paptánc

TARTALOM

papucsos szélmalom

papucs

talpból, fejből és néha kéregből álló, könnyű lábbeli. Talpát és fejét a visszájára fordítva ugyanazzal a fordított-varrással varrták, amely a szintén oszmán-török hatású csizmát is jellemezte. Hozzá hasonlóan egylábas volt a talpa. A hódoltság korában úri viselet is volt, vassarokkal és belehúzott bőrkapcával. Szegeden egy népmonda szerint bizonyos Hobiárt pasát papucsuk vassarkával verték agyon a menyecskék. A múlt században szinte általánosan női ünnepi és köznapi, ill. férfi köznapi viselet volt. A női ünnepi papucs felső része nemcsak bőr lehetett, hanem bársony, szövet és ebelaszt nevű finom vászon is. Szegeden a híres szegedi papucsot flitterrel és gyöngyvarrással is díszítették. Gyakran meglehetősen magas sarka is volt. A papucs szó oszmán-török eredetű, első előfordulása 1592-ből való. – A bőrpapucs felső részét ugyanazzal a keleti eredetű fordított-varrással öltötték a papucsosok a talp visszájára, mint ami a keleti elemekből álló csizmákra is jellemző volt. Néha ún. német vargák, sőt csizmadiák is készítettek papucsot. A papucsosok a bőröket a tímároktól vásárolták. Jellegzetes szerszámaik a következők voltak: kőrisfából készült tőke, háromlábú suszterszék, szabódeszka, bicskia (félhold alakú kés a szabáshoz), valamint a nehezékként és kalapácsként használt, sárgarézből készült, harang alakú musta. Háromszálú, szurkozott kenderfonallal varrtak. – A papucs több vidéken kedvelt ünnepi vagy hétköznapi viseleti darab. A papucsos kisipar magának a papucsdivatnak a balkáni és oszmán-török kapcsolatairól is tanúskodva legmagasabb színvonalát a D-Alföldön (Szeged és környéke, Bácska) érte el. A régi szegedi papucsosok posztócipőt is készítettek. Ennek posztó fejrészét ugyanúgy kifordítva öltötték a talp visszájára, mint a papucskészítésnél vagy a régi csizmadiák a csizma varrásánál. – Irod. Bálint Sándor: A szegedi papucs (Szeged, 1955); Györffy István: Matyó népviselet (Bp., 1956); Vajkai Aurél: A lábbelikészítés múltjából Veszprém megyében (Bp., 1960).