németek

indoeurópai nyelvcsaládba, közelebbről a germán népek közé tartozó nép. A Német Demokratikus Köztársaság, a Német Szövetségi Köztársaság és Ausztria államalkotó nemzete. Jelentős számban laknak Svájcban és Luxemburgban. Kisebb-nagyobb csportokban élnek még németek Európában Belgiumban, Csehszlovákiában, Dániában, Jugoszláviában, Lengyelo.-ban, Mo.-on, Olaszo.-ban, Romániában és a SZU-ban, Afrikában a volt német gyarmati területeken. A kivándorlás révén jelentékeny német tömegek kerültek É- és D-Amerika országaiba, valamint Ausztráliába. – A német nép kialakulása hosszú történelmi folyamat. A mai egymással szomszédos német államok területére még az ókor folyamán többféle, nyelvileg is többé-kevésbé különböző germán törzs telepedett be. A németek feudalizációja a római provinciák hagyományaival is megerősödve sajátos társadalmi, gazdasági körülmények között zajlott le, s a feudális társadalmi berendezkedés korában megszilárdult. – A nagy távolságok, az erős széttagoltság s különösképp az eltérő történeti gyökerek (az ókor végén erősen eltért a törzsek nyelvi állapota) miatt a német nyelvterület máig nem vált egységessé. Az egyes régiók népnyelve annyira eltérő, hogy a köznyelvi érintkezés a távolabbi, helyi nyelvjárások beszélői számára csak a hosszú fejlődés során kialakult közvetítő irodalmi nyelv segítségével valósulhat meg. A magyarság a honfoglalás kora óta intenzív kapcsolatban állt a német nyelvterülettel. Művelődésünk az elmúlt ezer esztendő során gyakorta gazdagodott olyan európai műveltségi elemekkel, amelyeket népünkhöz a szomszédos német területek közvetítettek. Bár az első betelepülő németekkel már a feudális magyar állam megszervezése körüli időkben lehet számolni, a korai Árpád-korban az érintkezés nem volt erős, a 13. sz. elejétől viszont nagyobb létszámú beköltözések voltak mind Ny-Mo.-ra, mind a felső vármegyék területére és a bányavidékekre. A középkorban Szepesben, Erdélyben, Ny-Mo.-on falusi földművelő közösségek is megtelepedtek és megerősödtek. A 17. sz. végétől, a 18. sz. elejétől a török alól felszabadított területeken nagyarányú állami és magánföldesúri német telepítés folyt, elsősorban földművelőkkel, de folyamatosan kaptak utánpótlást a városi közösségek is. A hazánk területére került németek túlnyomó többsége felnémet (elsősorban D-i, másodsorban középső vidékekről való) nyelvjárást beszélt, de ezeken belül is nagy eltérések mutatkoztak, mert a paraszti sorban élő németek kulturális, nyelvi fejlődése rövid idő múlva teljesen elszakadt a kibocsátó területektől. Rendszeres kapcsolatokat a német nyelvterülettel csak a városi polgárság és az értelmiség körében ápoltak. A Ny-mo.-i németek a bajor-osztrák nyelvjárás középkori csoportjához tartoztak. A Dunántúli-középhegység területe, Buda és Pest körzete elsősorban szintén bajor nyelvjárású német telepesekkel népesült be a 18. sz. folyamán. A DK-Dunántúlon és a Bácskában a bajorok mellett Ny-i középnémet dialektust beszélők szálltak meg. A középkori Mo. É-i megyéiben sziléziai eredetű nyelvjárást beszéltek a németek. Erdély középkori németsége pedig Ny-i középnémet nyelvjárásterületből szakadt ki, azonban köztük is nagy eltérések mutatkoztak. A magyarság a középkori német telepeseket szászként (→ szászok), a 18. sz.-ban beköltözőket pedig svábként (→ svábok) jelölte. Alapjában egyik elnevezés sem fedi a történeti valóságot. Valószínűleg a két nagy, a 13. sz.-i és 18. sz.-i betelepülési hullám első csoportjairól ragadt rá valamennyi egykorú német telepesre. A sváb-alemann nyelvjáráshoz tartozó németek száma hazánkban nagyon kevés, csak egyes szigetekben találhatók meg, így pl. Szatmár környékén. A hazai németek nyelvi-nyelvjárási összetettségére jellemző, hogy egyes településekben sem egy nyelvjárást beszélők telepedtek meg. (Pl. Dunaharasztiban a község két része két nyelvjárást beszélt.) Az egyes csoportok között a megtelepedés után megindult bizonyos nyelvi kiegyenlítődési folyamat, de a városok német polgársága más dialektust használt, így a paraszti tömegek kulturális fejlődése nehézségekbe ütközött. 1910-ben 1 903 357 német anyanyelvűt vett nyilvántartásba a statisztika. A korabeli mo.-i németség kétharmada r. k. volt. A többiek nagyobbrészt az ev. egyházhoz tartoztak, kevés ref. is voltak közöttük. – Az 1918 után megállapított új határok között is jelentős számú német élt, az 1930. évi népszámlálás szerint 478 630 fő. A II. világháború alatt jelentékeny számú németség költözött ki hazánkból a visszavonuló birodalmi hadsereggel. A felszabadulást követően a Potsdami Egyezmény rendelkezései szerint kitelepítés is folyt. Az 1960. évi népszámlálásnál 50 765 fő vallotta magát német anyanyelvűnek. – A magyar–német kulturális kapcsolatok nyoma nyelvünk szókincsében is megmutatkozik. Német eredetű szavaink főként D-i nyelvjárásokból valók. Jelentős részük az ún. középfelnémet nyelvállapotot tükrözi. A Habsburg-monarchia államigazgatása, katonai, gazdasági kormányzása is számos jelenség kölcsönzését mozdította elő, népi érintkezésen kívül is. – Irod. Czirbusz Géza: A dél-magyarországi németek (Bp., 1913); Nitsch Mátyás: A dunántúli németség (Bp., 1913); Scherer, A.: Donauschwäbische Bibliographie 1935–1955 (München, 1966); Schmidt, J.: Die Donauschwaben 1944–1964 (München, 1968); Hutterer Miklós: Bevezetés a germanisztikába (Bp., 1969); Hutterer Miklós: A magyarországi német népcsoport (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1973).