szárazkeresztelő | TARTALOM | szárazszerda |
emberi, állati erővel meghajtott őrlő, daráló, hántoló szerkezet. A szárazmalmok valamennyi formája ismert volt az ókorban. A recens néprajzi kutatásokból ismert európai példányok azonban mind a középkorban tökéletesített szerkezetek továbbfejlesztett változatai. A szuszi malomban a meghajtó erőt egy zárt, belül lépcsőzetesen kiképzett hengerben fejtik ki. A meghajtó ember vagy emberek a forgó hengerben fokról fokra feljebb lépnek folyamatosan, mire a henger nyugalmi állapotából kitér s a megterhelt magasabb lépcsőfok a henger kerületének a legmélyebb pontja irányába kimozdul. A hengeren kívül elhelyezett fogaskerék közli a forgási energiát a malom munkahasznosító mechanizmusával. Egyben fogasperemes szerkezet akadályozza meg, hogy a malom meghajtó hengere ellenkező irányban kimozdulhasson. Viszont szükség esetére megállításához, rögzítéséhez is megfelelő berendezéssel látták el. Ezt a malomtípust taposómalomnak is nevezik. Hasonló elven működött, de elsősorban állati mozgásenergiát hasznosított a tiprómalom. Ebben egy ferde síkú tömör kerék volt, amely erős központi tengellyel a malomépület alapjára, ill. tetőszék tartó vázgerendázatára támaszkodott. A jószágot vagy jószágokat (szamarat, lovat, szarvasmarhát) a ferde síkú, még álló helyzetben levő kerékre vezették fel. Az álló helyzetet itt is megfelelő rögzítő szerkezet biztosította, ha ezt feloldották, a jószág megindulhatott s maga alól lépésről lépésre a tipró sík újabb és újabb szakaszát lökhette ki. A tipró kerék külső szélén elhelyezett fogazat hozta mozgásba többszöri fogaskerék áttétellel az őrlő szerkezetet. Tiprómalomról Veszprémvarsány községből maradt fenn fénykép, de létezéséről az ország más pontjaiban is tudunk. A szárazmalom leggyakoribb változata a járgányos malom volt. Itt a meghajtás hatalmas küllős fakerék segítségével történt, amelyhez hámmal befogták a vonó jószágot, s az körbe járva mintegy maga után vontatta a kereket, ill. küllőit. Ebben az esetben is a kerék peremén elhelyezett fogazatsor adta át a forgó mozgássá alakított energiát a munkagépeknek, daráló, őrlő köveknek, hántoló szerkezeteknek. A járgányos szárazmalomnak két típusa volt. Az általánosabb megoldásban a vontató kerék a föld színéhez közel volt és így alacsonyabb sátorú épületben is elfért. A befogást úgy tették lehetővé, hogy a meghajtó kereket ferde síkban ki lehetett billenteni, így a vonó jószágot a kerék küllői közé vezethették és befoghatták. Előfordult azonban, hogy a meghajtó kereket fent, magasan helyezték el, ebben az esetben a meghajtó kerékre vonókarokat szereltek fel, amelyek a befogást könnyűvé, ésszerűvé tették. Ezt a meghajtási rendszert a mekényesi (Baranya m.) olajütőtől dokumentálhatta a kutatás, de számos kékfestő műhely mángoló szerkezetét is hasonló mechanizmussal működtették. Alacsony síkú, közvetlen, küllős vontatású szárazmalom szerkezet általános volt az egész országban. A múlt században még sokezer darab működött belőlük, sőt egy-egy városban, nagyobb településben száz körül járhatott a számuk. Mára csak a szarvasi (Békés m.) szárazmalom maradt meg működőképes állapotban, mint műemlék. A szárazmalomnak jellegzetes tömegű, szerkezetű épületei voltak a sokszög alakú malomsátrak, amelyek tégla-, kő-, fagerenda pilléreken nyugodtak, nád-, zsindely-, cserépfedéllel héjjalták tetejüket. A malomsátor mellett szinte eltörpülő kis toldalék épületekben kerültek felállításra különféle munkagépek, lisztelő, daráló, hántoló kőpadok (→ olajütő). A járgányos szárazmalom szerkezeteit emelőgépek és vontatók meghajtására bányákban is használták. Régi magyar sóbányákban kiterjedt volt alkalmazásuk. Irod. Lambrecht Kálmán: A magyar malmok könyve (Bp., 1914); Kiss Lajos: A szuszi malom (Népr. Ért., 1935); Nagy Gyula: Az utolsó működő szárazmalom (Népr. Ért., 1956); Nagy Czirok László: Száraz- és szélmolnárok élete a Kiskunságon (Bp., 1959); Nagy Gyula: A vámosoroszi szárazmalom (A nyíregyházi Jósa András Múz. Évkönyve, II., 1959); Pongrácz Pál: Régi malomépítészet (Bp., 1967).