modell

a legáltalánosabb értelemben olyan konstruált rendszer, amely a valóság egyes jelenségeinek összefüggését fejezi ki. A modellálás az a folyamat, amelynek során a valóság rendszerszerűnek felfogott A jelenségéből B rendszert szerkesztjük meg, és ezáltal az A’, A” stb. jelenségekhez is a B’, B” stb. rendszereket kapcsoljuk. Általában az A elemeinek száma nagyobb a B elemeinek számánál, ugyanakkor rendszerszerűsége kisebb. Mivel a valóság rendszerszerűsége igen sok oldalról felfogható, a modellálás is különböző kiindulópontokból, céllal és módszerrel történhet. Ennek megfelelően tárgyuk szerint megkülönböztethetjük pl. a népzenei, társadalomszerkezeti, háztípusra vonatkozó, egy cséplőgép működési mechanizmusát jelölő, egy folklórműfaj kommunikációs szituációinak leírását adó stb. modelleket; módszerüket tekintve pl. a matematikai, fizikai, kibernetikai, pszichológiai, szociológiai stb. modelleket; céljuk szempontjából pedig a leíró, magyarázó, általánosító, dinamikus, történeti, elterjedésre vonatkozó stb. modelleket. A modellálás felhasználása leginkább a társadalomszerkezet (leszármazási, rokonsági rendszerek), a folklóralkotások típusainak leírása (dallamszerkezetek, tánctípusok, népköltészeti alkotások tartalmi és formai rendszerei), általában a kultúra jelenségeinek kommunikációelméleti modellekbe illesztése formájában történik. Az egyéb szerkezeti vázlatokat, elterjedésre utaló diagramokat, használatra vonatkozó számításokat tartalmazó minták legfeljebb a magyarázó modell szintjéig jutnak el. Elemi igényként a modellálás minden néprajzi kutatás során felbukkanhat. Statikus modellek és szerkezeti leírások régóta ismeretesek. A 20. sz. első harmadától terjednek el a pszichológiai, nyelvi-közlésbeli modellek, amelyeket napjainkban tovább formalizáltak, és pl. a kommunikáció-elmélet vagy információelmélet modelleivel egészítettek ki. Az utóbbi negyedszázadban bontakozik ki a matematikai (legtöbbször kombinatorikai és valószínűségszámítási) modellekkel dolgozó kvantitatív néprajzi módszertan, amelyet nagyszámú jelenségcsoport dinamikus modelljeinek felhasználása jellemez. A strukturalista kutatások megkísérelték azt is, hogy ilyen modellekkel (pontosabban automodellekkel) jellemezzék a társadalomszerkezet és más struktúrák önmozgását. A modellek dinamikus faktora itt a változás, amelyet a csere, mediáció, szemiózis vagy más mutáció-fogalom segítségével értelmeznek. A modellek ilyen alkalmazási lehetőségeinek határairól a módszer hívei egymás között is, de főként az ellenzőkkel sokat vitatkoztak. – A folklorisztikában felmerült az a gondolat is, hogy a típusok, változatok és egyedi alkotások közti összefüggést a modellálás elvei alapján magyarázzák. Eszerint az egyedi alkotás voltaképpen a változatok tárgymodellje, amelynek a típus viszont metamodelljeként fogható fel. A szovjet szemiotikai kutatás (elsősorban az ún. tartui iskola) kidolgozta a „másodlagos modelláló rendszerek” fogalmát: ezen a nyelvre mint elsődleges modelláló rendszerre épülő kulturális és művészeti jelenségek sokaságát értik. (→ még: struktúra) – Irod. Freudenthal, H.: The Concept and the Role of the Model in Mathematics and Natural and Social Sciences (Dordrecht, 1961); Kemeny, J. G.–Snell, J. C.: Mathematical Models in the Social Sciences (New York, 1962); Banton, M.: The Relevance of Models for Social Anthropology (London, 1965); Stoff, V. A.: Mogyelirovanyije i filoszofija (Moszkva–Leningrád, 1966).