segregatio

TARTALOM

Selmeczi Kovács Attila (Székesfehérvár, 1942–)

sellő

mesés lény, melynek emberi felsőteste egy vagy kettős halfarokban folytatódik, leginkább nőalak (hableány). Tulajdonképpen az antik madártestű szirének középkori megjelenési formája, mely már a 7. sz.-tól kimutatható. Ennek megfelelően a középkori értelmezés, miszerint a sellő a csábítás jelképe, szintén az ókorból ered. Az azonosítást jelzi egy 1180-ból származó pénzérme, melyen a halfarkú sellő nő mellett Sirena felirat szerepel. Ez az azonosítás mehetett át a magyarba is, így pl. az 1767-es Pápai-Pariz Ferenc–Bod Péter latin–magyar szótárában a siren „tengeri állat, fellyül félig leány, alól hal” (hasonlóan Wagner: Phraseologia, 1750). Közép-Európában az ilyen sellő a 17. sz. óta népi alkotásokon is kimutatható. A mo.-i népművészetbe a sellő a festett templomi berendezések ábrázolásai nyomán juthatott. A tancsi ref. templom mennyezetén (1676) kétfarkú, hosszú szakállas férfi sellő látható sirenes felirattal. A 18. sz.-i templomi sellőábrázolások már egyfarkú nőalakot mutatnak, így Erdélyben Maksán (1760), Bánffyhunyadon (1780, sirén felirattal), a Dunántúlon Szennán (1787), Drávaiványin (1792). Ez az egyfarkú sellőforma ment át a népművészetbe, ilyenek Mo.-on a 19. sz.-ból ismertek. Egyik legszebb megfogalmazásuk egy csokonyavisontai (Somogy m.) tükrösön látható (1860-as évek). Hódmezővásárhelyen és Tótkomlóson a 19. sz. 2. felében cserépből készítettek lapos domborműves asszony sellőfigurát, karjában csecsemő sellővel és férfi sellőt, ezek arra szolgáltak, hogy párosan az ablak két oldalán elhelyezve, szalaggal hozzájuk kössék a széthúzott függönyszárnyakat. A Nagykunságból a 19. sz.-ból több borotvatartó ismert sellőábrázolással. Egy 1842-ből való példányon a sellő keresztet visel a fején.