sóút

TARTALOM

sovány föld

sóvágó

a régi magyar nyelvhasználatban a sóbányász neve. A só az emberi táplálkozás egyedülállóan fontos ásványi anyaga, fiziológiailag nélkülözhetetlen. Kitermeléséről, szervezett elosztásáról, értékesítéséről, exportálásáról történelmünk során mindig állami keretek között gondoskodtak hazánkban. A honfoglalással egykorú bizánci krónikák megemlékeztek arról, hogy az Erdélyt megszálló magyarság ellenőrzése alá vonta az erdélyi bolgár fennhatóság alatt állt sóbányákat. Kolozs, Torda, Doboka vármegyék kialakulásában is közvetlen szerepük volt a sóbányáknak. A vármegyék székhelyeit úgy választották meg, hogy a bányák közvetlen szomszédságukba, ellenőrzésük alá eshessenek. A só szervezett kitermelésével, elosztásával függenek össze Sóvár, Sófalva, Szalacs, Szalárd, Szolnok helyneveink. Belső-, Közép-, Külső-Szolnok m. kialakulásának története szorosan összefügg a sószervezettel. Közvetlenül a bányahelyekre utal a helynevekben az akna szó (pl. Vízakna). Mo.-on a sóbányászatnak két módszerét ismerték. Sóváron (Eperjes, v. Sáros m. mellett) a sót vizes oldatában tárták fel, majd a bánya mellett működő pároló helyen kifőzték. Európában ez a módszer volt az elterjedtebb, mivel az egyes lelőhelyeken a só szennyezetten, töredékesen másodlagosan fordult elő. A sárosi lelőhely kivételével a mo.-i telepeken a só szálban álló kőzetként, nagy tisztaságban fordult elő. Így Máramarosban (pl. Aknaszlatinán, Aknasugatagon, Rónaszéken), Szolnokban, Dobokában, Kolozsban, Tordában, Alsó Fehérben, a Székelyföldön (Sóvidéken) mély műveléssel, kézi fejtéssel termelték. Csákánnyal vágták ki a sót. A Sóvidéken házi használatra kis mennyiségben főztek sót. A sós források (sóskutak) vizét cserépfazekakban lepárolták. A sóbányászatnak a 19. sz. végén a néprajzi irodalomban leírt módszerei mélyen a középkorban gyökereztek; lényegében csak századunk húszas éveiben módosultak. A felkutatott sótömböket mindig felülről, függőlegesen vágott aknákon át tárták fel. A sót rétegesen kezdték fejteni. A fejtést lefelé haladva szélesítették úgy, hogy a kőzet önboltozódása révén szilárd bányateret biztosítson. Ha a fejtés alatt álló tömb nagyobb méretű volt, egy-egy fejtés kiszolgálására két aknát is kiépítettek. A kitermelésnél a só kristályszerkezetének törvényszerűségeihez alkalmazkodtak. A letisztított fejtési felületbe párhuzamosan, meghatározott szélességben csákánnyal vonalakat véstek. Az így kialakított sávot merőlegesen, meghatározott méretben harántirányban újabb vésésekkel felosztották. Ezt követően meghatározott vastagságú sávban a fejtés homlok oldala felől vésett lyukak segítségével felrepesztették és felfeszítették a sík felülettel, kocka idomban repedő sót. A bányában kitermelt nagyméretű tömböket a szállítás, értékesítés szempontjait figyelembe véve kisebb kockákra darabolták, és az aknákból csigás emelőszerkezettel hozták felszínre. Lejtaknákat, vízszintes irányú tárnákat csak a 19. sz. folyamán kezdtek alkalmazni. A magyar sóvágók a só fejtése mellett a só felkutatását, új aknák kiépítését, a meglévők karbantartását és a bányászatban használt mechanizmusok elkészítését, kezelését egyaránt elvégezték. Maguk gondoskodtak a mélyebb fejtésekben szükséges létrákról s az azokat kiegészítő konzolos járatok kiépítéséről. A bányák szervezetébe tartoztak a bányászkodáshoz szükséges vasszerszámok készítői, karbantartói, a bányakovácsok is. A sóvágók maguk szervezték meg a bányatér víz elleni védelmét is, melyet az aknanyílások bivalybőrrel való szigetelésével oldottak meg. A nagyobb bányákban a vízszintes anyagmozgatásra a talicskák mellett sínen gördülő kocsikat is alkalmaztak, melyeket a szállításnál is használt lóigával működtetett dobos csörlőszerkezetekkel vontattak. A bányákban középkori hagyományú, rendkívül fejlett munkaszervezetben dolgoztak. A bányagazdaság számvitelének és elszámolási rendszerének is hasonló történeti gyökerei vannak. A só értékesítését az államkincstár szervezte, azonban feudális kiváltságai révén jelentős mennyiségű sót kaptak különféle egyházi intézmények, szervezetek, iskolák is. Nem kis mennyiségű só jutott a sóvágók és a bányák tisztviselőinek, amit pénzért vagy csereterményért értékesítettek. A Kárpát-medencében a sóbányák középkori művelési technikáját az I. világháború után szervezték újjá, amikor bevezették a só robbantásos kitermelését. Viszont a II. világháború alatt – többek között szociális megfontolásokból – ismét folytatták a tradicionális aknasófejtést. A mo.-i sóbányák a korai és kései középkorban jelentős településfejlesztő tényezőként hatottak. Sok esetben városi fejlődés elindítójává is vált a sóbánya művelése (Dés, Kolozs, Szék, Torda). A települések a bányák révén szabadalmakat kaptak, vagy pedig kamarai kezelésbe kerülve a magánföldesúri függésből felszabadulhattak (→ Máramaros 5 korona városa). A sóvágás megszűnése, az egykori bányaműveléssel kapcsolatos települési szabadalmak elvesztése után is a népi műveltség sajátos színei őrződtek meg s máig megfigyelhető a lakosság tudati különválása a falusi környezettől (pl. Szék). A só elosztása, kereskedelmi értékesítése szintén településfejlesztő, városképző tényezőként hatott (pl. Szolnok, Szeged). A sóvágók és a sóbányák településein Moldvában, Aknavásárhelyen (Tîrgu-Ocna) és környékén a kora középkortól kezdve magyar sóvágók tevékenykedtek. A sóvágó neve románul „şalgau”. A középkor korábbi szakaszaiból tudunk arról, hogy egyes sóbányász településekben laktak németek is, beolvadásuk azonban gyorsan bekövetkezett. Ez a magyarázata annak, hogy a sóbányák művelésével foglalkozó települések lakói a reformáció során a ref. vagy az unit. vallást fogadták el. A sóbányászat szókincse pedig más bányaágazatokkal szemben magyar. A magyar sóbányászat nagy múltját tanúsítja az is, hogy a Kárpátok lengyelo.-i szakaszán művelt bányáknak a helyi történeti mondák szerint magyar kapcsolataik voltak (Wieliczka). Ha a sóbányákba víz tört be, sok esetben a bánya beomlott, helyén a felszínen tó keletkezhetett. Vizüket fürdőzésre hasznosították. Így kaptak szerepet az egykori mo.-i fürdőkultúra kialakulásában Torda, Kolozs és Vízakna beomlott aknái. – Irod. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból (I–VI., Pest, 1868, Bp., 73); Jankó János: Torda, Aranyosszék, Torockó magyar (székely) népe (Bp., 1893); Takáts Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI–XVIII. századból (Bp., 1961); István Lajos: A korondi sósvíz és használata (Népismereti Dolgozatok, 1978. Bukarest, 1978).