| Sárköz | TARTALOM | sárközi bútor |
sárközi bíborvég
a → bíbor (finom selyemfátyol) egyik keskeny végéhez toldott, dúsan hímzett lenvászon csík. A hímzőfonalat rendesem selyem-, arany- vagy ezüstszállal keverve alkalmazták. Színek: vörös, kék, zöld, drapp, sárga, fekete, fehér, amelyek alkalmanként együtt is előfordulnak egy-egy darabon, de vannak csak vörös–kék–zöld és fekete színnel készült példányok is. A keskeny csíkba rendezett mintát nemegyszer aszimmetrikus elemekből rakták össze szabályos szakaszos ismétléssel. Gyakori a koncentrikus négyszögekből, koncentrikus, kissé ellaposított körökből, mértaniassá merevített fektetett virágfélékből formált minta. Egy-egy ilyen elemet arányos távolságokban helyeztek el a sorban, a közöket pedig kisebb aszimmetrikus alakzatokkal töltötték ki. Tagolást visz a mintába a mindig sötét kontúrozás. → Váltogatott laposöltéssel, → keresztöltéssel, a kontúrokat → gépöltéssel varrták igen gondosan; a bíborvég színe-visszája szinte egyforma. Egyes példányokat rézsút fektetett → laposöltéssel és félkeresztöltéssel hímeztek. A korai darabokat a több irányban öltött hímzőszálak teszik mozgalmassá, a későbbiekben a nyomatékot arany vagy ezüst paszománt ráfektetésével adták meg. A magyar hímzésanyagban a moldvai magyar servetek (jegykendők, keszkenők) hímzései állnak hozzá legközelebb mind mintakincsben, mind technikában, mind színezésben, csupán az utóbbiakat gyapjúszállal varrták. A sárközi bíborvég szigetszerű fölbukkanásából talán arra következtethetünk, hogy korábban nagyobb összefüggő területen ismert lehetett. Dél felé a korábbi Szlavónia és Horváto. egyik igen jellegzetes, „horvát barokknak” nevezett hímzésféleségével tart rokonságot. – Irod. Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (IV., Bp., 1912); Fél Edit: Ungarische Volksstickerei (Bp., 1961); Andrásfalvy Bertalan: A Sárköz népművészete (Szekszárd, 1967).
