szarvasmarha (lat. Bos taurus)

a neolitikum (újabb kőkor) óta több, egymástól független műveltségi központban háziasított, számos fajtaváltozatot mutató hasított körmű háziállat. Sokféle hasznosítású, mert igázásra, hús- és tejtermelésre egyaránt használják. Hazánkban a múlt század végéig a sík- és dombvidéken általánosan tenyésztett magyar marhát főleg húsáért tartották és igázták. E fajtaváltozat a SZU déli területein, a Balkán félszigeten és Közép-Olaszo.-ban tenyésztett podoliai (B. t. primigenius podolicus) hazai fajtakiválasztás révén alakult ki. A magyar marha a 15. sz. vége óta D.-Németo., Ausztria és Felső-Itália városainak húsellátásában jelentős szerepet töltött be. E jelentőségét azonban a 19. sz. elején kezdte elveszíteni, ettől kezdve – rossz teljesítőképessége miatt – ridegen nevelve, főleg igavonóként használták. A 19. sz. közepe óta a nyugati eredetű tarka borzderes, rövid szarvú és széles homlokú (B. t. pr. hollandicus, frontosus bradyceros) hízékonyabb és jobban tejelő fajtaváltozatok szorították ki. 1870-ben a magyar marha az összes állomány 81%-át, 1935-ben csupán 15%-át tette. Ma már tisztán fajtanemesítési okokból tartják némely rezervátumban (Hortobágy, Bugac). A szarvasmarhát kor-, ivar- és használati mód szerint különböző névvel illetik. Az újszülött elválasztásig ivar szerint (bika, üsző) borjú, három, ill. négy hónap után rúgott borjú. Második tavasztól első, másod, fűre menő üsző, bika, ill. a herélt tinó. A vemhes üsző előhasi, ellés után tehén. A másodfű herélt ökör, tinó, a betanított herélt → ökör. A hízóba fogott nemre tekintet nélkül sőre vagy göböly, az igavonó régies szóval tulok. Az elnevezések nagyobb része a legrégibb oklevelekben is előfordul és (borjú, bika, üsző, ökör) honfoglalás előtti török eredetű. – Irod. Hankó Béla: Magyar házi szarvasmarháink eredete (Bp., 1957).

Magyarfajta szarvasmarha bikája (Hortobágy, 1930-as évek)

Kikötött tehenek a legelőn (Kunmadaras, Szolnok m., 1980)

Szarvasmarha, igázása (Hajdúnánás, Hajdú-Bihar m., 1980)