konvencionális kifejezés

közkeletű, állandósult szókapcsolat; az epikus szituáció, amely létrehozta a konvencionális kifejezést, már teljesen elhomályosult, nem ismeretes. Felidézése a konvencionális kifejezés megértése szempontjából szükségtelen is. Egy része egyszerű állítást tartalmaz, s a proverbiumok közé sorolása csak azért indokolt, mert bizonyos helyzetekre való alkalmazása közismert. Nagy részére a képek, metaforák hiánya jellemző, s ellentétben a proverbium többi csoportjával, használatuk nem szépíti, nem egyéníti, hanem inkább egységesíti és szürkévé teszi a köznyelvet. Kivételt képez az a kis hányada, amely költői képeket tartalmaz, de ezek magyarázata teljesen elhomályosult. Ezek valóban szép, tömör, költői értékű kis alkotásokká nőnek, pl.: „miért?” kérdésre adott kitérő válasz „... hogy a rák a vetésre ne menjen.” A konvencionális kifejezéseknek két csoportját különböztethetjük meg: a) konvencionális frázis: csak valamely epikus szituációban hangzik el, formája nem változtatható, pl.: „zsindely van a háztetőn”-mondják, ha a felnőttek nem akarnak a gyerekek előtt beszélni – b) proverbiális frázis: a konvencionális kifejezés és a közmondás között helyezkedik el, az epikus szituáció gyakran egyértelműen kiviláglik. A grammatikai forma ennél a csoportnál igen ingatag. Stilisztikai értéke lényegesen nagyobb, mint az egyéb konvencionális kifejezésé. Közüle igen sok nemzetközi elterjedettségű, pl. „rossz lábbal kel fel az ágyból”; „megtöri a jeget”. Eredetüket lényegesen nehezebb felderíteni, mint a közmondásokét, mert a klasszikus gyűjteményekből nagyrészt hiányoznak. Rendszerint a magyar gyűjtemények sem közlik. – Irod. Taylor, Archer: The Proverb and an Index to the Proverb (Hatboro–Copenhagen, 1962); O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások (Bp., 1966); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969); Hernádi Miklós: A közhely természetrajza (Valóság, 1970).