sióagárdi hímzés

TARTALOM

síp

sióagárdi viselet

egyetlen községből ismert öltözet, amely csupán anyagában utal a Sárköz egyébként önálló viseletére – eddigi ismereteink szerint. Az 1910 körül sokszínűvé vált sióagárdi viselet kifejlődésében, hímzés- és formavilágában közel áll a kalocsaihoz, de attól teljesen független. A férfiak vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingei a századforduló után már színes gombokat, gallért és fiatalabbaknál lyukhímzéses díszt kaptak az ing elején, kézelőjén és a vállfoltokon. Az ing alján – mivel azt nem tűrték a gatyába – lyukhímzést (slingelést) is alkalmaztak. (A fiatalok ingébe piros monogramot varrtak.) A századforduló után a vászongatyákat lassan kiszorította a fekete és sötétkék kordbársony pantalló vagy nadrág, amelyhez rendszerint bőrpapucsot vagy cipőt, a gazdagabbak csizmát viseltek. Az ing felett régebben nyáron csak mellényt, télen szűrt, bundát, a századforduló táján hidegebb időben → ümögbáttyát és rövid (kordbársony) kabátot hordtak. A nők legalul viselt, vállpántos péntője vagy korcos péntője (pendely) a századforduló után a bevarrott típusú ingek terjedésével (és a pruszlik elmaradásával) kettévált: egy rövid pöntőre és egy, az ing alatt hordott, az 1920-as évektől kezdve egyre színesebben hímzett vászonpruszlikra. Az 1880-as évekig mellévarrott bő ujjú ümögöt varrtak, melyet az ujjhosszába betoldott csipkével díszítettek. A bevarrott típusú és színes (kék-vörös, lila) ingeket 1910 körül már a fehér mellett kevés piros és kék hímmel is díszítették, ez a két egymás mellett alkalmazott szín jellegzetes vonása a sióagárdi viseletnek. Az 1920-as években a hímzés egyre nagyobb felületet borított és tarkább lett. A 30-as években a kedvelt színek már a permetkék (világoskék), sötétkék, piros, rózsaszín, lila, zöld voltak. Az ing alját a nők is kívül viselték. A hosszú péntőre hétköznap még egy rövid vászonpéntőt, vászon, festett vagy kékfestő melles kötényt kötöttek. Így jártak a ház körül és a mezőn. Vasárnap fehér gyolcsszoknyát viseltek, körül végig ráncba szedve. A mai Mo. határain belül itt maradt fenn legtovább a fehér ünneplő szoknya viselete. Télen és ünnepre 2–3 alsószoknyát, rokollát is felvettek, melyek ugyanúgy, mint az azokon viselt selyem, kasmír vagy kartonszoknya, elöl nem volt összevarrva, kapoccsal csukódott. Az ünnepi selyem szoknyákat kerek vagy sűrű, egyenletes redőkbe szedték, anélkül, hogy az anyagot megtörték, levasalták volna. Ünnepnap délelőttre arany csipkével és islóggal (színes szalaggal) díszített varrottvirágú selemkötényt vettek, délután pedig kenyettkötényt hordtak. Ezt kékítőporos keményítővel és tojásfehérjével mángorolták fényes-simára. A selyem és kasmír pruszlikok viselete a századfordulótól kezdve elmaradt, helyükbe 1910-től kezdve a bevarrott ujjú ingek elé színes szalagokkal, islóggal díszített ümögelő vagy előke került vagy hosszú szűk ujjas, hátul kereken hosszabbra szabott gyári csipkével és islóggal díszített löbit (női ujjast) húztak. A menyecskék hátul csomóba tekert hajukat szalagos konttyal fedték be. Így jártak az esküvő után egy évig, ezután levették a szalagokat és piros alapú rózsás kendővel kötötték be a fejüket. A századforduló után terjedt el a „harcias” (a szomszédos Harc községről) kendőviselet. Ennél a dísztelen hajkontyot fedő ruhára, a pintlire papírral keményített, sisakszerű, hátrakötött kendőt tettek. Télen a vállakat is takaró berliner kendőt viselnek ma is. Lábukra mintás, színes gyapjúkapcát (harisnya), selyem- vagy bőrpapucsot, leggyakrabban azonban fekete, kötött és hímzett mamuszt vagy tutyit húztak, télen házkörülre facipőt, klumpát. – Irod. Varga Marianne: Sióagárdi „kenyett” kötény (Népr. Közl., 1956); Varga Marianne: Sióagárdi „rődbe szedett” szoknya (Népr. Közl., 1956).