halászkunyhó

a halászok időszakos (főleg nyári) tartózkodásra alkalmas lakóhelye. A magánosan dolgozó halász vagy a → halászbokor halászkunyhót épített magának, ha hosszabban – esetleg tavasztól őszig – a faluban vagy városban levő állandó lakásától távoli vízen halászott. A halászkunyhó szerkezetileg és formailag azonos volt egyéb, alkalmi lakóhelyül szolgáló kunyhókkal (földre állított szelemenes nyeregtető vagy egyosztatú, fennálló falú, nyeregtetős épület vessző, nád, ritkábban vályog falazattal, lehetett kúp alakú is). Az árvíz által veszélyeztetett partszakaszon, ill. mocsaras területen földbe leásott cölöpökre építették a több évi használatra szánt halászkunyhókat. A halászok a halászkunyhó előtt szabad tűzön főztek maguknak, a szabadban javítgatták szerszámaikat, a közvetlen közelben szárították, tárolták az éppen nem használt eszközöket. Maga a kunyhó csak pihenésre, alvásra, eső elleni védelemül szolgált. – Irod. Herman Ottó: A magyar halászat könyve (I–II., Bp., 1887–88); Ecsedi István: Népies halászat a Közép-Tiszán és a tiszántúli kisvizeken (Debrecen, 1934); Solymos Ede: Dunai halászat (Bp., 1965).