közös erdő

a megosztás nélkül közösen birtokolt vagy több személy közös használatában, tulajdonában álló erdő. A földközösségbe egykor az erdő is beletartozott, és – a legelő mellett – a közösség az erdőben maradt fenn a legkésőbbi időkig (kb. 1970-ig), mert művelése és fenntartása aránylag kevés munkaráfordítást igényelt. – A feudális időkben a közös erdő általános volt (nemesek, városok és nemesek, jobbágyok és nemesek, jobbágyok között). Nemesek között a közös erdő a közös őstől való öröklés vagy együttes birtokszerzés folytán fenntartott közösség útján keletkezett; ez utóbbi eredményezhette a városok és nemesek közti közös erdőt is. Jobbágyok és nemesek, ill. jobbágyok egymás közti viszonylatában rendszerint csak használati közösségek jöttek létre; a földesurak ugyanis az erdőt nem engedték át a jobbágyoknak, hanem saját kezelésben tartották, s a jobbágyok csak használhatták az erdőt. A jobbágyot megillető erdőhasználati jog volt a → faizás (erdőlés): az urbárium szerint a földesúr erdejében tűzifát dőlt és száraz fából, épületfát a földesúr kijelölése alapján évente telkének nagyságához igazodó mértékben vághatott magának. Az eladásra vagy faipari feldolgozásra szükséges fáért a jobbágynak külön kellett fizetnie az ún. taxát. 1848 után a volt jobbágyok a faizás helyett a földesúri erdőtől elkülönítve kaptak erdőt, amelyet községi erdőként (úrbéres erdő) kezeltek. De ezen túlmenően további erdőket is megvásároltak, amelyeket – sokszor más háztulajdoni arányok szerint – ugyancsak közösen használtak (közbirtokossági erdő). – A közös erdő hasznosítása különböző formában történt. Legrégebbi volt a → nemesi közbirtokosság, amelyben a közös jogokban és kötelezettségekben való részesedés arányszámok (hányadok) szerint történt. Ezeket a belterületen bírt telkek (udvarok) nagysága szerint állapították meg, és az azonos területű telekhez azonos mértékű erdőhasználati jog tartozott. A lakosság szaporodása, a lányok öröklése és az eladások folytán az a helyzet alakult ki, hogy egy birtokosnak több telekből is lehetett részjoga. Az ismétlődő erdőirtások során a több részjog jogosultja a részét egyes helyeken külön, másutt egyben kapta meg. A birtokosokat egymással szemben elővételi jog illette, a kiadásokat pedig közösen kellett viselniük. – A jobbágyi közös erdőt a községi elöljáróság, az 1848 után szerzettet pedig az úrbéri → közbirtokosság kezelte, mely a századforduló után a nemesi közbirtokosság mintájára előírt szervezetet volt köteles létesíteni. 1935 után a közös erdők erdőbirtokossági társulatokká alakultak át. A közbirtokossági erdők fontosságát mutatja, hogy területük 1895-ben 1,1 millió, 1934-ben pedig 141 839 ha volt (az erdőterület 14,2%-a). – A közös erdő hasznából való részesedésre rendszerint évente került sor változatos szokásjogi szabályok, földesúri és városi, majd később törvényi előírások szerint. Kezdetben – és a községi erdőkből általában – minden telek, városon minden tized egyenlő arányban részesült. A jászoknál és a kunoknál a megváltott, a hajdúknál a ténylegesen bírt földterület után történt a részesedés. A részesedés mértéke az úrbéreseknél is a hányad volt; pl. ha a községben 20 úrbéri telek és ezek között fél, negyed, nyolcad, kétnyolcad telek is volt, akkor a tulajdoni hányadrészt kifejező törtszám közös nevezője, a 320 folytán egész telekre 16/320-ad, féltelekre 8/320-ad stb. részesedési hányadrész esett, amelyet erdőrésznek, erdőjognak stb. is neveztek. Az erdőnek azt a területét tehát, amelynek lábon levő fáit valamely évben kiosztásra kijelölték, 320 részre, vagy – legtöbb helyen – csak 20 részre kimérték; az előbbi esetben minden részes, az utóbbiban pedig csak a 20 telek képviselője kapta meg az előírt hányadot, és egy-egy telek további részesei maguk között osztották ki az erdőt. A múlt század végén az arányt már inkább a szántóföld hold szerinti nagysága határozta meg. Az erdő kiosztása régen területre szólt, tehát erdőterületet osztottak, a lakosság számának a növekedésével azonban az erdőjog fejében már csak fát tudtak osztani. Az előbbi esetben az egyenlő nagyságúra szétmért terület (egyenlő részek, pagonyok, táblák, nyilak stb. volt a neve) egységeit sok helyen sorshúzással, máshol névsor szerint, városon a tizedek sorrendje szerint osztották ki. A kiosztás alkalmával a kinek-kinek jutó részterület határait a telek képviselője fajeggyel (→ fajegy) vagy a családi tulajdonjeggyel (→ tulajdonjegy) látta el, fejszével ilyen jegyet vágott a fák törzsébe; ezzel történt meg a kiosztott terület birtokba vétele. Ezek a szabályok érvényesültek akkor is, ha nem területet, hanem csak lábon levő fákat osztottak. A kiosztott területen levő gally és hulladékfa is megillette a jogosult erdőtulajdonost. A legtöbb erdőrendtartás lehetővé tette, hogy a földnélküliek, a szegények is részesüljenek a hulladék gallyakból; ezek bandákba szerveződve leginkább a hátukon hordva szerezték be évi tüzelőszükségletüket. – A közös erdő őrzéséről (erdőóvás), tisztításáról stb. is közösen gondoskodtak; a székelyeknél erdőtisztításra együtt vonult ki az egész falu. Az erdő fenntartásának, fejlesztésének stb. minden költsége ugyancsak a közös erdő tulajdonosait terhelte, a hasznokat pedig a költségekben számolták el. (→ még: erdőbíró, → fabíró) – Irod. Tagányi Károly: Magyar erdészeti oklevéltár (I–III. Bp., 1896); Magyar magánjog (V., Bp., 1942); Hegyi Imre: A népi erdőgazdálkodás jogszokásairól (Az erdőgazdálkodás története Magyarországon, Bp., 1975).