szentsarok | TARTALOM | szenvedeje estéje |
az egyház a → legenda szerint a 7. sz.-i ír királyfi emlékét ülte meg okt. 20-án. A királyfi Rómába zarándokolt, ahol remetéskedett, majd egy birtokoshoz szegődött és annak a nyáját őrizte. A legenda adott alapot arra, hogy a pásztorok védőszentjévé választották. Kultuszának nyomai hazánkban a 18. sz.-ban bukkantak föl. Ettől az időtől kezdve találkozhatunk szobraival, képeivel, amelyek leggyakrabban pásztorként ábrázolják. Tiszteletének legnagyobb propagálója Padányi Biró Márton veszprémi püspök volt, aki a Sümeg melletti Deákiban kápolnát építtetett tiszteletére, ahová az 1755. évi marhavész idején, okt. 20-án körmenetet is vezetett. Szobrai főleg a Dunántúlon, Buda vidékén, Heves m.-ben és a Jászságban gyakoriak: gyakran szerepel → üvegképeken is. Egy-egy marhavész után számos községben helyeztek el Vendel szobrot, rendszerint a falu végén vagy a határ azon részén, amelyen az állatok a legelőre jártak. Szent Vendel napját ugyancsak számos községben fogadott ünnepnek tartották, körmenetben vonultak a szobrához, hogy a falut megvédje a dögvésztől. Göcsejben Szent Vendel napján nem fogták be a szarvasmarhát, hogy kár ne essék bennük. Csornán Szent Vendel tiszteletére mondatott mise után hazavitt szenteltvizet a jószág ivóvizébe öntötték, hogy Vendel minden bajtól megóvja az állatokat. A jószágtartó gazdák, a pásztorok, elsősorban a juhászok védőszentjükként tisztelték. A Vendel-kultusz nyomait Ny- és Közép-Európában is megtaláljuk; ezek általában marhavész elleni védekezésre, az őszi beterelésre, a pásztorszegődtetésekre utalnak. Irod. Szabadfalvi József: A gazdasági év vége és az őszi pásztorünnepek (Műveltség és Hagyomány, 1964); Gulyás Éva: Szent Vendel magyar pásztorviseletben (Élet és Tudomány, 1978. 41. sz.).