kékfestő, föstő

mesterember, aki házi, ill. gyári vásznakat mintázott és indigócsávában kékre festett. A munkába vett vásznakat először jól kifőzték, majd szárították, simára mángorolták. Ezután kézi mintával szigetelő festékanyagot nyomtak a kelmére, száradás után indigó csávában festették kékre. A szigetelő massza alatt festetlen maradt a vászon. Szárítás, majd kénsavas-sósavas fürdőben való mosás után a kék háttérben előtűntek a leoldódó massza alól a fehér alapszín mintái, virágai. Keményítés után lóhajtású járgányos mángorlóval fényesre, „habos”-ra mángorolták az anyagot. A fehér minták mellett zöld, kék, sárga, piros, narancs és fekete színeket is előállítottak. A minták színe és az indigófestés világosabb, ill. sötétebb tónusának alkalmazása a viseletben vidékenként változott életkor és nemzetségi ízlés szerint. Az értékesítés elsősorban vásárokon és hetipiacokon történt. A nagyobb üzemeknek üzletei, vidéki lerakatai is voltak. – A középkorban a kékfestők a szövetek és vásznak színezését főleg növényi festékekkel végezték. Festékeik közé tartozott a csülleng is (Isatis tinctoria), melynek termesztése Franciao.-ban és különösen Türingiában hatalmas méretekben folyt. A belőle nyert festékkel a kék szín árnyalatait festették. A 16–17. sz.-ban egyre nagyobb mennyiségben hozták be Indiából a mintás kék gyapotkelméket. A divat térhódításával a festőanyagot, az indigót (lat. indigofera tinctoria) is hajószám szállították Európába, ami válságba juttatta a csüllengtermelőket. Az új mintázó és festő eljárást hamarosan megtanulták a nyugati országok mesterei is, bár ezek alkalmazását súlyos büntetésekkel tiltották. Az új eljárások elterjedése Mo.-on részben a nyugati területekről, az ipari verseny elől keletebbre települő, másrészt a vallásüldözések elől menekülő mesterek révén következett be. A mesterlegények vándorlásai szintén alkalmasak voltak az új eljárások megismerésére és itthoni alkalmazására. A mesterség erőteljesebb terjedését a 18. sz. közepétől figyelhetjük meg. A 19. sz. elejétől már szinte az ország minden települését érdekkörükbe vonták, ellátták mintás és egyéb színes anyagokkal. A rendkívül elmaradott textiliparú országban igen nagy szerepet játszottak a népviselet színes alapanyag-szükségleteinek kielégítésében. A 19. sz. közepén már gyár jellegű kékfestőüzemek is működtek Óbudán. A századfordulóig azonban a műhelyeknek csak kis százaléka jutott el a gépesítésig. A külföldi és a hazai gyárak versenye a kis műhelyek százait tette tönkre. Az I., majd a II. világháború utáni nagy nyersanyaghiány és a népviseletben bekövetkezett jelentős városiasodás tovább csökkentette a műhelyek számát. Ma csak azok a kékfestőműhelyek működnek, amelyek a korszerű igényeknek is megfelelő szintetikus festési eljárásra is berendezkedtek. E kihalóban levő iparágnak állít emléket a pápai Kékfestő Múzeum, melyben a kézi technikától a kis gyár szintjéig emelkedett műhely szerszámai, gépei és termékei eredeti állapotukban láthatók. – Irod. Sági János: Dunántúli kékfestés (Népr. Ért., 1905); Vydra, J.: Der Blaudruck in der slovakischen Volkskunst (Prag, 1954); Nagy Dezső: Kékfestés és kékfestőminták (Cegléd, 1958); Domonkos Ottó–Endrei Walter: Európai textilnyomás és kékfestés (Technikatört. Szle, 1962); Domonkos Ottó: Fejezetek a nyugatmagyarországi kékfestés történetéből (Ethn., 1961, 1964).

Kékfestő minta (19. sz. első fele) Pápa, (Veszprém m.) Kékfestő Múzeum

A soproni kékfestők szállásjelző táblája (1862) Sopron, Liszt Ferenc Múzeum

Cégér (1866) Szeged, Móra Ferenc Múzeum

Kékfestőmester vásznat „tarház”