szappanfőzés

mosószappan készítése házimunkával vagy kisipari eljárással. Nagy múltú foglalkozás, legtöbb helyen háziiparnak számított, de nagyobb városokban céhek is alakultak. A kecskeméti szappanos céhben a 17–18. sz.-ban 20–30 mesterember dolgozott. Módosabb parasztgazdaságokban az elmúlt száz évben kezdtek vele foglalkozni, elhagyva az addig hamulúggal pácolva folytatott mosást. A szappanfőzéshez egész évben gyűjtik a zsíros hulladékot, disznó-, marha- és birkafaggyút vagy az olajpogácsát. A szappanfőzés ideje kora tavaszra, rendszerint a húsvét előtti hetekre esik. Az Alföldön régebben a kiszáradt tavak fenekéről söpörték össze a sziksót (szódát), amelyből megfelelő mennyiségű hamu és mész hozzáadásával lúgot főztek. Újabban boltban vásárolják a lúgot; konyhabeli vagy udvari katlanba teszik, fölforralják, majd beleeresztik az előkészített szappannak valót. Előbb lángon főzik, hogy a folyadék szétmarja, utána lassú tűzön, míg a kicsapódó szappan a lúg fölé nem kerül. Ha fehér szappant akarnak, új lúgban harmadszor és negyedszer is kifőzik. A főzés elkészültével a folyékony szappant ruhával letakart farekeszbe öntik; padláson vagy a szoba mestergerendáján jól kiszárítják. Kihűlés után kockára darabolják és a padláson újra kiszárítják. A Nyírségben szegényebb helyeken kevés zsiradékkal, burgonyából is főztek szappant. – Irod. Kiss Lajos: A szappanfőzés Hódmezővásárhelyen (Népr. Ért., 1931); Szabó Kálmán: A szappanfőzés Kecskeméten (Népr. Ért., 1932); Kiss Lajos: A szappanfőzés Szabolcs vármegyében (Debreceni Szle, 1939); Bálint Sándor: A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete (II. Szeged, 1977).