kéverakás

a kévébe kötött szálas gabona meghatározott rendben és formában a tarlón történő összerakása. Célja a kévéket úgy csomókba szedni, hogy a kalászok kiszáradása biztosítva legyen, és a meghatározott kéveszámú csomókkal mint egységekkel a termésmennyiséget számolni lehessen. A csomókba rakott kévék megnevezése igen változatos és nagy táji különbségeket mutat: kereszt (Tiszántúlon, Ny-Dunántúlon, Kisalföldön, ÉK-i Felföldön), csomó (Duna–Tisza közén, a Felföld középső részén), kepe (Közép- és É-Dunántúlon), kalangya (D-Dunántúlon, Erdélyben). Előfordulnak még a rakás, sarok, hetes, kilences, tízes stb. megnevezések is. A kévék összerakásánál arra ügyelnek, hogy a kalászok lehetőleg ne érjenek a földre, az esetleges csapadék zavartalanul lefolyjon a kévékről, és a szél ne tegyen kárt bennük. Ezért meghatározott rend szerint helyezik el a legalsó kévét (bújtató kéve, rejtett kéve, völgy kéve, tolvaj kéve, sárkéve, fűalj kéve stb.) és arra a többit (vállkévék). Különös rendeltetése van a legfelső kévének (a magyar nyelvterület túlnyomó részén papkéve a neve), melyet többé-kevésbé megbontva helyeznek el, hogy az alatta levőket betakarja, és a szél kártétele ellen társaihoz kötik. A kéverakás formája a Kárpát-medencében és egész Közép-Európában általánosan négyágú kereszt, ritkán három- vagy ötágú csillagalak. A kupacba egymáshoz borogatott kéverakási mód csupán a magyar nyelvterület É-i, Ny-i és K-i peremének néhány pontján szokás. Az egy alapegységbe rakott kévék száma 7 és 30 között ingadozik tájilag, de egy-egy kisebb területi egységen, sőt településen belül is változatosságot mutat. Feltehetően korábbi századok – esetleg a jobbágyi terményszolgáltatással kapcsolatos – számolási rendjének emlékeként hetes, kilences és tízes mennyiségi rendszerek nyomai bontakoznak ki a 19–20. sz.-i kéverakási módokból. A nagyobb egységek kéveszáma rendszerint a kisebbek többszöröse. A Dunántúlon és Erdélyben az egyes kéverakási alapegységek kétszeresével vagy háromszorosával számolnak, azt nevezik kepének, keresztnek vagy kalangyának. A kéverakásokban leggyakoribb a 17–18 kéve (az Alföldön és a vele közvetlenül szomszédos területeken, a Dunántúl középső részén), gyakori a 13–15 kéve (a Dunántúlon sűrűn, másutt szórványosan), a 20–21 kéve (Ny-Mo.-on), 26–30 kéve (Erdély középső és keleti részein). Az elmúlt évszázadban részben a sarló-kasza eszközváltás teljes végbemenetelével párhuzamosan a 17–18-as, ill. a 13–15-ös kéveszám lett általánossá. A kévék számát befolyásolhatja a termény fajtája is: árpa- vagy zabkévét általában kevesebbet raknak egy csomóba, mint búzát vagy rozsot; függhet a kéve nagyságától: a sarlós aratók nagyobb és nehezebb kévéket kötnek és rendszerint kevesebbet (7–9) raknak belőle egy kéverakási alapegységbe, mint a kisebb és könnyebb kévéket kötő kaszás aratók. Sok vidéken a kévéket csomóba rakás előtt rövid időre – általában az aratás napjának estéjéig – bizonyos egységek szerint csoportosítják. Az Alföldön a leendő keresztek kévéiből a keresztrakás helye mellett jobbra és balra 5–6 egymásra rakott kévéből rövid kévesort, halhét, halhéjt raknak. Ritkán nem két sorban, hanem kör alakban fektetik le a kévéket az összerakandó kereszt helye körül. Dombos és hegyes vidékeken, ha vihart vagy szeles időjárást várnak az aratók, ideiglenesen szintén kisebb egységekbe rakják a kévéket: pl. két-két kévét egymásra tesznek, rá az ötödiket (ötös), vagy legyezőszerűen egy hatodikat is ráborítanak (hatos, mágla) stb. Csapadékosabb vidékeken (Erdély) a kévéket földbe vert hegyes nyársra húzzák (kalangyakaró) és hosszabb időre rajta hagyják száradni. Ha az eső eláztatta, a szél szétdobálta a gabonakereszteket, az Alföldön a tarlón kibontva, hegy- és dombvidékeken tusájukra állítva szárítják a kévéket. – Irod. Balassa Iván: A kévébe kötött szálasgabona összerakása és számolása (Ethn., 1956); Tálasi István: A termelés és a nyelv kapcsolata aratóműveleteinkben (Ethn., 1957).

Kévefogás (1974, Drégelypalánk, Nógrád m.)

Keresztrakás (Alföld)