nyak

a magyar öltözetben „álló gallér” jelentésű és keleti elem. Álló galléros felső ruhát viselnek az 1200 körüli kisbényi oszlopfő medvevadászai, és a 14. sz. végi Képes Krónika keletinek tudott alakjai, – így többek között Attila, majd Kun László királyok is. – Az európai divatban körülbelül az 1400-as évektől kezdve tűnik fel és ekkortól a magyar öltözetre ebből az irányból is hathatott. Álló gallérral készült II. Lajos király 1522-es esküvőjén hordott inge, valamint az is, amely az 1652-ben Vezekénynél elesett Esterházy László ruházatához tartozott. A hódoltság kori és későbbi úri dolmányokon és mentéken is kedvelt volt az álló gallér. Ilyen volt a magyar díszruha – sőt a közös és 1940-ig a magyar hadseregbeli egyenruhák gallérja. A parasztság posztó ruházatán – mellényein, dolmányain, ujjasain – a 19. sz. 20-as éveitől kezdve tűnt fel, akkor még nagyon elvétve. A század végén Biharban, a Hajdúságon, majd valamivel később Kolozs megyében a szűr négyszögletes gallérja fölé még kis, álló gallért is varrtak. Ez volt a nyakas szűr, amelyet Széchenyi szűrnek is neveztek. A paraszti ingekre csak a múlt század végén került az álló gallér, mégpedig a bevarrott és mellé varrott ujjú ingekre egyaránt. A nyak szó ismeretlen eredetű, először 1312 körül fordul elő. – Irod. Kőváry László: Magyar családi és közéleti viseletek és szokások a nemzeti fejedelmek korából (Pest, 1860); Nagy G.–Nemes M.: A magyar viseletek története (Bp., 1900); Györffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Höllrigl József: Régi magyar ruhák (Bp., 1938).