok, sövény, földhányás. Készülhetett felhalmozott kőből, fából. Leggyakoribb volt a fatorlasz. A behatolásra alkalmas helyeken, főleg völgyekben épült gyepűk egységes láncolatot alkottak az ország körül. A kivezető utakon országkapuk álltak. Ezeket sokszor az irányukban levő szomszéd népről nevezték el. Pl. Cseh, Német, Lengyel kapu. Jelölhették őket a környékükön álló város nevével vagy anyagukkal is. Pl. Kőkapu, Vaskapu stb. A gyepű mellett, különösen az átjáróhelyek tájékán határőrnépek éltek. Ezek emlékét az Őr, Strázs stb. helységnevek őrzik. A határőrök gyakran idegen, leigázott vagy a magyarsághoz csatlakozó népelemek voltak. A gyepűt külső oldalán széles, lakatlan erdős sáv vette körül. Ezt a területet hívták gyepűelvének. A középkori magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tkp. két határa volt: a gyepű és a gyepű elve. A terjeszkedés során a gyepűelvék lassan benépesültek. Ilyenkor a gyepűt kijjebb tették. – A kora középkorban a határok gyepűvel való őrzése Európa-szerte elterjedt volt. – 2. a → kerítés egyik régi neve. Lehetett eleven sövény vagy tüskével megrakott árokpart. Alkalmazták udvar, szálláskert, szőlőskert, pajtáskert, veteményeskert, határbeli irtott parcella stb. körülkerítésére. – Irod. Tagányi Károly: Gyepű és gyepűelve (Magy. Nyelv, 1913); Györffy István: A feketekörös-völgyi magyarság települése (Földr. Közl., 1913).