katonasirató

a siratóének válfaja, női hozzátartozó lelki fájdalmának rögtönzött, dalbeli megfogalmazása a katonának ment férfi (ideiglenes) elvesztéséről. E nemzetközi énektípusra nálunk is korán (1872) felfigyeltek: „sorozáskor a fiaiktól elváló anyák, fájdalmuk első rohama után ... a földre guggoltan sírva daloltak: szóval, szó nélkül” (Aigner Lajos), később (1906) pedig a halottsiratókkal való azonosságukat is észrevették: „magam is láttam azt az öregasszonyt, (aki) ... ül a kövön s csendesen sírdogálja a halotti búcsúztatót, míg benn a fiát vizitálják” (Seprődi János). A nehezen gyűjthető szövegek és dallamok rögzítése azonban csak legújabban történt meg. A katonasiratót főként édesanyák és feleségek éneklik, ideje a sorozás, bevonulás, a halálhír érkezése, de egyéb alkalmak is. A kezdő sorok általában bejelentik a szomorú hírt (Jaj nekem, szép virágom, kedves édes fiam! Hogy kellett ezt énnekem megérnyi, hogy én téged katonának kísérjelek?; Jaj, de szomorú levelet hozott a posta! Jaj, hol vesztél oda a messzi távolba?; Jaj, lelkem, lelkem, jó társom, negyvennégybe elesett...), a távolba szakadt katona nehéz életével (... a katonaság mindég szomorú vót, mer nagyon szigorú vót...), ill. a hősi halott elestével, sírjával (Csak a madarak repdesnek feletted. Csak a puskagolyók járnak feletted!; Jaj, idegenbe ett meg ez a fekete főd!...) foglalkoznak, és énekbe szövik saját szomorú sorsukat is (Jaj, ugyan hogy rabolnak el tőlem?; Jaj, miránk igen szomorún sütött ránk a nap! ... Nem kopogtatol már többet!...; Jaj,... még a mái napig is várlak...), esetleg átkot is mondanak (Jaj, átkozott háború s átkozott ágyúgolyó, aki egy pillanat alatt elvette az életedet!...). (→ még: katonadal) – Irod. Aigner Lajos: A magyar népdalról (Pest, 1872); Seprődi János: A magyar katonatáncokról (Ethn., 1906).