részes szőlő

a termés bizonyos előre megállapított részéért, pl. feléért, harmadáért megművelt szőlő. Árutermelő vidékeken a feudalizmus korábbi századaiban megjelent a bérleti viszony. Kialakulásának feltétele egyfelől egy olyan birtokos réteg megléte volt, amely valamilyen ok miatt a bérbeadásra rá volt kényszerítve. Másfelől szükséges volt hozzá olyan nincstelen réteg is, amelynek ez a bérleti viszony kifizetődőbb volt, mint a napszámosmunka. Ez a két feltétel csak minőségi bort termelő, jó felvevő piacokkal rendelkező borvidék esetén lehetett együtt: pl. feles- és harmados bérletek már a 17. sz.-ban voltak a Hegyalján. Elsősorban a felvidéki városok → extraneus birtokosai folyamodtak a munkaerő biztosításának ehhez a formájához. Önellátó vagy kistáji szükségletre termelő borvidékeken a részes szőlő nem volt kifizetődő. Munkára tehetetlen öregek, özvegyek, iparosok, valamint az alföldi cívisparasztok távol eső szőlőiket adták ki feles művelésre. A szőlő minden munkáját a szürettel együtt a feles (munkavállaló) végezte saját munkaeszközeivel. A termésen fele-fele arányban osztoztak. A feles a saját részét legtöbbször átadta forgalmi áron a tulajdonosnak, mert nem volt fölszerelése a borkészítéshez és pincéje a tároláshoz. A bérleti viszony általában egy esztendőre szólt, de a gyakorlatban mindaddig ugyanannak a bérlőnek a kezén volt a szőlő, amíg munkája ellen kifogás nem merült fel. A részes szőlő az Alföldön különösen a múlt század utolsó harmadában, a → filoxéravész után megszaporodó homokszőlőkkel terjedt el. A szőlő feles bérlőjét az Alföldön éves kapásnak nevezték. (→ még: vincellér) – Irod. Orosz István: A hegyaljai mezővárosok társadalma a XVII. században, különös tekintettel a szőlőbirtok hatásaira (Agrártört. Tanulm., Bp., 1960); Sápi Vilmos: A mezőgazdasági bérmunkásság jogviszonyai Magyarországon a XVI. századtól 1848-ig (Bp., 1967).