ólmozás, ólomöntés, ónöntés

az ón vagy ólom felhasználásával készült fémintarzia, amivel a pásztorok az ostornyelet, a bot végét, a dudafejet, a duda basszus toldalékát (szárát), a kés nyelét stb. díszítették. A hengeres formájú ostornyélen, boton, guzsalyszáron stb. az ónnal történő kiöntésre szánt árkokat úgy vésték a fába, hogy azok egymásba kapcsolódjanak. Ezután a kiárkolt részt papírral körültekerték úgy, hogy a papír a kivésett tárgy végén mintegy 6–8 cm hosszú csövet képezzen. A díszítésre szánt tárgyat függőlegesen tartva, ebbe a papírcsőbe öntötték – rendesen fémkanálból – a megolvasztott ónt, ami a papír alatt a kivésett barázdákba befolyt. Az össze nem függő vésett barázdákba, lapos felületekbe a megolvasztott ónt becsurgatták. Mikor az ón kihűlt, és megkeményedett, lecsiszolták, hogy a fával egy szintben legyen. A pásztorok ólmozásra régebben az ónedényt, később a szódás üveg fejét használták fel. Ezt a díszítőtechnikát leggyakrabban az ostornyél végén alkalmazták, ahol a nyél végébe helyezett karika megerősítésére is szolgált. Az ólmozásos díszítmények között a mértanias formákon, a körbefutó gyűrűkön, a fűrészfogas szalagdíszeken kívül a virágokat, a készítő nevének kezdőbetűit, a készítés évszámát is megtaláljuk. A technika eredetileg nyilván a hengeres tárgyak, mint pl. a bot, fuvola hasadástól való megvédését, vagy a kés pengéjének a nyélben történő rögzítését szolgálta, s csak később alkalmazták díszítő technikaként. – Az ólmozás nyomait az ország minden részén és a szomszédos népek körében is megtaláljuk. Hazánkban a legutóbbi évtizedekig ostornyeleik díszítésére a v. Hont, Nógrád, Heves és É-Pest m.-i kanászok, csordások alkalmazták. – Irod. Herman Ottó: Ősfoglalkozások: Halászat és pásztorélet (Bp., 1898); Madarassy László: A palóc „binkó” és egyebek (Népr. Ért., 1933); Manga János: Magyar pásztorfaragások (Bp., 19722).

Borotvatartó ólomberakással (Nagyszalonta környéke, v. Bihar m., 1844) Bp. Néprajzi Múzeum