haladó

a feudális jog szerint a halászóvíz tulajdonosának a jobbágyok (vagy városi polgárok) által a halászatért fizetett szolgáltatások összessége. Rendszerint a zsákmány meghatározott hányadának beszolgáltatását jelentette. A megkövetelt hányad koronként és vidékenként eltérő volt. A 14. sz. végi törvények igyekeztek egységesíteni a haladót, meghatározván, hogy a folyóvizekben fogott halnak harmada, a mocsarakban, holtágakban fogottnak fele illeti a földesurat. Ilyen magas hányadot azonban csak a legértékesebb halasok után, ill. abban az esetben követeltek, ha a halászeszközök is a földesúréi voltak. Esetenként a zsákmány negyedével, sőt tizedével is megelégedett a tulajdonos, ill. a zsákmányhányad helyett (máskor amellett) meghatározott napon (főképp pénteken) rendszeresen ebédhal szolgáltatására kötelezte jobbágyait. A szabad királyi városok polgárai a kamarának fizették a haladót; ilyen jellegű a hódoltság kori Szeged haladója is, mely csekély mennyisége miatt alig több jelképes ajándéknál. A mennyiségét mindenkor jelentősen befolyásolta a helyi szokásjog, így a jobbágyi szolgáltatásnak ezt a formáját nem tekinthetjük rendszeres és pontosan kodifikált adófajtának. A feudális bérleti formák elterjedésével különösen csökkent a haladó jelentősége. A bérleti összeg (még ha jobbágy vagy jobbágyközösség fizette is földesurának) már nem tekinthető haladónak. (→ még: halászati jog, → szabad halászat) – Irod. Degré Alajos: Magyar halászati jog a középkorban (Bp., 1939).