rongyguba

TARTALOM

rontás

rongypokróc

tarka rongycsíkokból szőtt – elvétve, az Alföldön horgolt – pokróc, színes gyári kelmével szegve. Egyéb elnevezései: rongyvászon-takaró, ínségpokróc vagy ínség, Erdélyben: durga. A szövéshez általában kender (csepű) fonalat használnak, régebben gyapjút is. A magyar parasztságnál leginkább az ágynemű kiegészítésére alkalmazták, elsősorban szegényebb viszonyok között: → szalmatakarónak, a → lepedőt védő felső lepedőnek, szobabeli pótágyon vagy istállóban lepedőnek és takaróként. Használatos volt lócatakaró (→ padtakaró) szerepben is és kocsitakarónak, lópokrócnak. A rongyszövést a gyári eredetű textíliák elterjedését követően, a tönkrement ruhanemű hasznosítására találták ki. 1838 körül Angliában merült fel elsőként a használatból kikerült öreg textíliák újraszövésének a gondolata. Rongypokrócra az első ismert magyar adat 1872-ből az erdélyi Udvarhelyszékből való, de a 19. sz. második felében szoknya és kötény is készült rongyszőttesből. Idővel, de nagyobb tételben csak a 20. sz.-ban eladásra is készült rongypokróc, amit kispolgári lakásokba főként szőnyegpótlónak vettek. Ennek nyomán honosodott meg a századfordulón, elsősorban lepadlózott parasztházakban a rongyszőnyeg (Erdélyben fancsikaszőnyeg, házföldszőnyeg). – A korábbi rongypokrócokon csupán a színek váltakozására ügyeltek, a sávok szabálytalanok. Majd általánossá vált a sávok arányosítása és a színek ritmikus ismétlése. A 20. sz.-ban jött divatba egyes készítőhelyeken a szövött szőnyegek nyomán kialakított csillagos és egyéb mintázás. Az erőteljesebb színhatás érdekében lépett fel ezzel párhuzamosan a felhasznált rongy festése. – Irod. Sándor István: Otthon és summásság a mezőkövesdi matyók életében (Népr. Ért., 1956); Fél Edit–Hofer Tamás: Arányok és mértékek az átányi gazdálkodásban és háztartásban (Népr. Közl., 1967); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet (Bukarest, 1978).